Egy júniusi adósságom pótlásával kezdem. Ekkor kerekedtem fel ugyanis – kihasználva a téli szünetet –, hogy egy kis világot lássak. A cél a brazil-argentin-paraguayi hármas határnál található Iguazu-vízesés volt (ahova nem kis kalandok árán, de el is jutottam), de nem kevésbé fontos célpont volt útba ejteni Asunciónt, Paraguay fővárosát, és belenézni az ottani zeneiskolák műhelymunkájába is.

A „Sonidos de la Tierra” („A Föld Hangjai”, vagy ahogy német területen hívják: „Weltweite Klänge”) névre hallgató zeneiskola-hálózatról már Dél-Amerikába utazásom előtt értesültem a német jezsuiták honlapjáról (http://www.jesuitenmission.org/weltweite-klaenge.html ), sőt, kereséseim során volt róla szó, hogy náluk dolgozzak önkéntesként. A jezsuiták azonban nem bizonyultak olyan rugalmasnak, mint a verbiták…

Luis Szarán, az Asuncióni Filharmonikusok vezető karmestere nevéhez kötődnek az említett zeneiskolák, aki Asunción külvárosi negyedeit látva arra gondolt, értelmesen is le lehetne kötni e szegény negyedek utcáin lófráló fialokat. Azon mottóval, hogy „a fiatal, aki nappal Mozartot játszik, éjszaka nem fog kővel ablakokat betörni” álmodta meg az említett zeneiskola-hálózat alapgondolatát, melynek célcsoportja hátrányos szociális helyzetű gyerekek és fiatalokból áll. Szarán alapötlete a német jezsuiták körében ideális partnerekre talált, akik ezen ötletet felkarolták, anyagilag támogatják és népszerűsítik őket világszerte. A hálózat mára Paraguay-szerte terjed, és 30-40 telephelyen több ezer növendéket foglal magában. Ha az ember kíváncsi, hogyan lehet minimális alapfeltételek mellett mégis hatékonyan, meglepően jó eredményeket elérni a zeneoktatásban, hát érdemes tőlük tanulni! Ezért is látogattam meg őket.

Egy-két e-mail váltás után Nilda és testvére szeretettel fogadott a „Sonidos de la Tierra” asuncióni központi irodájában. Készségesen mesélték el töviről hegyire a rendszer működését, és adtak kézről kézre, vittek autóval körbe, hogy ott töltött két napom alatt mennél többet láthassak a város különböző sarkaiban folyó műhelymunkából. Úgy tűnik, ez amolyan családi vállalat: ők, akik az igen komplex irodai koordinációs munkát végzik, mind valamilyen fokon Szarán mester rokonai. Itt szinte minden háttérmunka önkéntes alapon megy, a zenetanárok fizetése pedig még bolíviai kollégáimhoz képpest is igen szerény. Az alaphelyzet, mint sok más latin-amerikai zeneiskola esetében, itt is ez: kevés, rosszul képzett tanár, sok tanulni vágyó fiatal! Azt a kevés helyi, félig kész fiatal tanárt (vagy inkább haladóbb növendéket) küldik szét helyről helyre, hetente havonta kurzusokat, órákat tartani, aztán tovább állni, folytatni máshol, aztán persze visszaugrani Asunciónba, hogy maguk is tanuljanak, fejlődjenek. Óriási segítség persze, ha akad egy-egy európai önkéntes is.

A recept kb. ez: ha egy új településen igény van zeneiskola alapításra, először is kell néhány lelkes zenepártoló ember helyben, aki a szervezési, logisztikai feladatokat önkéntes alapon magára vállalja. Kezdetnek kiküldenek egy-egy tanárt, gitárt és hárfát. Talán meglepő, miért éppen hárfát, de a diatonikusan hangolt hárfa Paraguayban népi hangszernek számit. Megkezdődik az oktatás, népi dallamokat tanulnak e két hangszeren. Ha az új zeneiskola életképesnek bizonyul, beindítják a hegedű majd cselló tanszakokat, később a különböző fúvós tanszakokat is. A központi irodából mozgatva pezseg az élet. Körzetenként szimfonikus zenekarokat szerveznek, ahol legalább évente 2-3-szor biztosítanak a környező kis zeneiskolásoknak lehetőséget, hogy együtt játsszanak egy nagyobb együttesben, akik aztán környéken turnééra indulnak, ami nem kis inspiráció mind a közreműködőknek, mind a hallgatóknak, hogy fejlődjenek, hogy a kisebb zeneiskolák is újabb tanszakokat indítsanak be. Évente összejönnek az ország legjobbjai, kik külön felkészülve, majd egy hét közös próba után országos turnééra indulnak. Valamint az év vége felé felkerekednek a legeslegjobbak, átrepülik az óceánt, és Nürnbergben, a jezsuiták szervezésében Szarán mester keze alatt együtt próbálnak más német és indiai fiatallal, majd Európa szerte turnéznak két héten át. Még nem volt szerencsém hallani őket, de szemtanuk szerint meghökkentően jól játszanak.

A „Sonidos de la Tierra” híressé vált szemét-zenekaráról is! Értsd úgy, hogy mikor e zeneiskola-hálózat beindult, naná, hogy nem volt pénz elég hangszerre. Találékonyak voltak azonban: szemétdombról összeszedett bádogdobozokból, olajoshordókból kezdtek vonós hangszereket fabrikálni, hogy ha pl. egy 10 fős kezdő hegedűcsoportnak csak 5 épkézláb hangszere akad, hát a másik öt ne üljön ott bambán, hanem had húzogasson ő is valamit… És a bádoghegedű-gyártást olyan színvonalra emelték, hogy egyszer csak gondoltak egyet, és turnééra indult a szemét-zenekar. Az elmúlt évek alatt bádog hangszereikkel bejárták a világot. Volt szerencsém meglátogatni a hangszerészműhelyt a városszéli szeméttelep mellett, és megszólaltatni egy-egy bádoghegedűt, olajoshordó-csellót. Meg kell, hogy mondjam, volt már dolgom gyári hangszerrel, ami rosszabbul szólt, mint ezek…

Egy külvárosi szegénynegyedben működő iskolájukban aztán látogatóból pillanatok alatt tanár lettem, hisz csak nem tűrik, hogy itt egy képzett zenetanár, és passzívan ácsorogjon egy órát, hisz munka van elég! Itt vannak a kezdők, öt gyerkőc együtt, kb. 5 év korkülönbséggel, 3 hegedűvel és egy óriási brácsával egy 6 éves kislány kezében. Ez jutott neki... Ketten ma jöttek először, másik három két-három hónapja… na mit csinálsz egy ilyen csoporttal egy óra alatt…?

Visszatérve az irodába, már készülnek a tervek: mi lenne, ha egy-két San Miguel-i növendékem is részt vehetne az országos szimfonikus zenekarban és turnéján? Egészen belelkesednek: de jó lenne! Bolívia is beszállhatna. És az európai turnéra? És nem jöhetne a zenekar jövőre Budapestre is? Kitűnő ötlet! Szarán mester biztos örülne, hisz – mint kiderült – vannak magyar felmenői! Tervek, tervek, mind egyenlőre megvalósulásra váróak. De ha valaki az olvasók közül otthon van koncertszervezői körökben, csak írjon nekem bátran! (szkg(kukac)gmx.at) Talán segíthet, hogy Budapesten is hallhassuk a „Föld Hangjait”!