„A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot, ahol én is dolgozom, 1875-ben alapították, így első volt az olyan múzeumi intézmények között, amelyek gyűjtőterülete egész Székelyföld. Közte és a székelyudvarhelyi, gyergyószentmiklósi, csíkszeredai, székelykeresztúri múzeumok között a 20. század derekától kezdve aktív együttműködés zajlik” – mesél a hőskorról dr. Kinda István. „Saját pályafutásom alatt először 2004-2005-ben merült fel, hogy közösen hozzunk létre bemutatkozó tárlatot Budapesten, amely interdiszciplinárisan tárgyalta volna a régiót, természetrajz, régészet, történelem, néprajz együttesen jelent volna meg benne. A terv akkor kútba esett, mert a különböző tudományterületeknek nem sikerült összecsiszolódniuk. Néprajzos kollégáimmal nem akartunk az abbamaradt projektbe belenyugodni, így közösen létrehoztunk egy székelyföldi intézmények anyagára épített néprajzi-társadalomtörténeti tárlatot, amelynek Anna | Asszonysors a XX. században volt a címe. Székelyudvarhely és Marosvásárhely után a Nemzeti Múzeum meghívására Budapesten is bemutattuk a projektet, amely máig tartó visszhangot váltott ki. Megtörténhet, hogy ennek is köze volt ahhoz, hogy 2021-ben a Néprajzi Múzeum felkérte a székelyföldi múzeumok vezetőit egy közös nagy kiállítás létrehozására Budapesten. Tudomásom szerint ezen a megbeszélésen állapodtak meg abban, hogy én legyek az egész alkotói folyamatot összefogó kurátor.”
A történetmesélésre épülő Anna-kiállítás után ezúttal is szerették volna, ha a látogató valami mást tapasztal, mint amit a néprajzi témájú, vitrines tárlatokon megszokott. Ugyanakkor az is befolyásolta a koncepciót, hogy a Néprajzi Múzeum nagy számú tárgyat, illetve bőséges archív és kutatási fotóanyagot kívánt bemutatni, ezek köré kellett tehát a tematikát felépíteni. Végül elvetették az egy nagy történetre épülő kiállítás koncepcióját, és több témakörbe rendezték az anyagot, amelyek azonban térben nem határolódnak el élesen egymástól. „Hét nagy témánk van, és mindegyiken belül sok kis történet jelenik meg, tehát
lényegében mozaikszerűen szerettük volna bemutatni Székelyföld gazdag, változatos és változó kultúráját, amelyet mi kutatóként ismerünk
– magyarázza a kurátor.
A kiállítást Budapesten sok külföldi is megtekintheti, ezért előfordulhat, hogy a látogatóknak hiányosak az ismereteik. Így az első téma magával az identitással foglalkozik: kik a székelyek, mióta élnek jelenlegi lakóhelyükön. „Mind a hét nagy egység egy-egy központi tárgy/tárgycsoport köré épül – az elsőben Nagy Sándor székelyföldi lelkész-tollforgató életrajzi hagyatékát ismerhetik meg, mely kiadványként is kapható. Ebből az önéletírásból választottunk a további témákhoz is egy-egy rövid, frappáns idézetet, amely összefoglalja az adott egység lényegét. A második altémánk címe Élni mindenáron, ez a nem túl kedvező éghajlati és természetrajzi viszonyok között is konokan művelt gazdálkodással, állattartással foglalkozik – azzal, hogy miből éltek a székelyek az elmúlt évszázadokban, és miből élnek ma. A központi műtárgy pedig egy százéves Fordson traktor.”
A következő egység az alkotó népművészetet jelző rozettás örökséget mutatja be, a középpontjában pedig egy egészen lenyűgöző objektum található: egy székelykapu. Azaz mégsem. „Eredetileg nem terveztünk egy valóságos, régi székelykaput bemutatni, hiszen a legtöbben láttak már ilyet, ha máshol nem, hát fotókon. Amikor azonban azt a visszajelzést kaptuk a magyarországi kollégáktól, hogy mégsem lenne jó kihagyni a témát,
úgy döntöttünk, hogy a szokásostól eltérő irányból közelítjük meg: alkotási folyamatában. Így a látogatók munkapadra fektetve, egy most készülő székelykaput fognak látni.
Az egyik kapuláb már teljesen kifaragott állapotban van, a másikon még csak a gravírozás látszik, a harmadik pedig teljesen megmunkálatlan, ahogy kijött a fűrészüzemből” – ismerteti a koncepciót a kurátor. A kiállítás időtartama alatt a csernátoni faragó rendszeresen eljön majd Budapestre, és dolgozni fog a kapun a látogatók gyűrűjében, így az csak a kiállítás zárására lesz teljesen kész. „Mellette pedig bemutatunk egy tizenöt perces kisfilmet egy ugyanebben a műhelyben készülő másik kapu összeállításáról, kifaragásáról, felállításáról. A központi tárgyon keresztül a székelykapu több évszázados hagyományáról is beszélünk, ami ma is él és továbbadódik, hiszen a kapufaragó a saját kisfiát is elhozza majd, és együtt fejezik be a munkát.”
