Pandora, Gabriella

"Jóra számítottam, jót kaptam"

2008.06.03. 00:00

Programkereső

Több interjúban elmondta már Kukorelly Endre, hogy mielőtt fölkérték volna a Pécsi Országos Színházi Találkozó válogatójának, ritkán járt színházba. Az elmúlt évben viszont egy hivatásos kritikushoz hasonló teljesítményt hajtott végre: száznyolcvanhárom előadást látott, ezek közül választotta ki azt a tizenhatot, amely bekerült a versenyprogramba.

Kukorelly Endre (foto: Burger Barna)

Fidelio Súgó: Megmondták a fölkérők, hogy miért épp Önt választották?

Kukorelly Endre: Nem, de nem is kérdeztem. Két évvel ezelőtt a POSzT-on Jordán Tamás meghívott kávézni. Ültünk egy teraszon, és akkor kérdezte, hogy egyszer elvállalnék-e egy ilyen feladatot. Mondtam, hogy jó, egyszer elvállalom, aztán tavaly felhívott, hogy most lenne az az egyszer. Épp Szekszárdról autóztam hazafelé - ott tanítok -, és abban a pillanatban, mielőtt válaszoltam volna, lemerült a telefonom. Túlzok, mikor azt mondom, hogy soha nem járok színházba, mert hellyel-közzel jártam, igaz, nem volt benne szisztéma. Az ember tizen-huszonéves korában mindent meg akar nézni, el akar olvasni, mindennek a végére akar járni, aztán egy idő után válogatni kezd, mint tót a vadkörtében. Mindenre nincs idő, a minden semmi. A színházat elhagytam - nyilván igazságtalanul -, mert néhány, számomra idegesítő jelenségből en bloc ítéltem. A magyar színház - nincs ilyen, ahogy nincs a magyar futball vagy a magyar irodalom sem. A színház, ami az előadásokat illeti, még ezeknél is sokfélébb. A struktúra, leosztás, a hatalmi reláció viszont meglepően hasonlít például az irodaloméhoz, ez érdekes tapasztalat. Amikor játszották a darabomat a Kamrában (Élnek még ezek? - a szerk.), akkor kezdtem körülnézni, milyen szövegkörnyezetbe került, most pedig a kellős közepébe csöppentem.

FS: Örömmel nézte az előadásokat?

KE: Abszolút. Még azt sem mondom, hogy jobban tetszett, amit láttam, mint amire számítottam, mert jóra számítottam. És jót kaptam. Ha távol állsz és gyanakodsz, abból nem sül ki semmi, eleve például semmi szeretet. Ahogy közelebb lépsz, megváltozol: nagyon sokszor nagyon erős volt, amit láttam, és sokszor szívből meghatódtam. Komoly munkásokkal és helyes emberekkel találkozni megunhatatlan élmény, mert hát nem erről szól a mindennapi élet, hanem a megjátszásról, a bármi-módon-eladhatóságról, a nagy képről, a kiglancolt felületről, az ötletességről, meg ilyesmikről. Az ötlet takaró, színházban sem szeretem, sokszor érzem, hogy na, még egy ötlet, és lövök. A fogyasztói mentalitás amúgy nem egy eleve rossz valami. Aki azt állítja, hogy nem szeret fogyasztani, egyéb hazugságokba is belebonyolódik. Egyszerűen jobb a többféle sör-többféle sajt, mintha egyáltalán nem lenne. Ezt az, aki megérti, mármint hogy nincs semmi, pontosan tudja. Viszont ami most megy, az a ló túloldala. Ezért támad égető szükségünk újra meg újra művekkel, igazi emberi jelenléttel találkozni.

FS: Sok ilyet tapasztalt?

KE: Olyan előadásokban is, amik egyébként alapvetően nem tetszettek. Az ilyen momentumok azok számára, akik hagyják magukat, megengedik maguknak, meglepő erővel mutatnak rá arra - tudom, ezt mostanság nem divatos hangoztatni -, hogy az élet szép, élni jó, úgy oké minden, ahogy van, valóban minden világok legjobbika, és hülyék vagyunk, hogy nem élvezzük folyton-folyvást.

