Plusz

Világszerte éneklik az "oroszlán-dalt", szerzője mégis szegényen halt meg

2017.12.13. 09:45
Ajánlom
A Lion Sleeps Tonight az egyik legnagyobb klasszikus, az Afrika-témájú dal mögötti történet viszont közel sem olyan aranyos, mint maga a nóta. Egy zulu származású zenész kizsákmányolása, egy dallam ezer változata, a szerzői jogok kusza hálója és egy oroszlán, aki néha alszik, néha megesz, néha pedig mi esszük meg őt.

Ha arra kérnénk, mondjon egy dalt Afrikáról, melyiket választaná? Ha az emberiség 99%-ba tartozik, minden bizonnyal a Lion Sleeps Tonight című örökbecsű nótát. Elnyújtott refrénje és ütemes hablatyolása generációk fülébe égett bele. Csak ez az egy szám dallamtapadások millióiért tehető felelőssé - ugye, hogy elég csak olvasni róla, és máris hallja a fülében? A tapasztalatok szerint egy ideig még hallani is fogja. 

Amikor nem tudod kiverni a dallamot a fejedből

Kapcsolódó

Amikor nem tudod kiverni a dallamot a fejedből

La donna è mobile, az Örömóda, We Are The Champions… Mi a közös ezekben a dallamokban? Az, hogy ha egyszer elkezdjük dúdolni őket magunkban, alig lehet leállni velük.

Mindezért egy Solomon Linda nevű férfit okolhatunk, aki 1939-ben fekete Afrika egyetlen zenestúdiójában állt mikrofon elé - nem komponált zenét, nem írt le semmiféle szöveget, egyszerűen csak kinyitotta a száját, és énekelni kezdte a kísérteties dallamokat. Felvétele Angliába került, ahol zeneszámmá alakították; természetesen siker lett Afrikában, ahol készült, de igazán nagy számmá Amerikában vált - majd pedig az egész világon rekordokat döntött. Éneklik a Navajo indiánok, ライオンは寝ている néven a japán tinédzserek, kongói nyelven a franciák; feldolgozta már a R.E.M. és a Phish is, a '86-os focivébén szereplő angol válogatott viccelődött vele, az Ace Ventura: Állati nyomozó pedig viccet csinált belőle. 

Aranyos karrier - kár, hogy a dal mögött már nem ilyen vicces sztori lapul.

Az örök kedvenc nóta ugyanis nem szólt másról, mint az afrikaiak kizsákmányolásáról: a zulu származású dalszerző, akihez a Lion Sleeps Tonight eredetije köthető, dollármiliókat keresett a számot befuttató fehéreknek, ő viszont olyan szegényen halt meg, hogy az özvegyének még a sírkövére se volt pénze. Az elképesztő sztorit a Rolling Stone írta meg. 

Vissza az oroszlán hazájába

Bár a sztori Afrikához kötődik, mégis egy brit arisztokrata és egy fekete amerikai barátságával kezdődött: Sir Henry Loch, a Gyarmati Hivatalban dolgozott, Orpheus McAdoo pedig a Virginia Jubilee Singers énekes csapatának vezetője volt. Orpheus egyik fellépésén találkoztak, évekkel később pedig mikor Loch-ot Afrikába helyezték, meghívta oda fellépniaz együttest . Hatalmas sikerrel játszottak, úgyhogy az invitálás ötéves turnévá alakult - azelőtt soha nem hallottak ilyen zenét Afrikában. 

A Virginia Jubilee Singers egészen a Zulu terület szívéig, egy Msinga nevű völgyig eljutott, ahol egy iskolában álltak a közönség elé. A félmeztelen falusi tömegben ott állt egy 1909-es születésű gyerek is.

14437071224 4be1bd8a9c o

14437071224 4be1bd8a9c o (Fotó/Forrás: Pauline Guilmot / flickr)

Solomon Lindának annyira megtetszett, amit hallott, hogy a dallamok egy részét átültette azokba a zulu dalokba is, amelyeket barátaival lakomák és esküvők során játszottak.

