- Miben jelent más kihívást duettet énekelni, mint szólóban fellépni?
- Pályafutásom során sokszor hívtam vendégeket a koncertjeimre, mint ahogy én is voltam már vendég mások koncertjein. Tavaly Váczi Eszter egyik koncertjén közösen énekeltünk egy swinges Leonard Cohen-dalt. Ebből jött a duettlemez kiadásának az ötlete. Eleinte koncertfelvételek válogatására gondoltam, aztán beláttam, hogy nem lenne elég jó minőségű. Ezért stúdióban felvettünk kilenc dalt, kettőt pedig átvettünk korábbi lemezfelvételekről. Eredetileg is duettben énekeltük Presser Gáborral az Úgy volt című dalt, a Harminc pedig együttműködésünk harmincadik évfordulójára készült Dusánnal és Gáborral. Egy ilyen duettlemez szakmai kihívása az, hogy a lehető legkiegyenlítettebb legyen a partnerek viszonya, hogy arányos legyen a "vendégek" és a "vendéglátó" szerepe.
- Hogyan sikerült meggyőznie Dusánt és Hegyi Barbarát, akik sokáig ellenálltak a közös éneklésnek?
- Igazából Dusán soha nem tartotta magát énekesnek, még a Metró együttesben is csak a vokálban volt hajlandó énekelni. Akkoriban azzal vádoltak meg a Dusánért rajongó lányok, hogy féltékenységből nem hagyom őt énekelni, mert sokkal jobb hangja van, mint nekem. Ezen ő nevetett a legjobban! Aztán sok-sok évvel később a Harminc című dal nagyon adta magát, úgy írták meg Presserrel, hogy egymás szájából vesszük át a szót. Hárman beszélünk arról, hogyan bírtuk ki egymás mellett ennyi ideig. 2007-ben az Aréna-koncerten adtuk elő először élőben. Igazán ekkor volt nehéz rábeszélni Dusánt, hiszen a tízezres közönség előtt énekelni még a profiknak is nagy kihívás. Ami pedig Barbarát illeti, mindketten ódzkodtunk a "házaspár-együtt-énekel" szituációtól. Pályafutásunk szempontjából egyikünknek sem hiányzott, másfelől mindketten folyamatosan a saját dolgainkkal voltunk elfoglalva. Most viszont tíz év házasság után úgy gondoltuk, belefér. Barbara főiskolás kora óta folyamatosan játszik zenés darabokban, nagyon jól énekel, kitűnő hallása van, nem beszélve a különleges hangszínéről. Az ő választása volt a Játssz még! című dal.
- Mennyiben tükrözik a saját gyökereit, zenei ízlésvilágát a lemezen található balkáni dallamok, mint a Tompos Kátyával énekelt Esküvő, a jiddis népdalfeldolgozás Bíró Eszterrel vagy a Kusturica filmekből átemelt cigány népdalfeldolgozás Rúzsa Magdival ?
- Úgy alakult, hogy az utóbbi három-négy évben valahogy megjelent a zenében a szerbségünk is. Nem egy előre kigondolt és tudatos dologról van szó, mint ahogy az sem volt tudatos, hogy eddig ez nem így volt. Belgrádban születtünk, szerbek vagyunk. Véletlen, hogy éppen Magyarországra kerültünk az édesapánk révén, aki diplomata volt. Kezdettől az angolszász zene iránt vonzódtunk, talán ezért sem jutott eszünkbe, hogy a saját népzenénkhez nyúljunk. A fordulatot a Kóló című dal megszületése hozta, amely végül is a 2011 végén megjelent Körtánc-Kóló című lemez címadó dala lett. Ezt a vonulatot színesítette tovább Jávori Fegya szlávos valcere, az Esküvő. Az Ederlezi pedig úgy került rá a lemezre, hogy Rúzsa Magdival énekeltük a 2011-es Aréna-koncertemen. A Bíró Eszter-féle jiddis dalt egy jótékonysági koncerten adtuk elő a Budapest Kongresszusi Központban.
- Az Egypár barát üzenetértékűnek tekinthető abban az értelemben, hogy a mai magyar társadalomból hiányzik az egészséges párbeszéd.
- Remélem, ezt az "üzenetet" mások is meghallják. Állítom, hogy a zenében végképp nem lehet határvonalakat húzni. Szomorú, hogy sokszor ismeretlen okok miatt acsarkodunk egymásra. Mélységesen elítélem, amikor tisztázatlan, mítoszként élő történelmi sérelmek jegyében akarjuk legyőzni egymást. Komolyan hiszek a zene integráló hatásában. Jó példa erre, hogy az országot járva mindenféle korosztállyal találkozom a koncerteken, a fiataloktól a nálam idősebbekig. Vannak, akik azért jönnek el a koncertjeimre, mert a szüleik is ezt a zenét hallgatták, és általuk ők is megszerették. Természetesen nem tudhatom, hogy a közönségünk politikai nézetek szempontjából hogyan oszlik meg, ezért csak remélni tudom, hogy a nézőtéren ülők ebből a szempontból is sokfélék. A témánál maradva jut eszembe, hogy a délszláv háború elcsendesedése utáni időszakban a korábbi jugoszláv pop- és rocksztárok, akik mindenféle nemzetiségűek voltak, turnékat szerveztek az akkorra már különvált országokban. Megható volt, ahogy a koncertek közönsége egyformán ünnepelte a bosnyák, a horvát, a szerb, a makedón vagy a szlovén énekeseket.
- Az őszi koncertturnéjába egy londoni klubkoncert is beékelődött. Min múlott, hogy eddig elkerülték a külföldi fellépések?
- A hetvenes évek elejétől, amikor kvázi szólista lettem, elkezdtek hívogatni a magyarok lakta helyekre, főleg az Egyesült Államokba és Kanadába. Mindig ellenálltam az amúgy csábítónak mondható ajánlatoknak, mert a meghívások csak nekem szóltak, és ebbe nem fért bele sem a zenekar, sem egy normális hangosító berendezés. Az volt az elvem, hogy ha Magyarországon jó technikai körülmények között zenekari koncerteket adhatok, akkor külföldre sem megyek el lebutított változatú előadásokkal. Egyetlen egy kivétel volt, amit egy Los Angelesben élő barátomnak köszönhettem. Hat hétig tartott a turné, de akkor berendezést béreltünk New Yorkban, és zenekarral jártuk végig az országot. Idén ősszel szintén zenekarral, négy technikussal, részben ottani berendezéssel léptünk fel Londonban, a The Grand nevű, igazi angol klubban. Ugyanazt a műsort játszottuk a pótszékes teltház előtt, mint a turné magyarországi városaiban. A végén állva tapsoló közönségnek minden ráadásszámot eljátszottuk, amit csak tudtunk.
hírlevél