FS: Egyszerű nézőként tudta nézni az előadásokat, vagy azért motoszkált a fejében a gondolat, hogy erről bizony ítéletet kell majd mondani?

KE: Egyszerűen néztem. Én egy kissé túlfinomult, egyszerű néző vagyok. Félreértés, ha nem egyszeri nézőként próbálsz beülni. Noha, aki ilyesmivel foglalkozik, nem képes naivan nézni. Sosem fogsz tudni a "szakmaiságot" kiiktatva olvasni, ezen a szűrőn keresztül megy csak, ám ezzel együtt, sőt ennek segítségével is működhet a mechanizmus: "ráereszteni" a szöveget a zsigeri idegrendszerre, megengedni magadnak az élvezetet.

FS: Ugyanúgy tudott beülni a nézőtérre az első héten, mint az utolsó három napban?

KE: Már bent ülni igen. De az ide-oda utazgatás fárasztott, nem tagadom. Belenézek a naptárba, és holnap Sopron, holnapután meg Sepsiszentgyörgy - ez brutális. Ha már ott vagy, az rendben van. Igaz, hogy haza is kell érned.

FS: Úgy értem, színházilag változott-e az értékrendszere? Hogy például - most visszagondolva - márciusban máshogy nézte volna-e ugyanazt az előadást, mint novemberben, hiszen a kettő között látott vagy százötven produkciót, ami óhatatlanul is formálja az ember színházról való gondolkodását?

KE: Biztos. Nem tudom. Mindentől változunk kicsit, minden tapasztalat hozzájárul a következőkhöz. Ennyi darab, így egyszerre, jókora dózis, eléggé megváltoztatna mindenkit, gondolom. A színházhoz, színháznézéshez való hozzáállását mindenképp. Mondhatom, hogy változott a viszonyom, igen.

FS: Hogyan?

KE: Sajnálom, hogy bizonyos előadásokat annak idején nem néztem meg. Ez így például nem volt bennem, mármint az érzés, hogy lemaradtam csomó mindenről. Most látom, kik azok, akiket meg kell nézni, hogy mely előadásokat kellett volna látnom a maguk idejében. Normális emberi állapot, hogy egyrészt nem birtokolhatunk mindent, másrészt meg ide nekem az oroszlánt is.

FS: Van olyan társulat, akiknek a munkáját mostantól figyelni fogja?

KE: Elsősorban az "alternatív" jelzővel illetett társulatok között találtam nagyon ütőseket. Pár héttel ezelőtt láttam csak a Krétakör Siráját. Annyira tetszett, arra kellett gondolnom hazafelé, hogy ezzel tulajdonképpen ki van pipálva ez a darab. Kár bárki másnak hozzákezdeni. Pintér Béláék teljesen levettek a lábamról, és különösképp díjazom a KoMa társulat koncepcióját, akik kortárs magyar darabokat játszanak. A művészeti oktatás történetelvű, soha nem volt ekkora hasadás a kortárs alkotás és kortárs befogadás között. Nem irodalmat és művészetet, hanem irodalom- és művészettörténetet tanulunk, és úgy tudjuk, így értesítettek minket, hogy a tuti művészek mind "régi bácsik", főként a 19. századból. Az ember tizenkét éves kora körül még bármerre elindítható, ugyanúgy élvez egy a felnőttek számára már érthetetlen "avantgárd" vagy "posztmodern" előadást, mint valami profi giccs zenés darabot, de senki nem az alternatív(nak kinevezett) irányba kormányozza. Hisz az, per definitionem, csupán alternatívája valami igazabbnak-komolyabbnak vagy minek. És kész, sínre vagy rakva. Ezen a szocializációs mechanizmuson megyünk keresztül maga is, én is, valamennyien. És a zöm soha nem fog erről a sínről leugrani, nem kérdőjelezi meg, amit a számára tekintélyesek prezentáltak neki. Stabilan beállt struktúra, ostobaság és cinizmus, nagy erőkkel védett, gondosan kitakart és elmismásolt érdekviszonyok, elég nagy a baj, elég szórakoztató a helyzet.