Szépnek látta a világot, akkor is, ha nem mindig az – Szalai Andrásra emlékezünk

Kiemelt pillanatok

Komlós Péter (kulturális menedzser): Andris tizenhatéves korában, szeptemberben megjelent a Madách Imre Gimnázium 3. a osztályában. Akkor láttam először, és aznap délután már együtt mentünk haza. Hatvan évig voltunk barátok, és mindig tudtam, hogy ő mellettem van. Az embernek egy életben hány igaz barátja van…?

Márk Iván (Balázs Béla-díjas operatőr, producer): Andrissal 1971-ben, az operatőröknek szóló felvételiken találkoztunk a főiskolán, ahol sokat beszélgettünk. Rengeteg közös dolog volt az életünkben, így hamar összekovácsolódtunk. Olyannyira, hogy sok évvel később, amikor álltunk a főiskolai lépcsőn – már tanítottunk mind a ketten –, jött Horváth Ádám, és azt kérdezte tőlünk, összeöltöztünk-e. Nem, feleltük, csak a sok évtizedes barátságunk hozta így. Ötven évig voltunk barátok.

Keleti Éva (Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus, érdemes és kiváló művész): Operatőr volt a férjem (a Balázs Béla-díjas Mátray Mihály – a szerk.), és Andris neki már a főiskolán feltűnt. Bárhol találkoztunk vele, az mindig kiemelt pillanat volt.

Sándor Pál (Kossuth- és Balázs Béla-díjas rendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes és kiváló művész): Forgattunk együtt, barátok voltunk. Hektikusan találkoztunk, ilyen volt a munkakapcsolatunk is. Kihagyásos szakaszokkal éltem meg a vele való együttléteket. Minden ilyen helyzet egyfajta nyugalmat is jelentett nekem. Ilyenkor körülvett Andris belső békéje. Jó volt vele lenni.

Keleti Éva: Nem úgy voltam barátja, mint egy barátságban.

és az élet néha összesodort minket.

Szalai András (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Márk Iván: Irigyeltem, ahogy színházak és színészek környékén forgott Budapesten. Előadás után simán bement egy öltözőbe, én ezt a mai napig nem teszem.

Román Zsuzsa (producer): Andrissal az első közös munkánk 2001-ben a Kávéház című sorozat volt, amit Verebes István írt, Valló Péter rendezett és Andris volt az operatőre. A második forgatási napon már Andris pulóverét, szemüvegét és óráját kellett segítenem megtalálni, mert rendszeresen lerakta őket valahova, majd utána hiába kereste. Itt lettünk barátok. Fontos ember volt az életemben, és ő volt az egyetlen, akivel mindvégig magázódtunk.

Szinetár Miklós (Kossuth-díjas színházi, opera-, televíziós- és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes és kiváló művész): A televízió egyik nagyszerű, vezető sztároperatőre volt, kitűnő, tehetséges ember. Ezért is kértem őt arra, hogy a Szöktetés a szerájból című operafilmemet fényképezze. Ami egy egészen különleges feladat, mert olyan produkció volt, ami nem playbackre készült, tehát nem vették fel előre a hangot, amire aztán rátátognak, hanem élőben forgott a hang. Ami különleges kihívást jelentett az operatőrnek, mert egy csomó instrukciót nem lehetett hangosan adni, mindent pontosan meg kellett előre beszélni, és Szalai ebben nagyszerű partner volt. Az, hogy egy ilyen nehéz munkát egyetlen hangos szó nélkül, értelmesen, kellemesen, normálisan végig lehetett vinni, nagy dolog volt. Aki pedig ismeri a filmet, láthatja, hogy egészen látványosan, gyönyörűen és tartalmasan van fényképezve.

Sándor Pál: Remek operatőr volt, mindent tudott a szakmánkról. Közös munkáink igazi együttlétek voltak.

