Van egy álmunk. De nem itt kezdjük.

Van egy iskolánk: az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola. Nagy múltú, szeretetre méltó intézmény Budapest belvárosában: öregebb, mint az utca, amiben van. Szép, patinás épületben lakunk, amit azért, őszintén szólva, igencsak megviseltek az évtizedek. Vagy a bő évszázad. De nem is ez a bajunk, elvégre van annak előnye, ha az ember nap mint nap kézzel foghatja a porrá váló történelmet, mondjuk egy széthulló ablakkeret formájában.

Az a mi bajunk, hogy nincs helyünk. Nincs egy terem, ahova egyszerre beférne az iskola minden diákja és tanára. Vagy mondjuk a fele. Persze nincsenek illúzióink, belátható időn belül nem is lesz ilyen helyiskégünk, hiába terjeszkednénk mi jobbra-balra, felfelé vagy akár a föld alá is, ha egyszer nincs miből.

Éppen ezért gondoltuk, hogy a problémának egy olyan részén próbálunk meg segíteni, amin akár még tudunk is. Így álmodtuk meg, hogy legyen nekünk egy színháztermünk. Miért?

Mert egy színházterem, még ha nem is fér bele egyszerre mindenki, mégis egy olyan közösségi tér, ami minőségi együttlétek helyszínéül tud szolgálni. (A tornateremben inkább sportolnánk, az udvarra meg az menjen, akinek esernyője van.) Meg aztán van nekünk egy Színjátszó Fesztiválunk, amin évről évre fellép az iskola színe-java, és kicsit unjuk már, hogy ehhez is el kell mennünk valahova. Ha már egyszer mi csinálunk valamit saját magunknak, akkor miért ne csináljuk a saját épületünkben?

Persze színháztermet sem tudunk csakúgy építeni: helyünk (és pénzünk) még mindig nincs. Ezért találtuk ki, hogy jobb híján (pontosabban addig, amíg nem tudunk termek összenyitásával valami nagyobbat és állandóbbat létrehozni) a földszinti nagytanáriban (ami egyébként igen tekintélyes méretű, továbbá többnyire kihasználatlan, mert a tanárok nem ott, hanem kisebb szaktanárikban laknak) alakítunk ki ideiglenes játszóhelyet a fesztivál idejére. Ehhez csak dobogók kellenek (már vannak), némi függöny (még nincs), meg valami közepesen komoly fénytechnika (már csurran-cseppen).

Az egészhez pedig pénz kell. Színház-építési viszonylatban persze nem olyan hatalmas összeg, csak a mi lehetőségeinkhez (0) képest az: egymillió forint. Ezért indítottuk el adománygyűjtő kampányunkat, amelyben szülőktől, öregdiákoktól, és az iskolához alig, vagy akár egyáltalán nem kapcsolódó színház- és kultúrabarátoktól várunk adományokat.

Szeptemberben kezdtünk, most, október elején, amikor a Fidelio felületén is elindul blogunk, már félúton járunk. De ahogy egy maratonon, úgy egy adománygyűjtő kampányban is a második rész a nehezebb: ezért fordulunk most szélesebb közönséghez. Mert a mi sikerünk csak Önön múlik, kedves Olvasó. Szóval azt kérjük: olvasson, lájkoljon, terjesszen és szeressen minket - és ha még a számlánkra is juttat valamicskét, akkor imába, oklevélbe, html-be és reflektorokba foglaljuk a nevét.