A 30-as években aztán Solomon és zenésztársai Johannesburgba költöztek; szegénynegyedekben laktak, és jobbára konyhákon vagy gyárakban dolgoztak. A zenélést viszont nem hagyták abba: olyan, hétköznapi dolgokról énekeltek, mint a bűnözés, hogyan rabolják ki a szegényeket a bankok, vagy hogy hogyan bánnak a fehérek a feketékkel. Pár éven belül lelkes rajongóbázisra tettek szert és menő urban zenei csoportt váltak Solomon Linda and the Evening Birds (Solomon Linda és az Esti Madarak) néven. Hozzájuk köthető isicathamiya éneklési stílus elterjesztése - ez a 'Cothoza, bafana' nevű óva intésből származik, ami annyit tesz: Járjatok óvatosan fiúk! A stílus leginkább az a capella-hoz hasonlítható.

Abban az időben a zulu bevándorlók egyik bevett szokása volt csapatokba tömörülni és szombat esténként hatalmas, sörivással egybekötött bacchanáliákat rendezni, amiket ők tea találkozóknak neveztek. Az esték fénypontján az a capella gladiátorok csaptak össze egymással: berántottak az utcáról egy fehér embert bírának, a díj pedig gyakran egy tehén vagy egy kecske volt. A dalok nyers szövege és témái miatt ezeket a bandákat sokan primitívnek tekintették és megvetették.

Solomonék csapata viszont kitűnt a többi közül - őt magát többen a helyi Elvis Presley-nek tartották, akik forradalmasították az a capella zenélést.

Lágy dallamok helyett vadul és dübörögve énekeltek, óriási hangerővel. Solomon hatalmas termetével kimagaslott a csapatból, a szégyenlős harmincas férfi ráadásul meglepő módon szopránban énekelt - ő volt az együttes vezetője, ahogy a zuluk hívták, a fasi pathi.

Az Evening Birds-öt 1938-ban kiszúrta magának egy tehetségvadász, aki azonnal stúdióba vitte a csapatot - az egyetlen stúdióba a térségben. Hogy pont őket választották ki, ahhoz egy Griffiths Motsieloa nevű férfinek, az ország első fekete producerének is köze volt - ő irtózott az őt körülvevő nyomornegyedek kulturájától, de azt az utasítást kapta főnökeitől, hogy a feketéknek adjon el zenét. Először Afro-hillybilly-vel próbálkozott, amikor viszont ez befuccsolt, fejest ugrott az ismeretlenbe: a isicathamiya zenébe.

Helyi muzsikát akart eladni a helyieknek.

Motsieloa irányítása alatt az Evening Birds több számot is rögzített - a legérdekesebb a Mbube című volt, ami zulu nyelven oroszlánt jelent. 1939-ben, a második felvételi alkalmon került rá sor; a szövege valahogy így hangzott:

Oroszlán! Ha! Te egy oroszlán vagy!

A dalt a csapat gyermekkora inspirálta, amikor egyszer egy szüleik marhacsordájára leselkedő oroszlánt kezdtek el kergetni. Hiába tűnt pofonegyszerűnek, a felvétel sem első, sem második nekifutásra nem sikerült. A producer alaposan leteremtette a zenészeket, akik a stressz hatására harmadik próbálkozásra végre tökéletesen játszottak.

A dal nem volt az együttes legjobbja, de volt valami megkapó az aláfestésként szolgáló kántálásban, majd Solomon erre érkező magas hangjára: mély levegőt vett, majd magától improvizálta a mára hallhatatlanná vált dallamot és szavakat.

A producer egyből érezte, hogy van valmai a dalban - azonnal elküldte a hangokat Angliába, ahonnan már árusítható felvételekként érkeztek vissza; pont akkor került a boltokba, amikor Hitler lerohanta Lengyelországot.