Márk Iván: Andris nagyon vidám ember volt, sokat viccelődtünk. Egyszer a spanyol Alicantéban forgattunk, akkor volt egy éve, hogy meghalt Franco. Juan Carlos, az új király körbejárta az országot, és épp akkor jött Alicantéba. Mindenhol dzsipek, rendőrök, katonák és mesterlövészek várták felfegyverkezve. Andris napszemüveg-mániás volt, ami az erkélyen álldogálva, egyszer csak – nagy robajjal – leesett. Borzasztóan betojtunk, hogy most itt akkora lövöldözés lesz, hogy csak na. Szerencsére nem lett.

Szalai András és Márk Iván (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

A szépség volt az első helyen

Keleti Éva: Andrisra soha nem úgy gondoltam, mint egy szépfiúra, pedig szép volt és vonzó, hanem mint egy széplelkű és tartalmas emberre. A jó külső nekem nem annyira fontos, mint a belső tartalom. És az ő szeretetre méltóságát, kedvességét, segítőkészségét nemcsak hogy – fotós kifejezéssel élve – tükrözte az arca, hanem emberi mivoltát is megmutatta.

Szinetár Miklós: Bárhol találkoztunk, mindig egy rendkívül kedves, halkszavú, mosolygós, szeretetreméltó emberrel voltam egy társaságban. Jó volt vele egy térben lenni és együtt dolgozni. Láttam a filmjeit is, nagyon tehetséges munkák voltak.

Keleti Éva: Szeretetreméltó volt, nyílt és mosolygós. Nem láttam róla más képet, csak derűset, ahol a szeme és a szája is nevet. Az emberek szeretik az optimista és pozitív tekintetű embereket. Van az az elcsépelt mondat, hogy a szem a lélek tükre.

Komlós Péter: Szerette a szakmáját és a közeget, amiben dolgozott, és őt is szerették. Igazi pesti, polgári, értelmiségi attitűddel rendelkezett. Egy Oscar-díj sem ér fel azzal, amikor az ember minden nap bemegy a Szabadság térre, és a portástól kezdve a vezető beosztású emberekig mindenki őszinte örömmel üdvözli. Andrisnak ez megvolt.

Keleti Éva: Szépnek látta a világot, akkor is, ha nem mindig az. Alapvetően a külsejének megfelelően viszonyult a környezetéhez. Nála a szépség volt az első helyen, és mindenben meg is találta azt.

Márk Iván: A munkában is arra törekedett, hogy az eredmény mindig szép legyen. Én ezzel nem mindig értek egyet, inkább igaznak kell lenni és őszintének. De

Kulka János, Szalai András és Horváth Ádám egy forgatáson (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Megfelelni mindenkinek

Román Zsuzsa: Olyan volt, aki inkább csöndben marad, de nem szól. Szerintem ez sokat ártott is neki, mert így befelé ment minden indulat és érzelem. Nem emlékszem rá, hogy hallottam volna kiabálni. Mindenki szerette, nagyon kedves ember volt. Nehezen adott tanácsot, mert nem akarta megmondani a másiknak, mit csináljon.

Komlós Péter: Andris szelíd volt, nem konfrontálódott.

Nem volt harcos típus.

Román Zsuzsa: Azzal, hogy konfliktuskerülő volt, saját magát is kímélte. Ez néha bosszantóan hatott, akár a tanításnál, akár a tévében, mert időnként kemény döntést kellett hozni, vagy ki kellett mondani dolgokat, de ő mindig tompítani akart.

Szinetár Miklós: Mosolygós volt, ami itthon nagyon ritka. Ez egy hisztérikus ország, egyre több az ökölbe szorult kéz, az agresszió, mindenütt mindenki ideges és felháborodott.

és aranyat ér! Máig sok elismeréssel és szeretettel gondolok vissza rá.

Komlós Péter és Szalai András (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Román Zsuzsa: Egy bizonyos szintig közel lehetett kerülni hozzá. Bárkivel leült beszélgetni, de a mélyebb érzéseit már nem osztotta meg akárkivel.

