Lázár, Olimpia

És a nyolcadik napon

2009.05.25. 10:25

Programkereső

Szalay Kriszta, eredetileg könyvként képzelte el saját tapasztalatain alapuló történetét, majd lett belőle színházi előadás Cserna Antal rendezésében, s most elkészült a film.

"Isten hat nap alatt teremtette a világot. A hetediken megpihent, körülnézett, majd a nyolcadikon megteremtette a downosokat, hogy több szeretet jusson a földre." - Tartja a mondás.

Ám a kilencedik napon sem gondolt arra még senki, hogy bő kétezer évvel rá, egy olyan film készül a downosokról, ami egyáltalán nem róluk szól. Szalay Kriszta, eredetileg könyvként képzelte el saját tapasztalatain alapuló történetét, majd lett belőle színházi előadás Cserna Antal rendezésében, s most elkészült a film. (Az alkotás rendezője az a Pajer Róbert, aki anno a Linda tv-filmet is jegyzi.)

És a nyolcadik napon
És a nyolcadik napon

A történet nem túl bonyolult, egy fiatal nő (Szalay Kriszta) véletlenül szül gyereket egy egyéjszakás kalandból, és szerencsétlenségére (szerencséjére? Nem derül ki...) a kisfiú down-szindrómásan látja meg a napvilágot. A nő anyja (Martin Márta) persze rosszul viseli a dolgot, majd évről évre lágyul meg a szíve, míg az apa (Cserna Antal) időnként fel-felbukkan, szórakozik, a viccein nem nevetnek, de a fiúnak mindenki feltétel nélkül tetszik, majd távozik.

Három down-szindrómás fiú játszik a filmben, mégpedig ugyanazt a szerepet, az idő múlásával váltják egymást. Először egy baba, majd egy kisfiú, és végül egy kamasz, s bár a koruk meghatározhatatlan, így is szívszorongató sorsuk, a szó legpozitívabb értelmében pedig megmosolyogtató jelenetek tárulnak elénk.

A probléma viszont egyrészt pontosan ebben áll. Hiszen a film amúgy nem szólna semmiről, megkockáztatom, hogy nem is lenne film, ha egészséges árva gyerekek szaladgálnának fel s alá, ellenben a sztori középpontjában korántsem a jólelkű fiúk állnak, jóval inkább a keserűségükben szenvedő felnőttek, akik kicsit nevelési útmutatót is akarnak adni, kicsit színészkednének is, de közben elmarad a film mondanivalója.

Sajnos, így viszont, csak mentőövként számíthatunk a down-szindrómás gyermekek szűz látóvilágára, naiv bölcsességeikre. Ez pedig nem hat túl ízlésesen. Nem tiszta. Értem, hogy a film, ha nem is róluk, de értük is szólna, de ahhoz meg kevés szerep jut nekik. Olyan érzés ez, mintha a gyerekekkel csak a nézők szívét kívánnák megvásárolni.

Mindenesetre Szalay Kriszta emberi küzdelme teljesen világossá válik, és tiszteletet parancsoló, kár, hogy a téma és a szemszögek így, vásznon, nem elég markánsak.

(A tévéfilmet május 31-én, 19.55-től vetíti az m1.)