Géza

"Rontásból erényt" - II.

2008.04.18. 00:00

Programkereső

A tíz éve működő Hólyagcirkusz Társulat egy régi előadásuk, a Bohóc Biblia felújított változatát mutatta be március végén a Sanyi és Aranka Színházban. A rendező nélküli zenés színházról, cirkuszi elemekről és különleges hangszerekről mesélt Szőke Szabolcs, a társulat vezetője.

Jelenet a Bohóc Biblia c. előadásból (foto: Szőke Dániel)

- Zenéjüket sokszor különleges, egyedi hangszereken, hólyaghegedűn, anklungon vagy egyéb, zenélésre alkalmas tárgyakon szólaltatják meg. A hangszerek eleve adottak vagy a munkafolyamat során válnak az előadás „szereplőivé”?

- Van, amikor a munkafolyamat során válnak szereplőkké. A társulat első, névadó előadása, a Hólyagcirkusz a hólyaghegedűről szólt, amiben a díszlet minden részlete egyben egy hangszer is. A főszereplőt, a hólyaghegedűt, nem én találtam fel, de újonnan én alkalmaztam, mert egy elfeledett hangszer volt. Azt az előadást a hangszerek hozták létre. Aztán vannak olyan témák, például a Keserű bolondok című előadásunkban az utcára került hajléktalanok, amikor a téma hívja elő az eszközöket. Ahhoz, hogy az ő történetüket, világukat kifejezzük, kerestem olyan típusú hangszereket, kreálmányokat, amik visszaadják ezt a lepusztultságot. Ott például az üveg xilofon volt az egyik alapvető hangszer, amit úgy fedeztem fel még a nyolcvanas évek végén, hogy láttam az utcán egy koldus bácsit, aki egy fadobozba beszerelt kis üvegdarabkákon játszott csodálatos szépen úgy, mint a xilofonon. Ezért ezt tettem meg központi darabbá, és amikor egyre több előadást csináltunk, egyre több hangszer került a látókörömbe. De az is konfliktusforrás lehet, ha van egy szereplő, akinek klasszikus, ismert hangszere van, ezért egy úgynevezett felsőbbrendűségi viszonyba kerül egy primitív hangszerrel szemben, ennek a szereposztásban kifejező ereje van. A hangszerek kreálása már része a színházcsinálásnak.

- A hangszerek hierarchiája tehát a szerepek hierarchiáját is meghatározza?

- Igen. Például a Csődcsicsergőben egyesek kifeszített drótokon vagy vízzel hajtott dobon vagy szögeken, mások tölcsérhegedűn játszanak. Csak egyetlen klasszikus hangszer van benne, a cselló, de az a szereplő, aki a csellót használja, ezt hozzáépíti a szerepéhez a szövegében is. Konfliktusba kerül azzal a helyzettel, hogy egy olyan zenekarban kell neki csellistaként játszani, ahol egy normális hangszer sincs. Thomas Bernhardnál, aki az egyik kedvenc szerzőnk, a sikertelenség mint humorforrás vagy létforma jelenik meg. A cirkuszi nyelvben is van egy ilyen szó, hogy paccolni, ami azt jelenti, hogy valaki elrontja a bohóctréfát, vagy leesik a kötélről. Ez a paccolás már szinte ars poeticánkká vált, mert a rontásból erényt próbálunk kovácsolni. De mi a cirkuszból inkább csak a zenebohócságot, bizonyos formákat veszünk át. A szó klasszikus értelmében azonban nem cirkuszt csinálunk, hanem egy zenés színházat, amiben a cirkusz egyfajta világlátás, filozófia, önreflexió arra, hogy az ember mennyire kiszolgáltatott, mennyire esendő az élete és a helyzete a világban. Szerintem nincs sok téma a művészetben, hanem meg kell találni egy nagyon fontos dolgot. Ha egy gazdag világra leltél, életed végéig azt kell, hogy kutasd, azt kell egyre jobban elmélyítened, egyre letisztultabban. Ez tulajdonképpen egy életfeladat.


Jelenet a Csődcsicsergő c. előadásból (foto: Szőke Dániel)

- Az előadásaik különleges vizuális élményt is nyújtanak. A díszletek, jelmezek, maszkok, használati tárgyak kompozíciójával igyekszik egységet teremteni a zene és szöveg?

- Mindig vágyam volt egy összművészeti, egy Gesamtkunstwerk jellegű gondolkodás. Fiatalkoromban nem is tudtam eldönteni, hogy zenész legyek vagy festő. Amikor a darabokat elképzelem, nagyon sokszor megrajzolom, adott esetben meg is festem, de természetesen a színház nem olyan, hogy belépünk egy szép képbe, az nem elég a színházhoz. Ahhoz szituációk kellenek, dráma kell, olyan alaphelyzet, ami konfliktussal jár. A társulatban mindig kívülről is nézzük a darabot, fontos számunkra, hogy a kép hogyan áll össze. Ez egy szegény színház, de azon a szegénységen belül próbál egy gazdag képi világot létrehozni. Nagyon fontosak azok a tárgyak, amik hangot is keltenek. Mi sosem használunk erősítő berendezést vagy elektronikus bejátszásokat, mindig akusztikusan, ott hozzuk létre a zenét minden hibájával, esetlegességével együtt. Akkor élő ez a dolog, ha ott születik. A legideálisabb, ha a színész része a zenének akár a hangjával, akár hangszerrel, akár egy tárggyal. Vagy például része annak, hogy ott vannak a madarak, akik egy atmoszférát teremtenek. Őket nem tudjuk idomítani, nem tudjuk iránytani, hogy éppen milyen hangulatban vannak. Van, hogy nem akarnak hangot adni, ez is jelentéssel bírhat, vagy az, ahogy a szárnyukat verdesik. Ma este például nagyon aktívak voltak. Ez szintén zenei része lesz a dolognak.

- Olykor a legtorokszorítóbb pillanatokat a két zeneszám közötti síri csend okozza. Zenének tekinti a fojtott csendet?

- Abszolút. John Cage-nek volt is egy ilyen darabja. Nagyon fontosnak találom nemcsak a csendet, hanem azt a dolgot, ami a nézőben zajlik le. Mindenki gondol valamit valamiről, amit lát, és azt hozzáteszi. Ez az atmoszféra a csendben tud értelmeződni az egyes fejekben. Ha ezt az ember jól csinálja, akkor ezek a feszültségek a csendben kulminálódnak. A csend helyét meg kell találni, hogy mi előtt és mi után van. A hang a csendből születik, és a csendben hal el. Ilyen értelemben a csendnek, a szünetnek majdnem morális tartalma van, mert irányítja, hogy mi fontos neked, mit akarsz kifejezni.

- Ön milyen zenét szeret hallgatni? Van kedvenc műfaja, zeneszerzője?

- Sok klasszikus zenét hallgatok és sok jazzt. A könnyűzene távol áll tőlem, de a gyerekeim miatt azért azt is hallgatok. A kamarazenét nagyon szeretem: Schubertet, Beethoven-vonósnégyeseket, Bachot. Újabban megszerettem bizonyos operákat is. Volt, amikor az opera műfaja nem állt annyira közel hozzám. Keleti zenét is sokat hallgatok, arabot, indiait, mert a hangszerem egy keleti vonós hangszer. A 20. század zenéiből pedig Sztravinszkijt, Sosztakovicsot, Bartókot hallgatom.