Vizi Dávid: „Vannak esték, amikor nem én követem a nézőket, hanem ők engem”

Volt olyan pillanat vagy időszak, amikor tudtad, hogy színész szeretnél lenni?

Igen, általános iskolás koromban volt egy József Attila-emlékest, a születésének 100. évfordulóján. Az osztályunkban lebetegedett egy fiú, és a magyartanár gyorsan keresett valakit, aki beugrik a helyére. Nagyon jó élmény volt, gyorsan kellett felkészülnöm, és miután jól sikerült a vers, meg is dicsértek. Ez a sikerélmény maradandó hatással volt rám. Jelentkeztem egy színjátszó csoportba is, mert akkor már tudtam, hogy valami ilyesmi érdekelne. Elsőre nem vettek fel a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ezért titokban jelentkeztem a Pesti Broadway Stúdióba. Otthon azt mondtam a szüleimnek, hogy továbbjutottam az első fordulón, ami valójában nem így volt, de sikerült bejutnom a stúdióba, ahol végül felvettek. Később el kellett mondanom a szüleimnek, hogy mi történt, és így kezdtem el három évet járni az Operettszínház stúdiójába. Ott találkoztam olyan színészekkel, akik magas szinten űzték a zenés színházat, és rájöttem, hogy

Amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, az volt a célom, hogy megtaláljam, kikísérletezzem a saját hangom, elmélyülhessek egy-egy anyagban.

Hogyan élted meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltött éveidet?

Az első fél évem elég nehéz volt, mert bátortalan voltam, és nem mertem használni az eszköztáramat, amit korábban az operettszínészektől tanultam. De miután Zsámbéki Gábor osztályfőnököm az első féléves vizsgánk után azt mondta, hogy nálam is érzékelni fejlődést, azonnal belevetettem magam a munkába és bátrabb lettem, sokkal felszabadultabban kezdtem el dolgozni. Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea osztálya olyan hely volt, ahol mindent fontosnak tartottunk, ami a színészethez hozzájárul. Az alapos munkát és az elmélyülést mindig nagyra értékelték. Nekem sok időre volt szükségem, hogy megtaláljam a saját hangomat, de az egyetemen tanultam meg igazán, hogyan dolgozzak egy szöveggel, és hogyan érjem el, hogy a legapróbb részletek is fontosak legyenek.

A próbafolyamat alatti elmélyülést, szerepelemzést mennyire értik, érzékelik a nézők a kész előadáson?

Ezt nehezen tudom megítélni. Vannak, akik szinte mindenre emlékeznek, amit láttak, vannak, akik benyomásokat osztanak meg. Ha engem kérdezel, engem nem zavar, ha nem minden apró dolgot vesznek észre. Én hiszek abban, hogy gondolatokat közvetítünk a színpadon és hiszek a történet erejében is.

Ebben a pillanatban azt érzem, hogy a színpadon teljes mértékben én irányítok.

Vizi Dávid az Egy tökéletes nap című előadásban (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / 6SZÍN)

A szerepeid hogyan hatnak a saját belső világodra?

Egy szerep képes érzékenyebbé tenni az embert, és nemcsak az adott történet vagy karakter miatt, hanem az általa megélt tapasztalatok miatt is. Most az jutott eszembe, hogy vajon Kádár János, akit a Főtitkárok című előadásunkban játszom, miben érzékenyít engem? Talán semmiben. Ezt nehezebben és hosszabban tudnám csak elmondani, de az Egy tökéletes nap című darab segít ráébredni az élet fontos dolgaira. A próbafolyamat végén például azon gondolkodtam, mennyire hálás vagyok, hogy egészséges vagyok, és nem kell végigélnem azt a kálváriát, amit a Beteg a darabban.

Mennyire volt fontos számodra, hogyan segítette a munkádat, hogy személyesen is találkozhattál Karsai Dániellel a próbák során?

Meghatározó élmény volt számomra. Dani és a családja, barátai, mind kulcsszereplői voltak a próbafolyamatnak. Beszélgethettem is vele, és ez rengeteget segített.

Együtt próbáltuk megérteni az alkotócsapattal, hogyan lehet a legjobban elmesélni egy olyan ember történetét, akinek a teste már nem működik úgy, mint régen, miközben megőrzi a szellemét. Az előadásban Lőrinc Katalin táncművész jeleníti meg az ALS-betegséget. Ők ketten, a Beteg és az ALS, együtt mozognak, együtt élnek, olyan az egész, mint egy párkapcsolat. Ez pedig azért érdekes, mert amikor megkérdeztük Danit, hogy mit jelent számára az ALS, azt mondta, hogy az ALS ő maga. Ez elgondolkodtatott minket, és színházi szempontból szerintem érvényes megoldás, hogy egy betegséget így ábrázoljunk a színpadon.

Versenyt futottatok az idővel. Az olvasópróbán Dani nem volt jó állapotban, izgultunk is érte. Szerencsére jobban lett és eljött a bemutatóra, ami katartikus élmény volt a közönség és az alkotók számára. Hogyan hatott rád mindez?

