Három hónapja agyalok rajta, hogyan kezdjük az új évet, mit őrizzünk meg tavalyról, mit csináljunk jobban. Íme, most itt az idő, a tett ideje: kezdődik a tanév! Elöljáróban azonban lássuk a múltat, hogy értsük a jelent!

A San Miguel-i zeneiskola rövid története

Mint valamennyi más környező városban is, itt is megszületett a gondolat az ezredforduló körül, hogy San Miguel sem maradhat el a többi város mögött, alapítson zeneiskolát. Mint akkor a legtöbb város, San Miguel is a számára kényelmesnek ígérkező megoldást választotta, még pedig azt, hogy igénybe veszi az ekkor venezuelai mintára megalakult „rendszer" szolgáltatásait, vagyis hogy egy Santa Cruz-i szervezetnek fizet, akik küldenek tanárokat, felügyelik az oktatást, és garantálnak egy egységes oktatási minőséget. Egy-két év alatt azonban kiderült, hogy a rendszer nem működik kielégítően, hogy a közös nagy kalapba befizetett összegből ki tudja hogyan, nem jön vissza annyi San Miguel-be. Nincs más hátra, ha nem akarnak ráfizetni, független utat kell járniuk, maguknak kell tanárokat alkalmazniuk. Többi város zeneiskolái mind megtalálták a maguk útját, megerősödtek többé-kevésbé az önálló iskolák. San Miguelben, az elmúlt tíz év alatt több zeneiskola-alapítási próbálkozás volt, melyek 1-2 év után szervezési hiányosságok miatt kudarcot vallott. Jelenlegi formájában a zeneiskola alig másfél éves. Önkéntes elődöm, Severin Parzinger (alig 20 évesen, friss érettségivel) vette kezébe a szervezkedést, és a semmiből, német precizitással gatyába rázta a zeneiskola adminisztrációját, hívott tanárokat, tárgyalt az önkormányzattal, aztán épp csak sínre kerültek a dolgok, Severin visszatért Németországba (jelenleg novícius a verbitáknál). Két vonós tanár kollégája magára maradt néhány hónapra, majd november óta én vagyok itt Severin utódja. Zenei értelemben kezdettől rám ruházták az irányítást, és lassan, tanévkezdésre kezdek beletanulni a szervezeti dolgokba is, illetve kezdek nyelvileg is többé-kevésbé tárgyalóképes lenni.

Zenekarunk haladóbb tagjai tehát igen hányatott tanulmányokat tundnak maguk mögött, hisz az elmúlt években zeneiskola, zenetanár „hol volt, hol nem volt", mint a mesében. Csak az elmúlt másfél évben volt rendszeres oktatás. Az elmúlt tanévben tíz haladó, és 30 kezdő kezdte meg az évet. 30 kezdő hegedűs, 3x10 fős csoportban, saját, hazavihető hangszer nélkül. A 30 kezdőből az év végére 12-14 (?) maradt, vagyis pont annyi, ahány hangszer volt, úgyhogy most már hazavihetik őket, otthon gyakorolhatnak.

A zeneiskola struktúrája, ahogyan azt Severinék ránk hagyományozták, elég bonyolult. A pénz az önkormányzattól jön (illetve néha kiegészül némi segélyekkel nemzetközi kapcsolataink révén :o), a termeket viszont a parókia biztosítja. Mivel az iskola fiatal még, és az önkormányzat bizalma nem teljes, egyenlőre csak egy-egy évre köt szerződést a zeneiskolával, évente újratárgyalva anyagi fedezetét. Ezért is bizonytalan az egész, mint a kutya vacsorája. Továbbá, mivel az önkormányzatnak anyagi értelemben nincsen bizalma minden féle jött-ment 20-éves, frissen végzett évente cserélődő zenetanárok iránt, a mindenkori plébánosra bízza a zeneiskola anyagi fedezetét. Vagyis ez annyit jelent, hogy a plébánosnak (jelenleg Adrian testvérnek) igaz, hogy köze nincs a zenéhez (attól eltekintve, hogy ő is hallgatja a szobájából a nebulók minden nyekergését...), de minden alkalommal őt kell macerálnunk, ha húrt, gyantát, krétát stb. kell vennünk. Ezen túl a zeneiskolának van egy „direktívája", mely állítólag részt vesz minden döntésben, azonban ezt a direktívát én mi óta itt vagyok, még nem láttam együtt, és mikor kérdeztem Amancio kollegámat, hogy kikből áll, ő sem tudta felsorolni azt a 4-5 nevet...