Fekete rádiók alig üzemeltek még, így nem volt egyszerű a dalt eljuttatni a helyiekhez - végül mégis sikerült, beindult a suttogó propaganda, és egyre többen kezdtek a híres, oroszlános nóta iránt érdeklődni a boltokban. 1948-ra több mint 100 ezer példányt adtak el a Mbube-ból, Solomon Linda pedig a hotel és szálloda-koncertek sztárjává vált, a zulu bevándorlók legnagyobb csillagává.

Beszáll Amerika, az oroszlán aludni tér

A világ másik felén, a New York-i Greenwich Village-ben élő Pete Seeger-re viszont rájárt a rúd: a bendzsón játszó zenésznek volt egy felesége és két gyereke, de pénze alig. Afféle prototipikus hippi-figura volt: 10 évvel korábban bukott ki a Harvadról, mire zenésznek állt, és a depresszió-kori Amerikát kezdte járni hangszerével. New Yorkban csatlakozott Woody Guthrie bandájához, és elkezdtek munkásoknak és szegényeknek játszani az elnyomó rendszerről és a vérszívó kapitalizmusról énekelve. Seeger viszont zenésztársaival ellentétben nem szívott és nem is ivott.

Kisebb sikereket akkor értek el, mikor elkezdtek anti-náci dalokat írni - ekkor még a frontra is elhívták őket zenélni.

Visszatérve Seeger iskolákban tanította a kicsiket elfeledett népzenékre. Épp betegen feküdt otthon, mikor barátja, Alan Lomax kopogtatott az ajtaján.

Lomax-ra ma már úgy emlékszünk, mint a világzene atyjára - apjával mániákus zenegyűjtőként járták az országot, ők fedezték fel Muddy Waters-t vagy Lead Belly-t is.

Lomax akkor épp a Decca nevű lemezkiadónak dolgozott, ahova egy nagy adag afrikai felvétel érkezett - abban a reményben küldték ezeket, hátha valamelyiket Amerikában is kiadnák.

Lomax azonnal tudta, hogy ez egy Seeger-hez illő feladat. 

A felvételek között persze ott volt a Mbube is, ami azonnal megfogta Seeger-t. Elkezdte lejegyzetelni a szöveget, de a felét egyáltalán nem értette. A zulu zenészek "Uyimbube, Uyimbube"-t énekeltek, de az amerikai mindezt először "Awimboowee"-nek, majd "Awimowe"-nek hallotta.

Végül mikor zenekara, a the Weavers elé vitte a nótát, már úgy tanította meg nekik, hogy "Wimoweh". 

Seeger ekkor már változát akart: elege volt a sikertelenségből, és unta is a politikai tartalmú, lapos zenéket - valami újra vágyott, amivel végre befuthatnak. Még azt is megengedte feleségének, hogy egyen-kordbársony öltönybe bújtassa a bandát mikor egy kecsegtető felkérést kaptak. 

Heti 200 dollárt, plusz hamburger volt a gázsi, de ami ettől is jobb volt: az emberek elkezdtek kijárni a koncertjeikre. A két hetes fellépésből több hónapos lett. A hardcore folk-rajongók számára Seeger bandája, a the Weavers teljesen értelmezhetetlen volt: ősrégi folk-számokat játszottak, és persze a kodbársony zakóra se volt magyarázat.

A banda mégis ráérzett valamire: a szegények és elnyomottak dallamait mindenki számára vonzóvá és szórakoztatóvá tették.

Koncertjeik egyik visszatérő vendége volt Gordon Jenkins, aki maga is zenélt, emellett pedig a Decca zenei kiadónál dolgozott. Szerette volna szerződtetni a the Weaverst, de a főnökeit nem tudta meggyőzni - végül ő maga állta a felvétel költségeit, ezt meghallgatva pedig a kiadó mégis szerződtette a zenekart. 

Lemezük jelent meg, kisebb színpadok helyett pedig egyre többször kaszinókban és menő éjszakai bárokban kezdtek zenélni. Sikerük persze ellendrukkereket is szerzett nekik:

Énekelhet-e egy csak fehérekből álló zenekar fekete dalokat?

