Ungvári Tamás nem csupán a jelen, de a jövő generációi számára is maradandót alkotott - búcsúzott az életének 89. évében, június 29-én elhunyt írótól Verő Tamás főrabbi.
"Ahol te voltál, ott mindig szavak és gondolatok szárnyaltak"
- fogalmazott. "Tamás nagysága nem csupán végtelen tudásában rejlett, de azon képességében is, hogy azt mások számára érthető módon megossza a világgal" - mondta, kiemelve, hogy több mint 50 kötet fűződik nevéhez.
Fáradhatatlanul dolgozott, újabb témákon, gondolatokon, munkásságát több díjjal, kitüntetéssel elismerték, Széchenyi- és József Attila-díjas volt, megkapta a Magyar Köztársaság tisztikeresztjét és a Radnóti Miklós antirasszista díjat. Budapest díszpolgára volt, számos hazai és külföldi egyetemen tanított, színdarabokat fordított, könyveket írt és szerkesztett, előadott, az irodalomtörténet egyik legnagyobb hazai tudósa volt - sorolta érdemeit, hozzátéve, hogy tanulmányokat és esszéket írt a legkülönbözőbb témákban, tanulságos és szórakoztató volt hallgatni beszélgetéseit, interjúit.
Felidézte, hogy Ungvári Tamás arra a kérdésre, mit jelent számára zsidónak lenni, azt válaszolta: "nekem annyit jelent, hogy azt, amit egykor szégyenbélyegként tűztek rám, én kitüntetésként hordom". "A magyarországi zsidóság pedig kitüntetésnek tekintette, hogy egy ilyen embert tudhatott tagjai között" - hangsúlyozta Verő Tamás.
Szeretettel és hálával búcsúzunk. Mindannyiunkat egy kicsivel bölcsebbé tettél. Férjként, apaként, barátként, tanárként és tudósként egyaránt gazdagabbá tetted a világot."
A szertartáson beszédet mondott Hegedűs D. Géza színművész az író egykori növendékeként és barátjaként. Felidézte, hogy mennyi mindent tanult Ungvári Tamástól, aki figyelmeztette arra is, hogy színházat, művészetet csinálni, tanítani lángra lobbantó fantázia, szenvedély, intellektuális energiák és filozófia nélkül nem érdemes.
A család nevében az író fia, Ungvári Benjámin búcsúzott, felidézve az együtt töltött évek emlékeit. Kiemelte, hogy édesapja minden egyes személyes kudarcban és tragédiájában inkább a lehetőséget látta. Ha kirúgták egyik lábát, gyorsan növesztett egy újat.
Ahogy ő szerette mondani, előre menekült" - idézte fel.
"Amikor '57-ben elbocsátották, belekezdett német és angol nyelvű regények fordításába, később ő segítette először magyar színpadra hozni Neil Simon, Arthur Miller darabjait és az első nagy amerikai musicaleket. Amikor Magyarországon elfogyott körülötte a levegő a '70-es évek végén, vendégprofesszorként tanította végig a nyugat legrangosabb egyetemeit" - emlékezett, felidézve azt is, hogy csaknem 70 évesen költözött ki családjával az Egyesült Államokba, hogy gyerekei külföldön tanulhassanak.
Akármilyen idős volt, nem hagyta, hogy a múlt rabja legyen, mert neki az élet mindig holnap kezdődött. Megmutatta, hogy sosem késő változni és újrakezdeni"
- mondta, hangsúlyozva, hogy ez az optimista életszemlélet és magabiztosság az egyik legértékesebb hagyatéka.
Mint felidézte, édesapja utolsó leheletéig aktív volt. "Mintha a nap, csak neki kivételesen, több mint 24 órából állt volna" - mondta, hozzátéve: élete nagy részét egy asztalnál töltötte olvasással és tanulással. Tudását megosztotta, hitt abban, hogy a világ jobb lesz, ha több önálló, gondolkodó ember van benne, és a legnagyobb örömét abban lelte, ha másokat inspirálhatott - mondta, megjegyezve, hogy neki a tévé- vagy a rádióstúdió csak egy másfajta katedra volt, nagyobb osztályteremmel.
Hangsúlyozta: annak tudatában írt, hogy jövőnk akkor lesz, ha kiállunk az igazságért és nem engedjük, hogy mások történelmünket elrabolják.
Nyerjünk inspirációt életéből, hogy jobb és bátrabb verziói legyünk önmagunknak"
- szólított fel búcsúztatójában Ungvári Benjámin.
Lőkös Ildikó dramaturg, facebook oldalán búcsúzott el egykori tanárától:
Tanárom volt. A színművészetin, dramaturg szakon. Meghalt. Három napja. Ungvári Tamás. Író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, akadémikus, József Attila- és Széchenyi-díjas. Ajándék az életemben.
Ott ült velünk szemben, az órán. Dramaturgia, drámatörténet. Ez volt az indexünkbe írva. Nyolcvanas évek. Marlborót szívott. Mi is az órán. Néha ő kínált meg, dohogva, hogy káros az egészségre. Érdekes föladatokat adott, irodalmi művek címeiből történetet írni, elkezdeni egy sztorit múlt időben, folytatni jelenben, befejezni jövő időben. Közben Plautus, görög mitológia, mi a dráma, hol menjen be egy dramaturg a színházban. Elöl, ahol a nézők. Valaki késett az órájáról, a kiszabott szankció Hegel Esztétikájának kijegyzetelése. De az is előfordult az óráján, hogy a viszkigyártás titkaira, a viszkik fajtáira terelődött a szó – sohasem lehet tudni, hogy milyen dramaturgiai munkánk kapcsán lesz szükségünk rá – mondta.
