Nehéz lenne felbecsülni a színházi nevelés, vagy ha úgy jobban tetszik, a színházra nevelés igényével megfogalmazott előadások fontosságát. A korai színházi szocializáció végtelenül sok lehetőséget rejt magába, gondolkodásra, kreativitásra, sőt, nem egyszer aktív részvételre ösztönzi a legfiatalabb korosztályokat, akik így felcseperedve talán majd azon sem ütköznek meg, hogy a színpadon gyakran kellemetlen, mindennapok felől nézve visszásnak, de legalábbis tabunak számító események is teret kaphatnak. Mindez persze óriási felelősséget jelent a készítők számára, ugyanis egy ilyen színpadon sem következetlenségnek, sem infantilizmusnak helye nincs.

A 2011-es Wagner-ünnepsorozat legizgalmasabb vállalása a Lohengrin alapján elkészült Hattyúlovag. Tudjuk, hogy az opera műfaja gyakran a felnőtt korosztály számára is hozzáférhetetlen marad, mindebből kiindulva pedig elképzelni is nehéz, micsoda erőfeszítéseket igényelt a darab 8-14 év közöttiek számára történő megszelídítése. Különösen igaz ez Wagner esetében, akinek négy-öt órás munkáit csak rendkívül bátor húzásokkal lehet a kilencvenperces mozik ingergazdag világához igazítani. Az opera szövete látszólag minden elemében ellenáll a jó szándékú egyszerűsítésnek, még akkor is, ha éppenséggel egy mesének titulált, ebből következően pedig kevésbé bonyolultnak mondott alkotásról van szó. Hamar Zsolt a zürichi Kinderring példáján fellelkesülve úgy döntött, félrevetve minden előítéletet, mégis nekiáll ennek a hatalmas munkának.  

Elsát (Szalai Ágnes), a játszóterek kegyetlen valóságából a könyveibe temetkező iskolás lányt floorballütőkkel felszerelt, kíméletlen realista osztálytársai kiközösítik. A többségi társadalom indokolatlan dühét már korai éveiben megtapasztaló lányt további megaláztatások érik, amikor nem tud felelni a testvére hollétét érdeklődő kérdésekre. Az osztályfőnöki órán végül a mindenre elszánt Ortud (Megyesi Schwartz Lúcia), és társa, Telramund (Geiger Lajos) azzal vádolja meg Elsát, hogy megölte saját öccsét, Gottfriedet. A lány becsületét a Harley Davidsonon érkező titokzatos lovag (Szappanos Tibor) védi meg, egy, a floorballütőkkel megvívott, egyébként kis híján halálos ütközetben.  A két fiatal egymásra talál, de a lovag kiköti, soha nem kérdezhetik származása felől. Mikor Elsa mégis megszegi a szabályt, a Hattyúlovag motorjával elvágtat, Gottfried visszatér, az ármánykodó Ortrud pedig baráti kézfogással áll Elsa mellé a kettes sorba.

A fenti rövid ismertetőből is jól látható az előadás alapvető problémája. A Lohengrin iskolapadokba történő átültetésekor óhatatlanul is szükségessé válik egy erős dramaturgiai koncepció (Fábri Péter), amely képes a jelenkori környezetből is a wagneri viszonyhálókra reflektálni. Amennyiben ez nem jön létre, úgy az egyes alakok mögül eltűnik a motiváció, érthetetlenné válik, hogy a 7. c álmodozó tagját miért vádolják meg társai testvérgyilkossággal, miért hiszi ezt el Henrik, az osztályfőnök (Gábor Géza), és egyáltalán, ki ez az undok Ortrud nevű kislány, akinek mellesleg a jelek szerint meglehetősen kiforrott álláspontja van ateizmusról, férfiakról, hatalomról. Cinizmus lenne azt állítani, hogy a gyerekek számára ezek nem fajsúlyos kérdések.

Közhely, de egy gyerekelőadásnak óriási gondot kell fektetnie a vizualitásra. A Mátravölgyi Ákos által berendezett tér az előadás leginvenciózusabb pontját jelentette. Bár az egyetlen domináns elem a színpad közepén elhelyezett, lecsupaszított mászóka volt, mely alakjánál fogva kísértetiesen hasonlított egy kastélyhoz, az egyszerű vasszerkezet mindvégig izgalmasan tudott funkcionálni. Elrendezésénél fogva érzékletesen jelölte a szereplők közti hierarchiát, Elsa kirekesztettsége alatt egyetlen percig nem kapott helyet rajta, a nászinduló közben pedig egy szempillantás alatt alakult át stilizált várkapuvá. Az alapvetően sötét tónusú teret Lohengrin beléptekor színes panelok lepték el,  komor, üres játszóteret ezáltal élettel töltve meg.