- tették fel a kérdést egyre többen. 

A the Weavers pedig elég volt, ha csak rámutatott legismertebb dalára, a Wimoweh-re: szinte teljesen hűek maradtak a zulu eredetihez, Seeger pedig apait-anyait beleadott, hogy reprodukálni tudja Solomon egyedi hangját. Addig feszegette határait a magas szólamokkal, hogy 75 éves korára szinte teljesen némává vált. A dal hatalmas sikere ellenére csaknem egy évet vártak, míg stúdióba vonultak rögzíteni azt.

Gordon Jenkins vezetése alatt a stúdióban átalakult a dal: sokkal grandiózusabbá vált, harsonákkal és trombitákkal felszerelve, amitől az eredetire hajazó, barbár és ösztönös jelleg szinte teljesne kiveszett belőle. A szakma és a közönség viszont így is odáig volt érte.

De volt még valami, ami ekkoriban tetőzött Amerikában: a kommunisták utáni boszorkányvadászat.

A szövetségi nyomozók elé citáltak egy Harvey Matusow nevű férfit is, aki annak idején együtt dolgozott Pete Seeger-rel egy Peoples' Artist nevű kommunista szervezetnél, ahol folkénekeseknek szerveztek fellépéseket - többek között Seegernek és bandájának is. Matusow önként vállalta hogy beszámol vörös múltjáról, és megnevezte egykori társait is, köztük három tagot a the Weavers-ből, élükön Pete Seeger-rel.

Azzal vádolta őket, hogy az amerikai ifjúság szexuális gyengeségét kihasználva próbálják őket bevonzzani a kommunisták közé. 

A világ a the Weavers ellen fordult, fellépéseiket visszamondták, számaikat többé nem játszották, és lemezszerződésüket is ejtették. Az év végére Pete Seeger visszatért oda, ahonnan érkezett: gyerekeknek tanított népzenét. Bár a zenekarnak annyi volt, a dal maga nagyon is élt: egyre többen és több helyen játszották, és nagyjából minden amerikai ismerte már a refrénjét. Nem kellett sokat várni, amíg a nóta egy szalonképes együttest is talált négy zsidó fiú személyében 1961 nyarán.

A dzsungel ismét feléled

A the Tokens négy jóvágású brooklyni srácból állt, akik egyszer már a tévében is szerepelhettek, és volt egy meglepetés-sikerük is a "Tonight I Fell in Love" címmel. Alig kerültek ki a középiskolából, amikor máris zsíros lemezszerződést kaptak. A Wimoweh-t  énekesük, Jay tanította meg a csapattal, és ezt adták elő szerződtetésük előtt a producereknek is.

Remek, de miről szól a dal? - kérdezték tőlük
Oroszlán-evésről - felelték.

A viccet a dél-afrikai konzulátuson hallották - azt mondták nekik, a szöveg valami ilyesmit jelent zulu nyelven:

Csitt, csitt, ha mindenki elcsendesedik, ma este oroszlánhúst eszünk!

A producereknek nem tetszett a tréfa - valami akkortájt menő zenét akarta, valami kortárs dalt érthető szöveggel. A csapat nyakára ültették George David Weiss-t, aminek a the Tokens érthetően nem örült - aztán megtudták, hogy Weiss segédkezett Elvis Presley Cant't Help Falling in Love with You című számának megírásában, és egyből meggondolták magukat.

Weiss kifinomult zeneértő volt Juilliard-diplomával, akinek az eredeti szám vadsága nem tetszett - de az alapdallam és a kántálás igen.

Szétszedte alkotóelemeire a dalt, majd újból összerakta - Solomon Linda földöntúli szólója vált a dal kiemelt részévé és vezértémájává, és a szöveg is megváltozott: In the jungle, the mighty jungle - szólt az új változat. Mai napig vita tárgya, mennyire Weiss szerzeménye a szám - egy biztos: a Lion Sleeps Tonight a Wimoweh átdolgozása, ami a Mbube másolata. Solomon Lindára több réteg pop-rock stilizáció rakódott, de még mindig észrevehető a dalban.

