Eképp mondhatjuk, poros, álmos, régi a darab, mindenki tudja fejből, hogy a "Mifénytörát" az bizonyosan napkelte lesz és napja Júlia, meg hogy egy Montague se kéz, se láb, se arc, se test, de mégis akad még rendező, aki Shakespeare-t állít színpadra.  Sem átdolgozva, sem musicalként, nem avantgárd és kubista formában (lásd Othello Gyulaházán), hanem mézédes giccs helyett Bagó Bertalan Mészöly szavaival csattogtatja reggel a pacsirtát az ágon.

A klasszikus szöveganyag ellenére, a darab nincs híján a jelentudatnak. A díszletben mind a négyszáz év benne alszik. A kezdő színben poros székekben bóbiskolnak a színészek, üres színházi székek nézik a nézőt és mi visszabámulunk rájuk. Mintegy véletlenül hullik be a darab a színészek közé: vontatottan és unottan. Maguk sem hiszik el szegény Sámson és Ábrahám, hogy összeszólalkoztak - mint a rossz gyerek, rajtakapottan kinéznek csodálkozva a nézőkre: hogy a látszat szerint ez itt bizony valóban párbaj, nem csak szó-, de ők maguk sem értik, hogy kerültek ebbe a kellemetlen szituációba.

Lassan veszi fel a játék az igazi ritmust, Escalus még kicsit szaval, nem játszik, de a Dajka és a csitri Julis már olyan igazi Shakespere-i életörömöt mutat, hogy a néző nem tudja nem érezni: a színészek is kezdik elhinni, hogy itt egy társulat valóban színt játszik: Rómeót és Júliát. Mindez elsősorban a rendező, Bagó Bertalan bravúrja. Megválaszolja magának a legégetőbb kérdést, ami a nézőben motoz, hogy úgymond 'Édes Dirketorom, Sékszpírt mondd, ugyan minek?'. 'Itt ez a társulat, itt ez a színpad, benne alszik az évtizedek mindösszes eljátszott, elrontott, elsiratott, elrakott vagy elfeledett Rómeója és Júliája a por alatt. Ébresszük fel őket!'

Rómeó (Nagy Péter) egy kicsit kilóg a szereplők közül: ő talán egy leheletnyivel jobban felébredt, mint a többiek. A rómeója hiteles, csak a drámai hév esetében nem túlfűtött szavak, hanem kétszáz lesétált kilométer formájában jelentkezik. Rómeó fut, szalad, hadonász' - ha kell, ha nem. Elindulásának minden egyes alkalommal ötször vág neki, bánatában az összes széket végigüli, a dicapriós változat kicsit lerongyolódott claire danes-i szárnyaival a hátán zaklatottan sétál fel-alá, ugrál, vonaglik. Mindettől nem válik hiteltelenné mégsem, eléri a célt, amit az egész darab szolgál: lefejti a pátoszt a drámáról, nem öncélúan, hanem okkal, így teszi frissé, eladhatóvá, szerethetővé a poros love storyt. Ha kell, ezzel a rossz játékkal is megbarátkozik a néző, elfogadjuk, hogy ez a Rómeó bizony nem az az álmatag szerelmes, akihez a szívünk akklimatizálódott. Ha hiperaktív, hát hiperaktív. Istenem. Ennyit mi is áldozhatunk a modernitás oltárán. Júliája (Budai Zsófi) épp az ellenkezője: minden szempillarebbenését, minden mozdulatát úgy kell innia a nézőnek, mintha sohasem látott volna még szépet azelőtt. Olyan tiszta és olyan hitelt érdemlően tizennégy éves, hófehér bőrű, sápadt és szégyenlős, mély és sokszínű, hogy talán először életünkben elhisszük: ezt most túlélik. Tényleg túlélik.

A színészek játéka általában nem egyenletes, összességében mégsem hagy rossz szájízt maga után. Mercutióé hálás szerep, Avass Attila (a képen) azonban nem egyszerűen jól játssza el. Alakítása minden kétséget kizáróan bravúros és minden ízében kiforrott, szeretni való, egyedi. Ellensúlyozza őt az indokolatlanul és környezetidegen módon derűs Capulet (Gáspár Tibor), aki komoly gondolkodóba ejti a nézőt, hogy vajon Júlia papája az antidepresszánsokat adagolta-e túl az Escalussal való beszélgetés után, vagy egyszerűen csak elmebeteg. A túlmozgás sem csak Rómeó sajátja a darabban, a patikáriust (is) alakító Tóth Károly, aki amolyan törötten is tökéletes máskülönben, három mondatához közel tizenöt lesétált kör társul a színpadon. De vannak még színészek garmadával, akik vívnak és isznak, szeretnek és szavalnak, - nem egy közülük végigszenvedett már  számos megerőszakolt modern shakespeare-t ezen a színpadon: érezni rajtuk, hogy ők is hálásak végre egy igazán szeretni való rendezésért.

Az elvitathatatlanul egyedi díszlet és a jelmezek, Vereckei Rita munkái, tökéletes összhangban állnak a darab dramaturgiai koncepciójával és ezek teszik elfogadható helyett kiválóvá azt. Minden egy picit régi, kicsit használt, törött, mégis van benne valami klasszikus és közben nem szűnik meg eredetinek lenni. Ami nem korhű a darabban, az mindig okkal olyan, amilyen épp. Júlia szépséges jelmezei csak még szív szorítóbban gyönyörűvé teszik Zsófit, Rómeó viharvert szárnyai lefosztják a  keresetlen pátoszt, a belógatott, baljóslatú, kitöredezett üvegű díszletelem, a szakadt, végül leszakadó függöny, a kopott székek, a darab végén megpendülő törött cimbalom a színészek feje fölött: mind az ébredő és visszaalvó rendezést tették hitelessé.

Ez a darab nem oktat. Nem mutogat, nem is bemutat. Álmából ébred. Felébred, felocsúdik, fellélegzik, felizzik és hamuvá égve lepereg. A régvolt színészek, a rég halott Júliák, elaggott Rómeók is beülnek a végén az üres székekbe a színpad nézőterén, köréjük gyűlnek a frissen halott Parisok és tudják, hogy várni kell, mert jönni fog még száz név, s rá jó pár száz esztendő és együtt nézik majd fentről a színpadot.

For never was a story of more woe, Than this of Juliet and her Romeo.

Shakespeare: Romeo és Júlia

Rendezte: Bagó Bertalan

Látható: a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színpadán

A darabról részletesen: itt