Úgy lehetett vele beszélgetni tudományos dolgokról, filozófiai kérdésekről, mintha csak a vasárnapi ebéd receptjeit cserélnénk. Miközben a vasárnapi ebéd receptjei is fontosak voltak. Úgy tudott beszélni a kultúra szélére sodródott jelenségekről, hogy rögtön elhelyezte a nagy egészben. Miközben lexikon-agya volt, az angolt, a németet anyanyelvként használta, nekünk azt mondta, nem kell mindent észben tartani, azt kell tudni, hol lehet utánanézni. A ’80-as években ő beszélt nekünk először a számítógépek csodájáról, hogy nemsokára otthon, fotelből lehet a világ bármely könyvtárának a katalógusát használni, állományát olvasgatni. Ezt nem hittem el. Illetve el sem tudtam képzelni.
Végtelen tudása volt és végtelenül gazdag életet élt. Mintha neki nem 24 órából állt volna egy nap. Írt könyvet angol klasszikus regényírókról és Brechtről, a regény műfajáról, művészetelméleti kérdésekről, az időről vagy a szépségről, a tragikumról, szerkesztett tanulmánykötetet a modern drámáról, a Beatles-ről mint kulturális jelenségről egyenesen bibliát írt, a saját életét is megírta, meg a tragikus sorsú unokatestvéréét, Elbert Jánosét is. Dürenmatt, Miller, Graham Greene értő fordítója, de Neil Simon vagy Bernard Slade is az ő színészekre formált párbeszédeiben lett ismert. Jó orra volt ahhoz, mit érdemes lefordítani, bemutatni a színházakban. Káprázatos előadó volt, ugyanolyan szenvedéllyel adott elő a hallgatóinak a világ nagy egyetemeinek katedráján és kis eldugott vidéki könyvtárak parányi előadótermében. Mindig tanított. Én az élete utolsó percéig tanultam tőle. A könyveiből és a beszélgetéseinkből
is. Jólesett, hogy amikor találkoztunk, képben volt, mit csinálok, hol tartok, a kudarcaimról is tudott, meg a sikereimről is. Mindig érdeklődött, s mindig partnernek tekintett. S nemcsak engem.
Ha fölidézem magamban, egy örökké rohanó, ezer dologra figyelő, vibráló, kíváncsi – mégis megállni is képes férfit látok. A személyével hirdette, hogy az élet milyen gazdag, milyen színes, mennyi mindent meríthetünk belőle.
Közben ott volt minden fontos közéleti, társadalmi, kulturális eseményen. Budapest díszpolgára volt, Radnóti Miklós antirasszista díjjal és Hazám-díjjal is kitüntették. Közismert alakja volt a budapesti művészvilágnak, sportolt, teniszezett és vitorlázott, volt színésznőnek is férje, és lett gondos családapa, több mint negyven éve, felnőtt fiúkkal, csodálatos feleséggel. Mérhetetlen szeretet és kíváncsiság áradt belőle.
Szerettem hallgatni a két férfi beszélgetését is péntekenként a rádióban, mikor Gálvölgyi és Ungvári egymásra licitálva beszélgettek a legfrissebben megjelent könyvekről – nem lehetett utána nem rohanni a könyvesboltba…
Néhány hete jelent meg a Löw Immánuel válogatott műveinek első kötete, melynek a szerkesztői egyike volt Hidvégi Máté biokémikus és Péter László irodalomtörténész mellett. Megható és fölemelő volt látni a könyvbemutatón azt az elhivatottságot, ahogy Tamás erről a nagy tudósról, Löw Immánuelről beszélt, látni, milyen fontos számára, hogy ez az életmű megismerhető, olvasható legyen. Tavaly alapítvány is alakult Ungvári elnökletével, melynek legfőbb célja, hogy gondozza a hagyatékot.
S még kézbevehette a könyvfesztiválra megjelent legújabb könyvét, A Gólem és a prágai rabbi-t, melynek főbb gondolatait már a nyolcvanas években is tanította nekünk. Akkor hallottam először ebben a megközelítésben, a zsidó-keresztény kulturális hagyományokba helyezve az okkultizmust, a hermetizmust, a kabbalát.
A zsidóságról úgy szólt, mint az európai kultúra kikerülhetetlen része. Néhány éve megkaptam tőle az azóta sem játszott legutolsó Miller-dráma, az Üvegcserepek friss fordítását, mely a megkerülhetetlen holokauszt élmény finom megfogalmazása.
Egy interjúban pedig ezt mondja: „Én, aki vidám, pozitív tanárember vagyok, mindenhol tehetséget látok feltűnni, at the end of the day, a nap végén azt szeretném még tudni, hol vannak ezek az emberek, hova csúsztak a múltak iszapján, ahogy a költő mondja. ’hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot / ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból?’ Nem tudom, érthetetlen. Ezért írok.”
Nekünk is érthetetlen. Nehéz hónap ez a június.
Fejléckép: Ungvári Benjámin beszédet mond édesapja, Ungvári Tamás temetésén (Fotó: Bruzák Noémi, MTI)
hírlevél
