Józan László

színművész

Kárpátalján, egy kis faluban nőttem fel, ahol mindig voltak állatok, és amikor tizennyolc évesen Budapestre költöztem, nagyon szerettem volna egy kutyát. Amikor pedig úgy éreztem, hogy az életem olyan szakaszba ért, amikor már felelősen tudtam gondoskodni egy állatról, nem volt kérdés számomra, hogy örökbe fogadok egyet. A menhelyek tele vannak – ezt tapasztaltam akkor is, amikor elmentem egy-egy helyre segíteni –, és csodálatosabbnál csodálatosabb kutyák élnek ott, a befogadásukkal pedig segítünk, hogy ezek az állatok emberközelbe kerülhessenek, és jobb életük legyen.

Süti több mint hét éve van velem, pár hetes volt, amikor hozzám került.

Az egyik legélénkebb emlékemet vele kapcsolatban mégsem a színházból, hanem a Balatonról van. A kutyák vagy nagyon szeretik a vizet, vagy nagyon nem, ő az utóbbi csoportba tartozik. Éppen ezért okozott nagy meglepetést és egyben jól eső érzést nyáron, amikor egyszer csak magától berohant a vízbe játszani.

Józan László és kutyája, Süti (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)

Fodor Bernadett

operaénekes

Az jut eszembe ha a mentett kutyáimra nézek, hogy csodálatosak. Elfogultan azt szoktam mondani, hogy ők a világ legaranyosabb kutyái. De általában minden kutya kiváltja belőlem a szeretet érzését, akivel csak találkozom. Egyik kutyusom hét éve menhelyről került hozzám kölyökként. A nyugalom és szelídség mintaszobra. Kedves természetével az egész családot levette a lábáról. Másik kutyusomat az utcáról mentettem meg, fiatal felnőtt kutyaként. Bántalmazott volt, sok szeretetet nem kaphatott, amíg hozzánk nem került.

Pedig egy kicsit ő is megmentett engem, mert egy nagyon nehéz életperiódusomban találkoztunk. Mindkét kutyám teljes jogú, megbecsült tagja a családunknak. Csak így érdemes.

Kiskorom óta mindig volt a kutya a környezetemben. A mentett kutyusoknál észrevettem egy egészen speciális, megadó és hálás viselkedést. Azt hiszem, fogalmunk sincs, hogy milyen mélyen érző, tudatos lények ők. Megmenteni egy állatot annyi, mint kiállni azokért, akik nem tudják hallatni a hangjukat. Ebben hasonlítanak legjobban a kisgyerekekhez. Nagyon védtelenek, gyámolításra, szeretetre éhesek és érdemesek. Az, aki magáénak tudhatja egyetlen állat barátságát is, felbecsülhetetlen ajándékot kap az élettől. Én boldog vagyok, hogy gyerekkorom óta megvan az a képességem, hogy értem őket. Nyitott szemmel és szívvel vagyok irántuk. Mindenkit csak buzdítani tudok rá, hogy ne hunyjon szemet az állatok sorsa felett. Apránként szebb lehet így a világ mindannyiunk számára.

Fodor Bernadett és mentett kutyái (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)

Fullajtár Andrea

színművész

Ropit nyolc évvel ezelőtt hoztuk el az Illatos útról. Volt ott egy kis alom – csupa pici kutya összegömbölyödve, egymáshoz simulva –, pár nappal korábban dobhatta ki őket valaki egy szemeteskukába. Kiemelkedett közülük egy kis fekete fej. Odament a fiamhoz, megnyalta a térdét, és azonnal eldőlt, hogy őt visszük haza.

Szokták mondani, hogy a kutya egy idő után olyanná válik, mint a gazdája. Amikor egyszerre sok kutyával van dolgod, elég hamar kiderül, milyen kutyatípusokra rezonálsz elsőre és kik azok, akik távolabb állnak tőled. Én azokkal tudtam jól működni az első pillanattól kezdve, akik nagyon érzékenyek, sok nehéz tapasztalásuk van a múltból. S azért, hogy elrejtsék sérülékenységüket, nagyon erős hanggal kompenzálnak. Ebben az egy hónapban fogalmazódott meg bennem, hogy azért találok velük ilyen gyorsan hangot, mert én is ilyen vagyok.

A kutyák – ha érzik a szeretetet és a gondoskodást – egyik pillanatról a másikra túl tudnak lépni nehéz periódusokon. Nem olyanok, mint az emberek, akik tárolják a sérüléseket, és folyamatosan azon pörögnek, mik történtek a múltban. Rendkívül komoly fájdalmakból, betegségekből, traumákból jöttek a menhelyre a négylábúak. Maga a légkör, az, hogy ott gondoskodnak róluk és biztonságban vannak, nagyon gyorsan kicserélte őket. Kivirágoztak, amit nagyon jó volt látni. Olyan ez, mint valami drog, egyszerűen nem tudsz lejönni róla. Annyira kell az az érzés, amikor egy kutyán látod a hálát és a visszatérő életörömet, hogy az valami csodálatos.

Fullajtár Andrea és kutyája, Ropi (Fotó/Forrás: Kállai-Tóth Anett / a tulajdonos engedélyével)

Székely Kriszta

rendező

Rendkívül nagyra tartom azokat az embereket, akik hivatásszerűen foglalkoznak állatok mentésével, de a saját kutyámmal való találkozásomig nem volt közvetlen kapcsolatom velük. Alfi úgy került hozzánk, hogy néhány éve, amikor a Bánkról tartottam haza, észrevettem, hogy egy kutya áll az út mellett, és megpróbál átkelni a forgalmas úton. Fékeztem, és kinyitottam az ajtót, ő pedig nem ijedt meg, hanem beugrott a kocsiba. Elég rossz állapotban találtam, az oldala sebes volt, később pedig kiderült, hogy allergiás és bolhás. A chip alapján azonosították a gazdát, aki letagadta, hogy az övé lenne, én pedig – bár épp olyan élethelyzetben voltam, hogy nem terveztem kisállatot tartani – úgy döntöttem, hogy ismerve a múltját nem adom be egy menhelyre, ahol aztán ki tudja, mikor fogadnák örökbe.

El kellett kezdenem az életemet is ebbe az irányba formálni, hiszen ez más helyzet, mint amikor az ember tudatosan eldönti, hogy kutyatulajdonos lesz. Ráadásul Alfi másfél éven keresztül annyira depressziós volt, hogy alig jött ki az asztalok és székek alól, és sokszor órákon keresztül nézte a falat. Nagyon megtört, ehhez képest ma már egy elképesztően vidám kiskutya, aki ugyan kevés emberben bízik, de nagyon jót tett neki például, hogy van egy másik állatunk is. Csipesz menhelyen született, és Alfi szöges ellentéte, rendkívül eleven. Gyakorlatilag egymás terápiás kutyái lettek, és mi is nagyon sokat tanulunk általuk magunkról. Az az út, amin az ember végigmegy egy ilyen kisállattal, mindenképpen közelebb hozza valami lényegi igazsághoz az életben.

Székely Kriszta kutyáival, Csipesszel és Alfival (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)