A Lion sleeps tonight-ot 1961 július 21-én rögzítették egy manhattani stúdióban - a sors fintora, hogy ez is csak harmadik felvételre sikerült tökéletesen. A szöveg miatt a the Token többé már nem volt tini és nem volt cool se. A producerek nem fűztek különösebb reményt a dalhoz, az utolsó változatot telefonon hagyták jóvá, a nóta pedig végül egy Tina nevű dal B-oldalára került, amire azóta se emlékszik senki.

Ugyanígy elsüllyedhetett volna a Lion Sleeps tonight is, ha egy massachusettsi DJ, Dick Smith bele nem hallgat a lemez B-oldalába.

Basszus, ez nagyon jó!

- kiáltott fel azonnal, és rotációba is vette a dalt, amire hamarosan mások is felkapták a fejüket, és elkezdte meghódítani a listákat. A következő néhány évtizedben rendszeresen leporolták a dalt, és egy-egy újabb feldolgozás elég is volt, hogy ismét a slágerlisták élére kerüljön - így történt, amikor '72-ben Robert John dolgozta fel, vagy amikor '82-ben a Tight Fit. Legújabb reneszánszát épp Az oroszlánkirály gigasikerű Broadway-feldolgozása hozta meg a számnak.

De mi a helyzet ilyenkor a dalszerző jogaival? Az ügyvédek sem tudják. Három verzióból 160 felvétel készült, több tucat film, sorozat és reklám használta fel a dallamokat, a rádiók a mai napig játsszák. De mi történt az eredeti előadóval, Solomon Lindaval?

Szerzői jogok útvesztőjében

Amikor 1939-ben felénekelte a híres dallamokat, Solomon 10 schillinggel a zsebében sétált ki a stúdióból - szerződés nem volt, a szerzői jogokat pedig elég szabadon kezelték: a dal a felvétel után a kiadó tulajdonává vált.

A Mbube sikere kizárólag nekik hozott a konyhára, Solomon mindössze egy cselédmunkát kapott a közeli csomagolóüzemben, ahol élete végéig dolgozott

Amikor a Mbube-ből Wimoweh lett, a kiadó tulajdonosa alaposan meggazdagodhatott volna - ő viszont könnyelműen elcserélte az eredeti dalt azokért a jogokért, hogy ő teríthesse szét a Wimoweht az olyan területeken, mint Dél-Afrikai vagy Rhodesia. Így került Solomon dala és végzete egy producerpáros, Howie Richmond és Albert Brackman kezei közé, akik akkoriban specializálódtak folkzenére: ez az a műfaj, ahol a szerzői jogokat soha nem lehetett pontosan megállapítani. A legismertebb dalokat szinte mindenki énekelte, de azt, hogy kitől származik eredetileg, senki sem tudta az esetek többségében. Vagy senkit nem érdekelt.

A Wimoweh betörésekor sem kellett az eredeti dal szerzői jogaival vacakolni - nem volt copyright-olva, vagyis szabadon bánhattak vele. Ilyenkor a the Weavers esetében néhány más számukhoz hasonlóan egyszerűen feltűntették Paul Campbell-t zeneszerzőnek.

A felszínen Campbell a kor legsikeresebb dalszerzőjének számított - a valóságban viszont egy egyszerű stróman volt, hogy így szedjék be a jogdíjakat az ún. public domain-ről, vagyis közösségi területről származó dalok után.

A Mbube persze nem ilyen volt, csak majdnem: egy copyright nélküli szám valami fura külföldi lemezkiadótól aki semmiféle akaratot nem mutat, hogy megvédje az eredeti dala jogait. 

