Gondolnánk, hogy a 17-18. században nem csak Európa királyi és főúri udvaraiban, vagy égbe törő katedrálisaiban ékesítette pompás barokk zene az ünnepeket, hanem valahol, a világ másik végén, Dél-Amerika őserdeinek mélyén is 30-40 tagú zenekarok-kórusok tették az istentiszteleteket alkalomhoz méltóvá? Pedig így volt!

Hisz az e tájon dolgozó jezsuita misszionáriusok hamar rájöttek arra, hogy sokkal könnyebben férkőznek az indián őslakosok bizalmához a zene, mintsem a száraz, teológiai okfejtések nyelvén. Így szelidítették meg, és gyűjtötték az indiánokat úgy nevezett redukciókba (kis keresztény városállamokba), előszőr a Guarani (a mai Paraguay területén), majd később a Moxos és Chiquito (a ma Bolíviában) indián törzseket. Ezekben a redukcióban tudták megőrizni a benszülötteket a gyarmatosítók, rabszolgakereskedők kegyetlenségétől, és a keresztény hiten kívül nemcsak számos hasznos mesterségre, de hegedülni, énekelni is tanították az indiánokat. Tanúskodik e missziós munkáról a „Misszió" című film (Roland Joffé, Robert de Niro), melynek megtekintése sok évvel ezelőtt számomra az első lépés volt afelé a misszió felé, melynek most, egy évre magam is részese lettem.

Igaz, a jezsuitákat 1767-ban kiűzték Dél-Amerikából, korunkban a missziós barokk zenének mégsem csak múltja, hanem jelene, és jövője is van. Mióta - alig húsz éve - egy egykori Chiquito redukciós templom padlásán renoválás során felfedeztek egy nagyobb ládányi jezsuita időkből fennmaradt többtízezer lapnyi kéziratos kottát, és azok Pjotr Nawrot, verbita szerzetes személyében avatott zenetudós kezébe kerültek, a missziós barokk zene reneszánszát éli Bolíviában. Sorban látnak napvilágot e repertoár kottakiadásai, és gombamód szaporodnak a zeneiskolák a még ma is létező, egykor jezsuita misszióként alapított városokban, hogy a fiatalok megtanulják, és büszkén őrizzék azt a kultúrörökséget, melyet 300 évvel korábbi őseik rájuk hagytak.

Az első ilyen zeneiskola Urubicha-ban alakult, alig 12 éve. Akik akkor ott tanulni kezdtek, ma keresett tanárok szerte a bolíviai mélyföldön. Érthető hát, hogy míg az igény, a fiatalok tanulási kedve nagy, szakképzett zenetanárokat ennyi idő alatt még kevesett tudott kinevelni magából a fiatal zeneiskolarendszer. Ez a tény mindjárt felébresztette bennem a tettvágyat, mikor kb. 3 évvel ezelőtt - a Graz-i Művészeti Egyetem csellószakos hallgatójaként - először olvastam egy ferences újságban a bolíviai indiánzenekarokról. És íme, most, magam mögött tudva mesterdiplomámat, november eleje óta a boliviai San Miguel de Velasco (egyike az egykori jezsuita-városoknak) fiatal zeneiskolájának vagyok önkéntes munkatársa.

Ebben a blogban az itt végzett munkámról, az itt szerzett zenei, zenepedagógiai tapasztalataimról szeretnék beszámolni az érdeklődőknek. E blog első sorban zenész kollégáknak szól, és zömében csak ilyen vonatkozású híreket tartalmaz. Általánosabb, személyesebb és valamivel bőszavúbb beszámolóim a http://zenemisszionboliviaban.blogspot.com/  oldalon olvashatók.