A barokk opera mint jelzős szerkezet önmagában oximoron. A barokk ugyanis az ellenreformáció művészete, míg - az egyház által már évszázadokkal korábban felismerten - az érzelmeket csigázó muzsika, megzabolázandó praktika. Vagyis, ha a barokk az ellenreformáció terméke, és az operát nem támogatta az egyház, valódi ellenreformációs opera nem is jöhetett létre. És nem is jött létre.

Induljunk el Szabolcsi szemlélete szerint. Az operát megteremtette Peri, Caccini és Gagliano. Első reformátora Monteverdi, majd uralta fél évszázadon keresztül Cavalli és utána Cesti, ezzel párhuzamosan pedig Lully. Majd egy izgalmas átmeneti korban alkotott Sartorio, Stradella, Legrenzi, Scarlatti, Gasparini és Bononcini, illetve Charpentier, Marais, Campra és Purcell. Végül jött a későbarokk virágkor: Handel, Vivaldi és Rameau műveivel. Ezzel párhuzamosan megindult a klasszicizmus máris olyan nagyságokkal, mint Vinci, Leo, Hasse, Pergolesi, Graun, Galuppi, Sacchini és Piccinni. Majd a reform Traetta, Jommelli, Perez és a második reformátor, Gluck révén. Végül az érett klasszicizmus JC. Bach, Cimarosa, Paisiello, Haydn, Mozart, Beethoven művészete, illetve a franciáknál Grétry és Cherubini.