A kiállítás tehát a megőrzött múltat a jelennel kapcsolja össze, szinte minden körüljárt témát egészen napjainkig vezet el. A gasztronómiánál például igen érdekes forrásból érkeztek a bemutatott eszközök. „Olyan tárgyakat is megjelenítünk, amelyeket magánszemélyektől, egyesületektől, alapítványoktól kértünk el, szerettünk volna ezzel is nyitni a szélesebb társadalom felé. Van például egy csíkmadarasi család, mely az ősöktől örökölt recepteskönyv alapján készít régi székely ételeket maguk és panziójuk vendégei számára.
A tőlük kapott, kenyérsütéshez használt eszközöket szinte a háziasszony kezéből vettük ki, és amikor majd visszaadjuk, bizonyára továbbra is használni fogják őket.”
És ha már a táplálkozásnál tartunk, nem maradhat el a húsfeldolgozás egyik legfontosabb része, a disznóvágás sem. „A táplálkozáskultúránál a központi tárgyunk egy nagyméretű festmény, a sepsiszentgyörgyi művész, Gyárfás Jenő hagyatékából. A címe A tél örömei, 1883-ban készült, és disznóölést ábrázol. Egy ilyen 19. századi élethelyzetet mi csupán a tárgyi eszközeinkkel nem tudnánk bemutatni, mivel akkoriban hasonló témában nálunk még nem készültek fotók, így a képzőművészettől kértünk kölcsön. Vannak viszont a múzeumi raktárainkban olyan tárgyaink, amelyek ezen a festményen is megjelennek, és meg is mutatjuk őket: egy a vászonnal megegyező méretű posztamensen elhelyezve mintegy kiemeljük őket a képből, megalkotjuk a festmény háromdimenziós mását. Ennek környezetében pedig látható lesz az a film, ami az idei esztendőben készült Csíkmadarason, hogy lehessen látni, ilyen alkalmakkor a százötven éve használt tárgyak némelyike ma is előkerül.
Más témáknál is tapasztalhatjuk, hogy a tradíció és a modern életforma, az elődöktől származó tudás és a mai világ követelményei együtt élnek. Így van ez a kályhacsempe-készítés esetében is. „Ez a mesterség főleg a 19. században volt divatos, a nyitott tűzhelyek fölé csempelapokból készítettek hőleadó képességű füstfogót, és gyönyörűen díszítették. A múzeumi gyűjteményeket végigjárva, sikerült összerakni a csempegyártás folyamatának tárgyi hagyatékát: az egyik intézmény egészben fennmaradt, rendkívül szép kályhacsempelapokból álló »cserepest« őriz, máshol nyomódúcot, harmadik helyen mázőrlőt, festékkeverő edénykészletet tartanak számon, és ezeket most együtt láthatja a közönség.” Azt hihetnénk, a modern fűtéstechnikának köszönhetően a csempekészítés már csak emlék, ám ez még sincs teljesen így. „Ma már eredeti formában megépítve nem használják ezeket a csempéket, mert nincsenek nyitott kandallók, senki nem akarja füsttel megtölteni a szobát. De készítenek például olyat, amelynek az eleje tűzálló üvegből van, és így jól beillik a rusztikusabb stílusú otthonokba. Ennek a dekorálásához ma is használnak mázas csempét.
Kézdivásárhelyen pedig működik egy cég, amely másolatot készített a múzeumokban lévő történelmi kályhacsempékről, és kétféle technikával gyártja őket.
Az egyik a hagyományos, amely során az agyagot a kimélyített, előkészített csempedúcba belenyomkodják, utána kiégetik, mázazzák, azután pedig megint kiégetik. Emellett azonban létezik egy sokkal modernebb technológia, ilyenkor az előkészített, bekevert anyagot két negatív forma közé töltik, ott az megszilárdul, utána mázazzák és égetik. A kiállításon vetített film által mindkét módszert megismerhetik az érdeklődők” – mondja el a kurátor.