Kezdem megszokni, hogy zeneiskolát igazgatni hazárdjáték (legalábbis itt Bolíviában az). Ahhoz, hogy a zeneiskola jól mőködjkön ugyanis három tényezőre van szükség: kell először is pénz, hogy az ember megfizessen zenetanárokat, vásároljon hangszereket stb. Aztán ha már van pénz, akkor kellenek tanárok, mert minek a pénz, ha nincs kit megfizetni. És hogy az ember talál-e alkalmas tanárokat, ha már van pénz, ez Bolíviában egyáltalán nem evidens. No már most ha már van pénz, vannak tanárok, akkor nem árt, ha vannak növendékek is. Ez a három tényező egymással kölcsönhatásban van, és a művészet abban áll, hogy az ember e hármat egyensúlyban tartsa... Nyílván néhány év alatt az egyensúly beáll, de révén hogy fiatal zeneiskoláról van szó, egyenlőre inog mindhárom tényező. Valahol el kell kezdeni ezt a körláncot, és az okosak azt mondják, célszerű a pénznél elkezdeni. No már most a pénz nehéz ügy, mert a pénz az önkormányzattól kéne hogy jöjjön, az önkormányzat bürokráciája pedig lasssan őröl. A hazárdjáték pedig abban áll, hogy verjük az asztalt az önkormányzatnál januárban, tartjuk a markunkat pénzért, mi közben még nincsen tanár, akit megfizessünk, és nem tudjuk lesz-e, valamint gőzünk nincsen, hogy mekkora az igény a gyerekek körében a zenetanulás iránt. Mindezen tényezők ismerete nélkül össze kell állítani az éves költségvetést. Az idő viszont múlik, a tanév kezdődik, a pénz pedig még mindig sehol. (Írtam korábban, hogy megvan a fix kb. 80.000 Bs, hát mondogatják ugyan, hogy fix, meg talán több is, de aláírt szerződés zeneiskola és önkormányzat között, az bizony még mindig nincs, és amíg papír nincs aláírva, semmi sem biztos.) Szóval mind e közben az idő múlik, a tanév kezdődik, és jő a hazárd játék második epizódja: megyünk tanárt keresni, mi közben pénz és szerződés még nincs. Szóval idő közben hoztunk egy tanárt Urubichából, és már tanítunk is két hete, tanítjuk a tavalyiakat, akik folytatják.

És következik a hazárdjáték harmadik epizódja: igaz, szerződés még nincs, pénz még nincs, jogi értelemben nem is vagyunk zeneiskola, de azért megyünk reklámhadjáratra iskolába, tévébe, rádióba meghírdetni az induló kurzusokat. Jó, eddig igazából csak bizalmi kérdés a dolog, mért alapvetően azért valószínű, hogy lesz szerződés, és pénz is, az elmúlt évhez hasonló mértékben. No de hány új növendéket tudunk felvenni, és mennyire reklámozzunk intenzíven, hogy kb. annyian jöjjenek? Na most én úgy gondoltam, hogy az a tisztességes, ha mindenkinek megadjuk a lehetőséget, hogy tudjon a lehetőségről, és ha érdekli, jöhessen zenét tanulni, így aztán vállamra kaptam egy csellót, kezembe egy hegedűt, és következetesen végijártam (részben egyedül, részben kettesben) az összes iskola 2-6. osztályát, bemutatva hegedűt, csellót, és szétosztva kb. 300-400 szórólapot az érdeklődők között (saját zsebből készítve szórólapokat, mivel pénz még nincs). Még az a szerencse, hogy jó magyar zenepedagógus módjára először 6 hét szolfézs órára invitáltam őket, így egyelőre hangszer nélkül is megvagyunk. Ja igen, a másik, hogy egy szál fölösleges hegedűnk sincsen, hisz ami van, azon a tavalyiak játszanak...

népes szolfézscsoport

No és az elmúlt héten meg is kezdődtek az elméleti kurzusok, és attól tartok, a három tényező egyensúlya erőteljesen elbillent a növendék létszám javára!!! Előzőleg írtam aggódalmamat, mi lesz, ha az érdeklődők mind el is jönnek. Írtam Severin elődömnek is, aki azt válaszolta, ugyan, örüljek, ha össz-vissz 20-an jönnek, nem nagy az érdeklődés. Nos, délelőtt valóban kb. 20-25 gyerkőc jött (a délutáni iskolások). Délután 3-kor viszont kb. 70 fős szolfézs csoportot volt szerencsém vezetni kb. 5 éves korkülönbséggel... Képzelhetitek milyen hatékony volt! Más napra aztán kor szerint két csoportra osztottuk őket, így 35 fős csoportal már emberléptékűnek nevezhető a létszám. A három csoport egyikét (a nagyobbakat) Amancio átvette. Amancio vezeti a jelentkezők névsorát, és péntekre (határidő) kb. 140 kezdőt regisztrált. Gondoltam, a kezdeti lelkesedés nagy, de majd lemorzsolódnak néhány nap alatt, ha látják, hogy nem megy a dolog munka nélkül, de egyenlőre nem úgy tűnik mint ha csökkenne a létszám. És itt folyatatódik a hazárdjáték, mert ez a sok gyerek mind azért jött, mert hegedülni, csellózni akar. A realitás pedig az, hogy az előre látható költségvetéssel és tanári erővel kb. 12-16 új hegedűst és max. 4-6 új csellistát tudunk felvenni. Ez közel 10-szeres túljelentkezést jelent. És a gyerekek jönnek, minden nap, és még nem tudják, hogy nem lesz hely. Sűrgősen össze kéne hívni egy szülői értekezletet, hogy szembesítsük a szülőket a realitással, ez viszont kollégám szerint nem lehetséges, amíg nincs meg a szerződés az önkormányzattal, és nem működik legálisan az iskola. Az én elképzelésem szerint az lenne a korrekt, ha minden érdeklődő gyereknek tudnánk biztosítani zenetanulási lehetőséget, ha nem hegedűn, csellón, hát gyerekkórus, furulya csoportok keretében, amely drága hangszerek nélkül, illetve nagyobb csoportban is lehetséges. Viszont ehhez is tanár kell, és nekem sem időm, sem kedvem nincs még plusz napi két óra gyerekkórust is bevállalni.

Most itt tartunk a kezdő gyerekek terén, míg ezzel párhuzamosan megy a reklámhadjárat az ifjúsági kórus verbuváláshoz. Ez nehezebb dió. Egyrészt nehezebb a tiniket lelkezíteni, mint a gyerekeket, no meg az éneklés nem ígérkezik olyan izgalmasnak, mint a hangszerek.