„Tanítás közben a zeneszerző életre kel” – Eckhardt Gábor, a Mester-M díjazottja

Sokoldalú személyiség, zongoraművész, kulturális szervező, koncertek házigazdája… Hogyan jelent meg az életében a tanítás?

Inkább az lehet a kérdés, hogy a többi terület hogyan jelent meg, mivel a tanítás volt az első. Amikor zeneakadémista voltam, és előfordult, hogy elmaradt az óránk, nem mentünk haza, hanem a társaimmal kialakítottunk egy önképzőkört, egymást kezdtük tanítani.

Azt vettem észre, hogy amikor másoknak adok tanácsot, tehát tanári helyzetben vagyok, bármit el tudok játszani, olyasmit is, ami nehéz, vagy soha nem gyakoroltam.

Ugyanakkor amikor odahaza, egyedül álltam neki ugyanannak a résznek, sokkal kevésbé ment. Fokozatosan rájöttem, hogy a tanítás során mindig a másik személy áll a középpontban, az ember teljes mértékig azonosulni próbál annak helyzetével, kikapcsolja a saját egóját, mintha önmagát elfelejtené. A megerősítést Kurtág Györgytől kaptam, aki öt évig volt mesterem kamarazenében. Egyik alkalommal pont egyedül voltam nála – mert a partnerem nem tudott eljönni –, és ő ilyenkor mindig zongoraórát tartott. Miközben épp teljesen másról volt szó, egyszer csak váltott, és ezt mondta: „Gábor, belőled jó tanár lesz!” Fogalmam sincs, miből állapította meg, de a Tanár úr esetében egy ilyen mondatnak súlya volt. Már akkor a szemem előtt lebegett a tanári pálya, úgyhogy ez a kijelentés a későbbiekben fontos hajtóerőt jelentett. Mondhatom, azért kezdtem tanítani, mert saját magamat is így tudtam a legjobban fejleszteni. Nem azért választottam a tanítást, mert nem volt más lehetőségem, hanem mert rájöttem, a zenei közvetítésnek és önmagamnak a zenében való feloldásának ez a legmagasabb rendű formája.

Milyen elképzelései voltak, kiket, milyen körülmények között fog majd tanítani?

A Zeneakadémia után két évre Moszkvába mentem, ahol szintén egy nagy tanáregyéniségnél, Dmitrij Baskirovnál tanultam. Kivételes személyiség volt, kisugárzásáról, szenvedélyességéről, elkötelezettségéről legendák keringenek. Amikor hazatértem, már két állás is várt, ami azért volt nagy szó, mert akkoriban nem volt olyan könnyű ilyen nívós helyeken elhelyezkedni. Az egyik Győrben, a Tanárképző Főiskolán, a másik pedig a budapesti Bartók Béla Szakközépiskolában. Ez utóbbi aztán hosszú ideig negyedik gyermekemmé vált. A 90-es évek elejétől pedig a Zeneakadémián is megkezdtem oktatási tevékenységemet, eleinte a Rendkívüli Tehetségek Képzőjének osztályában, később egyetemi szinten is. Zeneiskolában pedig akkor kezdtem tanítani, amikor otthagytam a konzit, de magával a zeneiskolai hálózattal már kezdettől fogva igen jó kapcsolatot alakítottam ki.

Sokat jártam versenyekre zsűrizni, továbbképzéseket, mesterkurzusokat tartani, mert mindig is egészében érdekelt az oktatási struktúra.

A növendék a zeneiskolában tanulja meg az alapokat, ott még a tanár vele, néha helyette is gyakorol, a konziban pedig jön az önállósodási szakasz, amikor meg kell találnia a saját egyéniségét, és el kell kezdenie felelősségteljesen, tudatosan dolgozni. Optimális esetben az egyetemen pedig a művészi kibontakozás történik meg.

Eckhardt Gábor és tanítványa (Fotó/Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)

A zeneiskolába többféle gyerek jár, nem is lesz mindenkiből zenész. Nagy váltás volt, amikor ővelük kezdett foglalkozni?

Az az igazság, hogy én ott sem kezdőkkel foglalkozom, ugyanakkor a Zeneakadémián már jóval korábban 9-10 éves korú tanítványaim is voltak. A zeneiskolában többnyire olyan növendékekkel működök együtt, akik érdeklődnek a zenei pálya iránt, de például olyan erős gimnáziumba járnak, amit nem akarnak feladni. A tehetséges gyermek általában sok mindenben tehetséges, nem véletlen, hogy a szülők gyakran kételkedve fogadják, ha zenészek akarnak lenni. Ezek a növendékeim ugyanolyan szinten tanulnak, mint a konzisok, csak kevesebb zenei órájuk van. Tíz éven aluliakkal csak konzultációs szinten foglalkozom, nincs tapasztalatom kezdők oktatásában, az másfajta tudást igényel.

Említette is, mennyire más volt a világ, amikor a pályáját kezdte. A tanítványok mennyit változtak?