A siker után elkezdett csengeni a kassza, a pénz egyik fele a producereknek, a másik pedig az adaptálóknak, ebben az esetben Pete Seeger-nek és a the Weaversnek csorgott be. Solomon Lindának egy lyukas garas sem járt. Seeger viszont soha nem vallotta a dalt sajátjának, és lelkiismerete is felébredt. Igyekezett harcolni Solomon jogaiért - hiba utasította viszont főnökeit a kiadónál ugyanerre. Annyit ért el, hogy anti-apartheid aktivisták összehozták egy johannesburgi ügyvéddel, akin keresztül ezer dollárt küldött az eredeti zulu dalszerzőnek. Abban reménykedett, így tesznek majd a kiadónál is - Solomon családja szerint viszont csak évekkel később kaptak pénzt, és akkor is csak gesztus-jelleggel; közel nem annyit, amennyi járt volna. 

Amikor a Wimoweh-ből Lion sleeps tonight lett, a dal felett ügyködő producerek rájöttek, hogy a dalszerzőnek feltüntetett Paul Campbell csak egy álnév, nem létező személy. Épp ezért ők az eredeti dalt egy afrikai népdalnak nyilvánították, ami után nem kell jogdíjat fizetniük.

Elszámították magukat: a Wimoweh után a dal már amerikai szerzői jogi védelem alatt állt.

Ez volt az az ügylet, amit Howie Richmond apja kötött az afrikai lemezkiadóval. Hogy nem tört ki balhé, az egyedül annak volt köszönhető, hogy Richmond rendkívül tisztelte a dalt átalakító George Weiss-t. Eltekintett a pereskedésért, cserébe pedig a Lion sleeps tonight jogai visszaszálltak rá.

A szerzői jogi hercehurcának köszönhetően az a faramuci helyzet állt elő, hogy fél tucat porducer és lemezkiadó-tulajdonos bábáskodhatott Solomon Linda dala felett úgy, hogy magának a szerzőnek mindehhez semmi köze nem volt. Mindenki jól járt, kivéve őt: a bevételeket a pénzemberek igazságosan elosztották egymás között. A dal sikere még épp időben ért el Afrikába 1961-ben, hogy a halálos ágyán Solomon Linda fülébe is eljusson, aki két évvel korábban a színpadon lett rosszul, és azóta vesebetegséggel kezelték. 

Boldog volt, mert nem tudta, mi jár neki

- mesélte Solomonról lánya. A zulu kultúrában hősként tisztelték, ő pedig zenekarával sikere után is szorgalmasan járta a tehetségkutatókat és versenyeket, ahol rendszeresen sikerült győzniük is. Emiatt a környékbeliek közül sokan irigyek voltak rá, egyesek szerint meg is átkozták - lánya úgy gondolja, ezért nem épült fel többet betegségéből. 1962. október 8-án halt meg. 

Solomon visszaemlékezései szerint szegényen éltek, az anyja illegálisan főzött sör eladásával próbált meg pénzt teremteni, de soha nem tudott annyit összekaparni, hogy mind a hat gyerek jóllakjon.

Pénzt a jogok után csak valamikor a 80-as években kaptak - ekkor tudtak sírt állítani apjuknak, aki addig koldussírban nyugodott.

A későn érkező pénz nem húzta ki Solomon családját a szegénységből, de valamelyest segített rajtuk.

Időközben 1990-ben tárgyalásra került sor a dal szerzői jogairól - gazdag, fehér amerikaiak vitatkoztak arról, kinek mennyi pénz jár a leghíresebb afrikai dallamok után. Solomon családja ezalatt még mindig egy tető nélküli apró házban élt.

A zeneipar persze tele van hasonló visszaélésekkel. Dj Alan Freed nem volt hajlandó Chuck Berry Maybellene-jét játszani, amíg nem kapott pénzt a jogok után; Willie Dixon-t pedig a Led Zeppelin Whole Lotta Love-jából golyózták ki. De Solomon Linda és családja még tőlük is hátrányosabb helyzetből indult - teljesen ki voltak szolgáltatva az ipart irányító producereknek és pénzembereknek. A legdühítőbb pedig az lehet számukra, hogy jogilag minden ami történt, rendben volt.