Keleti Éva: Egyszer Firenzében jártunk a férjemmel. A firenzei templom mozaikberakása egy igazi csoda. Megsimogattam, mire a férjem azt mondta, hogy emberben kevés olyan van, mint ez a műalkotás. De a Szalai Andris pont ilyen.

Komlós Péter: Még hetvenéves korában is halálosan szerelmesek voltak belé azok a huszonéves lányok, akiket a főiskolán tanított. Imádták ezt a pasit, nem számított, hogy mennyi idős.

Sándor Pál: Emlékszem, amikor ott akart hagyni egy csudacsajt, aki fülig szerelmes volt belé. Két órán át próbáltam neki magyarázni, hogy kell ezt csinálni úgy, hogy a lány – aki nagyon közel állt hozzám is, sajnos nem annyira, mint Andrishoz – ne haragudjon meg. Mert Andris nem szerette, ha neheztelnek rá.

Román Zsuzsa: Nagyon szeretett autózni, vagy lemenni Szigligetre, kiülni egy kis kempingszéken a strandra, és csak nézni a vizet. Rengeteg ismerőse volt ott, jöttek-mentek az emberek, és ő mindenkivel beszélgetett.

Kovács Zoltán, Szalai András és Szabó Győző a Vademberek című film forgatásán (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Hiány

Márk Iván: A hatvanadik születésnapja után gyakrabban találkoztunk, mentünk ide-oda. Később, amikor már beteg lett, nagyon sokáig nem is mondta el pontosan, mi baja van.

Román Zsuzsa: Azt választottam, hogy nem azt mondom neki, hogy minden rendben lesz, és meg fog gyógyulni, hanem beszéljük meg, mi a helyzet, mi a következő lépés. Csodáltam, ahogy újra és újra belevágott a műtétekbe.

Márk Iván: Egy alkalommal szóba került, hogy milyen fotókat posztolok a közösségi felületeken, és egy fél mondatot mondott, hogy azok jók vagy érdekesek. Soha nem fogalmazott meg semmilyen kritikát. Azt javasoltam, hogy mindenki csináljon magáról mindennap egy képet, ha meg együtt vagyunk, egymásról készítsünk fotót. Ez arra való spekulálás volt, hogyha már nem leszünk, akkor ezek meglegyenek. Én fölvállaltam volna, miként nézünk ki a halálunk előtt, de ő nem. Azt szerette volna, hogy azt ne lássa senki sem.

Román Zsuzsa: A végén már egyértelmű volt, hogy hetek, maximum hónapok vannak neki hátra. Sokat beszélgettünk, de azt, hogy itt a vége, sosem mondtuk ki, nem is búcsúztunk el. Sokszor eszembe jut, hogy jó lenne most felhívni, de hogy el kellett volna búcsúznunk, az sosem.

Sándor Pál: Szaporodnak a halottaim. Amikor a számomra fontosak itt hagynak minket, üzenetként a közösségi oldalra a HIÁNY szót írom. Andris emlékére is így tettem.

Szalai András (Fotó/Forrás: Magántulajdon)

Komlós Péter: Nem engedtem el, ő ma is a barátom. Mert nem addig élek, amíg levegőt veszek, hanem amíg a másik fejében létezem. Akkor halok meg, ha elfelejtenek. Én vagyok Andris egyik legrégebbi barátja, és

Ugyanúgy része az életemnek, csak többé már nem hívhatom fel. És ez nagy szomorúság nekem.

Márk Iván: Mindent bánok, amit nem beszéltünk meg. Hiányzik, hogy felhívjam, és megosszam vele a magánéleti dolgokat.

Román Zsuzsa: Visszamenőleg azt mondanám neki, éljen bátrabban. Éljen úgy, ahogy szeretne, és ne úgy, hogy meg kell felelnie. De ha mérleget vont volna, többségében elégedett lehetett az életével.

Keleti Éva: Jó lenne, ha még itt volna a tekintete, a mosolya meg a lelke. Most is az a mosolygó ember jelenik meg előttem, nem tudok rá úgy gondolni, mint aki már nincsen.

Fejléckép: Szalai András (fotó/forrás: magántulajdon)