A tehetségben nincs különbség. Abban sem hiszek, hogy a mai fiatalok kevésbé lennének motiváltak, vagy kevésbé szeretnék a zenét. A körülmények viszont változtak, a rengeteg technikai eszköz, amely körülveszi őket, egyfajta elkényelmesedéshez vezet. Nem szeretek azzal példálózni, hogy „bezzeg az én időmben”, de nekünk az információért küzdeni kellett. Ha meg akartuk szerezni egy vezető muzsikus új lemezét, amit kiadtak például Németországban vagy Amerikában, ki kellett menni érte Bécsbe, valamennyi valutát eldugni a zsebünkbe, hogy meg tudjuk venni, és azt is meg kellett úszni, hogy hazafelé elvegyék a határon. Ha így megérkezett egy példány, rögtön volt húsz-harminc érdeklődő, akikkel együtt meghallgattuk.

Közösen fedeztük fel a zenét, egymással kommunikálva, kis műhelyeket alkotva.

Ma minden információ ott van egy gombnyomásnyira, olyan, mint a levegővétel, és mindenki individuálisan dolgozza fel. A fiatal zenészek nem értékelik, hogy milyen sok lehetőségük van, nem is élnek vele. Bármit meghallgathatnak, de nem teszik, csak ha az ember noszogatja őket. Tisztelet a kivételnek.

A másik fontos különbség, hogy nekünk több időnk volt. Pedig nagyon sokat gyakoroltunk, mégis maradt elég magunkra, egymásra, a szakmára is. Manapság elképesztően szoros a fiatalok időbeosztása. A szülők, az iskola nagy nyomást helyez rájuk, és a média is azt sugallja, hogy mindenben a legjobbnak kell lenni, ami teljesen életszerűtlen. Azok a zeneszerzők, akiknek a darabjait játsszuk, nem ilyen körülmények között éltek, és a zenéjük azokból az érzelmekből, élményekből született meg, amelyek a hétköznapi élet problémáiból, örömeiből, fájdalmaiból fakadtak. Ma sok helyzetet virtuálisan élnek meg a fiatalok, így nincs meg az az élményanyaguk, amelyet bele tudnának helyezni az előadásukba. Ez különösen nehéz a távol-keleti művészeknél, akik más kultúrkörben szocializálódtak, más érzelmi reakciókat, interperszonális viszonyokat ismertek eddig. Hangsúlyozom, a zene tartalmi részéről van szó, mert technikai értelemben a mai zenészek sokkal jobbak, mint amilyenek a mi időnkben voltak. Ez világviszonylatban jellemző tendencia.

Eckhardt Gábor (Fotó/Forrás: MOL – Új Európa Alapítvány)

Mit tehet ilyenkor egy tanár? Közelít a növendék világához, vagy épp az a fontos, hogy szilárdan megtartsa a saját értékrendjét, és ahhoz próbálja elvezetni a fiatalt?

Ez egy igen aktuális kérdés. Azt gondolom, mindkettőre szükség van. Egyrészt el kell fogadnom, hogy óriási generációs szakadék van köztem és a növendékeim között, hogy a gondolkodási paneljeink radikálisan különböznek. Fontos, hogy toleráns legyek ezzel kapcsolatban, és inkább arra törekedjek, hogy az ő nyelvezetükre fordítsam le azt, amiben én felnőttem, amit hordozok magamban, és amit érdemes, fontos átadnom nekik. Ha azonban a tartalom oldaláról nézem a kérdést, akkor viszont szilárdan ragaszkodom az értékrendemhez. Egy konkrét példát mondva: nálam tanítás közben a zeneszerző életre kel. Olyan értelemben is, hogy sokszor hall ilyeneket a növendék: „Képzeld el, ha most Schubert belépne ebbe a szobába, mit tenne? Hogyan járna, milyen ruhában lenne? Ha meghallaná a játékodat, mit mondana róla?” Lényeges, hogy ne egy muzeológus szerepét töltsük be, hanem élő kapcsolatunk legyen a zenével, annak szerzőjével, hiszen életében írta!

Az előadó-művészet esetében elemi fontossággal bír, hogy megtaláljuk a saját mondandónkat, és azt közölni is tudjuk a hallgatósággal.

Ne a tanár elképzeléseit szólaltassa meg a növendék, hanem a sajátjait! Én azzal segíthetek neki, hogy az adott keretek között mintákat adok. Ha hűek maradunk az alkotáshoz, a kottaképhez, még akkor is korlátlan lehetőségek állnak rendelkezésünkre. Ez a legszebb a mi szakmánkban, segíthetünk a fiataloknak kibontakoztatni az egyéniségüket, megtalálni saját hangjukat. Tizenkét és huszonkét éves kor között meghatározó jelentőségű folyamatok mennek végbe bennük. Ekkor válnak a szó jó értelmében felnőtté, és ekkor szembesülnek azzal, hogy kik is ők valójában. Lenyűgöző ennek a folyamatnak részesévé válni.