Solomont senki sem kötelezte hogy adja dalát a stúdiónak, ezután pedig már semmi joga nem volt a nótához. 

A Rolling Stone cikkének megjelenése környékén aztán két csekk érkezett Solomon családjához, összesen közel 12 ezer dollár értékben, a Wimoweh televíziós felhasználásának jogaiért. Nem sok pénz, ha a dal egész karrierjét nézzük - de a család életében összesen nem látott még ennyi pénzt. A Lion sleeps tonight-ot pedig tovább játsszák a rádiók, használják fel a filmek és reklámok, mindenhol a világban.

(via Rolling Stones)

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Díjakkal ismerte el művészei munkáját az Operaház

A 2017/18-es évad zárásaként a Csillagóra Gálaesten az intézmény legrangosabb kitüntetéseit adták át, először jutalmazva Balett- és Énekkari Kamaraművészt is.
Klasszikus

Horgas Eszter és Vásáry Tamás Budapest díszpolgára lett

A kitüntetés posztumusz díjazottja Burger Barna fotóművész és Hazay István Kossuth-díjas geodéta, az MTA tagja.
Klasszikus

Kiállítás nyílik Bősze Ádám antikváriumának kottagyűjteményéből

Sopronban, az Ünnepi Hetek Alkalmából nyílik meg Bősze Ádám Zenei Antikváriumának kiállítása, amely a két háború közötti különleges kottacímlapjait mutatja meg az érdeklődőknek.
Jazz/World

„Rockopera, csak nem rock és nem opera”

Izgalmas programzenei kísérletbe fogott a Premecz Mátyás Hammond orgonista vezette, idén 10 éves Kéknyúl Band: a bűnügyi filmek világát idézik meg a Müpa színpadán június 20-án, olyan vendégszólistákkal, mint Palya Bea és Sena. Erről kérdeztük Premecz Mátyást.
Jazz/World

Gyönyörű örmény népdalfeldolgozással jelentkezik az Antal Gábor Trió

Nem sokkal a megalakulásuk után máris nemzetközi versenyről hozta el a fődíjat a trió, akiknek örmény népzenéből ihletett új szerzeménye most a Fidelión debütál. Cikkünkben a zenekar történetéről és terveikről is mesélnek.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Plusz nyár

A júliusi Fidelio már a polcokon van

Az ingyenes programmagazinban a júliusi eseménynaptár mellett megtalálja Fáy Miklós és Vámos Miklós rovatát, gasztro ajánlatunkat, valamint számos interjút, többek között Dragomán György íróval és Szabó Balázs zenésszel. Lapozzon bele online!
Plusz veszprémfest

Újra opera Veszprémben

Erős programmal várja közönségét az idén 15. évét ünneplő VeszprémFest.
Plusz kult50

Kiderült, kik ők: Íme a kultúra 50 arca 2018-ban

Megvan A kultúra 50 arca. A legújabbak. A Fidelio 2018-as KULT50 kiadványát június 7-én délelőtt mutatták be a Rózsavölgyi Szalonban. A lap először 2017-ben jelent meg, akkor a hazai kultúra másik 50 arca szerepelt benne. Az új névsor alább olvasható.
Plusz gasztro

Eper minden mennyiségben!

Az eper, szamóca vagy egyes tájakon szeder névre hallgató, a rózsafélék családjába tartozó tavaszi gyümölcs sokak kedvence. Ehetjük magában, de számtalan módon elkészíthetjük, ezek közül válogattunk most néhány szokatlan receptet és eperrel kapcsolatos érdekességet.
Plusz ajánló

Erős kezdés: ősbemutatóval, Blahalouisiana szimfonik koncerttel és egy kortárs drámával indítja az évadot a Kultkikötő

Június 22-én, pénteken az Anyám, a nyolcadik kerület! című előadás ősbemutatójával, valamint a Heisenberg című darabbal nyitja meg az idei, szám szerint 13. évadát a Kultkikötő.