Nem volt egy szokványos próbafolyamat. Az olvasópróbán Zoom-on bejelentkezett Dani, és nagyon rossz állapotban volt. De szerencsére utána javult a helyzet. Az olvasópróbán elolvastunk egy szövegkönyvet, és az alkotók elmondták, hogy ez még alakulhat, ez tulajdonképpen egy erős váz, de még vannak hiányosságok, amiket együtt kell pótolnunk. És akkor elindult egy ötletbörze, próbáltunk jeleneteket improvizálni, saját élményekre támaszkodni. A főpróba előtt viszont soha nem történt még meg velem, hogy fel kellett súgni a szöveget, annyit változtattunk rajta, hogy végül az idegrendszerem majdnem szétesett. A premier előtti napon derült ki, hogy Strasbourg elutasította Dani kérvényét, ami az előadás egyik kulcsfontosságú pillanata volt. Ezt a szöveget teljesen más töltettel kellett előadni a premieren. Nem volt szabad a jövő időből múlt időt csinálni, egyszerűbben, nem a csalódást kellett ott eljátszani. A premier napján Dani ott volt, ott volt a családja, a barátai. A végén, az utolsó 10-15 percben a nézőtéren csak szipogás hallatszott. Dani zárószövege után sötétség, csend, majd a fény feljövetele és a hatalmas taps, miközben mi kimentünk a színpadra. Hirtelen az egész nézőtér felállt, mindenki zokogott és tapsolt. Az egész esemény egyszeri és megismételhetetlen volt, amit mindannyian magunkkal viszünk, ameddig élünk.

Dani már nincs köztünk. A halála másnapjára is ki volt tűzve egy előadás. Attól féltem, hogy nem a darabot játsszuk, hanem mi magunk fogunk elérzékenyülni, mert mindannyiunkat nagyon lesújtott a hír. De végül sikerült becsületesen végigcsinálni, és a végén egy gyertyát gyújtottunk, rá emlékezve. Az előadásnak egy esemény jellege lett, ami már nem csupán egy darab. Úgy érzem, ezzel továbbvisszük Dani ügyét. Minden előadásban benne van az ő öröksége.

Vizi Dávid és Lőrinc Katalin az Egy tökéletes nap című előadásban (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / 6SZÍN)

Jelenleg tíz előadásban játszol a Katonában, és most az És mi van Tomival? című filmben is látható vagy. A színházból való kikacsintás a film, a televízió világába mennyire érdekel, szerepel a terveidben?

A terveimben abszolút benne van. Hét éve vagyok a Katona József Színház társulati tagja, sokat dolgozom ott, és a 6SZÍN-beli munka örömet okozott nekem. Mivel már korábban is dolgoztam más produkciókban, most azt érzem, hogy ez az erő a csapatban van, és ezt Dani erős személyiségének köszönhetjük. Jó érzés arra gondolni, milyen összetartó csapatként dolgozunk.

Mit viszel magaddal ebből az élményből?

Ezt az élményt sosem fogom elfelejteni. Minden egyes előadás újabb esély arra, hogy megemlékezzünk Dani küzdelméről és az ő örökségéről. Az egész csapat számára ez nemcsak egy darab volt, hanem valami sokkal fontosabb: egy olyan esemény, ami megváltoztatta az életünket.

Az ilyen előadások nemcsak szórakoztatnak, hanem el is gondolkodtatnak. Remélem, hogy a nézők megélik ezt az élményt, és azt gondolják: „igen, továbbra is fontos erről beszélni”.

Mi a véleményed a mai online világról, és hogy érzed magad benne?

A közösségi médiával kapcsolatban van bennem egyfajta szorongás. Mindig azzal foglalkozom, hány lájkot kaptam, miért ennyit vagy annyit.  Ez stresszes, és próbálom megóvni magam ettől, de nyitott vagyok arra, hogy megtaláljam a módját annak, hogy hogyan lehet ezt helyesen csinálni. Az a fontos, hogy a közönség ne csak azt lássa, hogy éppen mit ebédelek, hanem valami értéket közvetítsek.

Korábban említetted, hogy a színészet nem olyan egyszerű, mint ahogy fiatalon elképzelted. Hogyan látod most ezt?

Igen, fiatalon azt hittem, hogy egy színész élete csupa ragyogás, csupa taps, csupa fény. De most már látom, hogy sokkal bonyolultabb. Az embernek nemcsak a színpadon kell teljesítenie, hanem ott van a háttér is, a magánélet, a család, a baráti kapcsolatok. Ezt mind egyensúlyozni kell. De nem bánom, hogy ezt a hivatást választottam. A színészet egy gyönyörű szakma, még ha nem is olyan könnyű, mint ahogy elképzeltem. Idősebb színészek mondták nekem, a színész élete sokszor magányos, és sok mindent kell feláldozni érte. De még mindig úgy érzem, hogy ez egy különleges és szép hivatás.

Szerző: Balázsy Panna

Támogatott tartalom

Fejléckép: Vizi Dávid az Egy tökéletes nap című előadásban (fotó / forrás: Szkárossy Zsuzsa / 6SZÍN)