Konrád, Tivadar

Kiből lehet jó néző?

2007.10.29. 00:00

Programkereső

Jönnek a szürke novemberi esték, korán sötétedik, az idő nyirkos, ilyenkor érdemes színházba járni. Már elmúlt az októberi kötelező bemutatódömping, és még nincs itt a puha, pihentető, hófödte Karácsony, ami a családi köré. Át lehet adni magunkat a nyugodt ritmusú színházi élvezetnek. Mit tegyünk, hogy ne érjen bennünket csalódás? Mit várjunk a színháztól? Mikor leszünk jó nézők?

Koltai Tamás (foto: Schiller Kata)

Buta kérdések. A közönség sohasem lehet rossz, csak a színház. De akkor miért rajong az egyik néző azért, amit a másik elutasít? Ami az egyik embernek jó, az a másiknak rossz. Az ízlések és a pofonok különbözőek, tartja a banális közmondás. A másik meg, hogy a közönséget nem lehet leváltani. Ezt ugyan soha senki sem mondta, csak ellopták Bertolt Brechttől, aki szerint a népet nem lehet leváltani, hiába próbálták meg a fölkelt munkásokkal szemben az NDK kommunista vezetői az ötvenes évek elején – viszont a közönségre vonatkoztatva a mondás nem is igaz. Mert van színház, amelyik a "régi" közönségét kicseréli "újra". Nem küld el senkit, csak megszólítja a romlatlanokat, akik nyitottan, előítéletek nélkül ülnek be a nézőtérre.

Gyerekkoromban azért szerettem meg a színházat, mert kockázat nélkül élhettem végig emberi sorsokat. Meghalhattam Hamletként, és utána hazamehettem. Mint Ádám a Tragédiában kipróbálhattam az emberiség összes történelmi eszméjét, de nem kellett felelősséget vállalnom azért, hogy mindet tönkretettem. (Tizenkét éves voltam, épp hogy láthattam, betiltották.) Megéreztem, bár még nem tudatosult bennem, csak jóval később, hogy a színház nem olyan, mint az élet. Sokkal gazdagabb, fantasztikusabb, képzeletszerűbb. Először nem értettem, miért mondja Csehov, hogy az életet nem olyannak kell ábrázolni, amilyen, hanem olyannak, amilyen lehetne. Ez nem azt jelenti, hogy rózsaszínűre kell festeni, vagyis hazudni kell, hanem épp az ellenkezőjét. Nem a felszínét, a hétköznapi közhelyeit, az üres látszatot kell megmutatni, hanem a lényegét.

Nemrég az egyik budapesti premieren egy hölgy szidta az előadást a szünetben, azt mondta, csak azért jött el, mert annyira utál otthon lenni. Oldalt szűk a hely abban a színházban, lassan lehet haladni, sokáig kellett hallgatnom szegényt. Ha az otthoni rosszkedvét hozza el, és nem tudja átadni magát egy másik lehetőségnek, akkor hiába. Bocsánat, hogy ezt mondom: aki a szappanoperák "olyan, mint az én életem" csicsás hazugságát fogadja el hitelesnek, és ugyanazt várja a színháztól, jobb, ha otthon marad. (Bár előfordul, hogy tényleg ugyanazt kapja.) De ha azokban a színpadi személyekben ismer magára, akik mások, mint ő – az már valami.

A legenda szerint Amerikában egyszer egy néző annyira feldühödött, hogy lelőtte a gonosz Jagót, majd amikor ráébredt, hogy mit tett, öngyilkosságot követett el – együtt temették el őket, "a legjobb színészt és a legjobb nézőt". Van másik történet is, ebben Hamlet arról beszél, hogy egy csupán költött darab annyira meghatotta a színházban ülő bűnös lelket, hogy nyomban magába szállt.

A két néző közül én az utóbbit választom.

Koltai Tamás
színikritikus

(A Fidelio Súgó 2007. novemberi számának Prelűdje)