A vizuális megértés hivatottak volna szolgálni a színpad jobb szélére kivetített  bábjelenetek, amelyek Bodnár Zoltán nevéhez fűződnek. Az előadás kezdetén patakként funkcionáló vászon felemelkedését követően Elsa álomvilágát illusztrálta. A bábokkal eljátszott fantáziaképek egy darabig ügyesen értelmezték a színpadi eseményeket, ám idővel inkább zavaróvá váltak. Elsa és Ortmund kettőse alatt a korábban Lohengrin entrée-ját, majd párbaját kísérő képsorok ismétlődtek, emellett pedig gyakran teljesen indokolatlanul láthattunk egy kamera előtt el-elhúzott bábot. Érthető persze, hogy a nagyáriák alatt némi akció becsempészésével próbálták a gyerekek ingerküszöbét valahogy izgalomban tartani, de valljuk be, ennél kicsit kreatívabb megoldásra lett volna szükség.  

Óriási megmérettetés elé álltak a szereplők is. A Lányi Viktor és Horváth Ádám által lefordított librettó szövege még a kisebb korosztály számára is követhető nyelvi megoldásokkal dolgozott, szemben az összekötő prózai részekkel, ahol a gyakran archaikusnak ható mondatfüzérek dagályosságukkal nehezítették a befogadást. Ez utóbbiaknak központi szerepe lett volna a történetvezetésben, még akkor is, ha a Hamar Zsolt által briliánsan átdolgozott partitúra mindvégig a világosságra, követhetőségre épült. A prózai és zenei betétek folyamatos váltakozása miatt az operaénekesek meglehetősen kényelmetlen szituációba keveredtek, amikor beszélniük kellett. Szájukban gyakran annyira zörögtek a szavak, hogy a rosszindulatú néző még arra is gondolhatott, szerencsésebb lett volna a próza elhagyása. A némelykor katasztrofálisra sikeredő mondatintonációk mellett további meglepetést okozott, hogy akusztikai problémák is felmerültek. Csak az előadás 20. percében kerültek bekapcsolásra azok a mikrofonok, melyek a szövegmondást a hátsóbb sorokban is érthetővé tették. Mindezek után felüdülést jelentett, hogy az előadás második felét a Wagnertől ismerős dallamok uralták.

Hamar Zsolt és Novák János közös munkája több helyen problematikusnak tűnt, egy-egy részlet kidolgozása talán nagyobb odafigyelést igényelt volna, de mindkettőjüknek elvitathatatlan érdeme van abban, hogy a gyermekoperát, ezt az igen nehéz műfajt hazai keretek között is elérhetővé tették. Amennyiben pedig hihetünk a Müpa vezetőségének, úgy mindez csak a kezdetet jelentette, a következő évadokban pedig mind több és több hasonló kísérletet láthatunk majd. Kíváncsian várjuk őket.

2011. június 4. 18:00 - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház; Budapesti Wagner-napok

Wagner: Lohengrin - gyerekeknek

Km.: Szalai Ágnes (Elza), Szappanos Tibor (Lohengrin), Megyesi Schwarts Lúcia (Ortrud), Geiger Lajos (Telramund), Gábor Géza (I. Henrik), Tisza Bea, Bodnár Zoltán (báb), Óbudai Danubia Zenekar, a Nemzeti Énekkar művészei

Zenei munkatárs: Bizják Dóra, Erdélyi Dániel

Átdolgozta; műv. vez., vez.:: Hamar Zsolt

A librettót fordította: Lányi Viktor, Horváth Ádám

Prózai szöveg: Fábri Péter (Richard Wagner eredeti szövege, valamint Hamar Zsolt szövege alapján)

Díszlet- és bábtervező: Mátravölgyi Ákos

Jelmez: Boros Lőrinc

Színpadi mozgás: Gyevi Bíró Eszter

A rendező munkatársa: Berzsenyi Bellaagh Ádám

Rendező: Novák János