Székelyföld arról is nevezetes, hogy több különböző felekezet élt itt együtt az idők során. Ennek egy egészen különleges esetére találhatunk példát a kiállításon. „Bözödújfalu neve valószínűleg Magyarországról is sokak számára ismerős, ez volt ugyanis az a település, amelyet az államszocializmus idején született gátépítési tervek halálra ítéltek, és 1988-tól kezdődően a Küsmöd-patak vizével elárasztottak. Önmagában is szimbólummá nemesedett vértanú településről van szó, amelyet azért emeltük be a kiállítás anyagába, mert itt zárványszerűen megmaradt egy vallási közösség, melynek tagjait székely szombatosoknak neveztek. Elődeik valamikor a reformáció idején vissza akartak térni az igazi mózesi hithez, és ezért számtalan üldöztetésnek voltak kitéve az idők során, ilyenkor valamelyik bevett felekezetben bukkantak fel. Furcsa székely népség volt, mely még a 20. században is zsidó neveket viselt, zsidó tisztasági normákat tartott, a szombati napon pedig nem dolgozott – ilyenkor unitárius, katolikus, református szomszédaik látták el a ház körüli teendőket. A székelyek zsidóknak, a zsidók székelyeknek tartották őket. Erős hitükhöz való ragaszkodásuk miatt többen Auschwitzban végezték.
A falu katolikus papja, Ráduly István menteni próbálta őket a marosvásárhelyi gettóból, történelmi magyar egyházak anyakönyveiből készített kivonatokra hivatkozva,
jelezve, hogy ők valójában nem eredeti zsidók, hanem olyan székely emberek, akik sok évszázados hitet vallanak. Volt azonban, aki nem fogadta el a segítséget, hanem vállalta az elhurcoltatást és a halált.” A kiállításon látható lesz például egy imádságoskönyv is a segítő pap saját kezű ajánlásával.
A szervezők a tárgyi hagyatékon túl szerették volna a folklórt is bemutatni, így énekeket, táncokat is megismerhetünk a kiállításon. „Két balladát is meg lehet hallgatni, az egyik a cséplőgépbe esett lány szüzséjére épül. Ez a történet nem a múlt ködéből bukkan fel, hanem az 1920-as években keletkezett, és Székelyföld modernizációjával köthető össze. Egy fűrészgép elkapta a közelében dolgozó fiatal lány, Horváth Jula rokolyáját, így magával rántotta, és csúnyán összezúzta őt, már az orvosok is lemondtak róla. Míg halálos ágyán feküdt, és szülei küzdöttek az életéért, a faluban szájra kapott egy énekelt történet, amelynek vége tragikus, Jula belehal a sérüléseibe.
Csodával határos módon azonban nem így történt, túlélte a balesetet, lassan felépült, később férjhez ment, gyerekei is születtek, és még a ballada gyűjtésének idején is élt.
Ennek ellenére a történet fennmaradt, habár a család, beleértve a főszereplőt is, végig tiltotta a ballada éneklését. A népköltészeti »pletyka« tehát nem igazolódott be, s ez méltán felvetheti a szájhagyomány szavahihetőségének kérdését.”
Az ajánló szerint a kiállítás a székelyek identitáskérdéseivel, öndefiníciójával is foglalkozik, így végezetül erről kérdezem a kurátort. „Egy 1650-ben még Knauffel családnéven adományt kapott tűzmester leszármazottaitól kölcsönzött adománylevél, vagy egy gyimesi csángó felmenőkkel rendelkező, székellyé vált család hagyatékából származó, hímzett mejjesbunda kapcsán az identitás viszonylagosságát és rétegzettségét is szóba hozzuk. De a legtöbb kiállítási anyagban többes szám első személyben beszélünk magunkról: egyértelmű, hogy ezt a tárlatot székelyföldi kurátorok hozták létre, a helyi múzeumok gyűjteményére és a helyi társadalom segítségére alapozva” – magyarázza. „Ez persze nem azt jelenti, hogy minden téren egyöntetű konszenzus van, maradtak ki fontos témák, lehetett volna másképpen súlyozni, de hiába számít nagynak a hétszáz négyzetméter, mégiscsak véges térről beszélünk. A székelyek eredetét illetően sincs egységes álláspontja a kutatásnak, mégis szerettük volna ezt a témát is felvetni. A történészekkel közösen véglegesített narrációra végül egy animációt készítettünk, hiszen olyan korról beszélünk, az 1200-as évekről, amelyből nincs tárgyi hagyatékunk. A tudományosan helytálló mondanivalónkra épülő mozgóképes anyag lényegében egy humorral tűzdelt rajzfilm.
Szerettünk volna megcsillantani valamit abból a különleges, furfangos észjárásból, amelyet sokan a székelyeknek tulajdonítanak, s amelyet mi is irigylünk.
Ez a gondolkodásmód több helyen is visszaköszön: jó példa erre a lefektetve bemutatott székelykapu is: hoztunk is, meg nem is – mint a mesében.”
Székelyek – Örökség-mintázatok
2024. október 15. – 2025. augusztus 31.
További részletek a Néprajzi Múzeum oldalán. >>>
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Részlet a Székelyek – Örökség-mintázatok című kiállításból (fotó/forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)