Luca, Ottilia

Rendezte: Trepljov

2009.05.28. 11:15

Programkereső

Balázs Zoltán 2008-ban játszotta Trepljovot a Bárka Színház Szász János rendezte bemutatóján. Bőrdzsekiben, kapucnis, fekete tréningfelsőben. Tele a lázadás akarnokságával. Mintha a benne rejlő Trepljov küzdene most az Amalfi hercegnővel. Amúgy az Amalfi jó alapanyag lenne.


"Ez olyan dekadens izé"
(Csehov: Sirály)

Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi - mondja a Sirályban Trepljov, az önjelölt lázadó. Csehov egyik énje. A másik énje Trigorin. (Aki ellen lázad.) Az ünnepelt író, híres színésznő szeretővel. A megjegecesedett formák, a művészet állandóságának a képviselője. A - mások által sekélyes ízlésűnek tartott - közönség kiszolgálója. Aki a látszat szerint már elfelejtette a fogcsikorgató ifjonti lázadás mámorát. Aki belesüppedt a sikerbe, és élvezi relatív hatalmi helyzetét. Van mit lázadni ellene... (Csehov harmadik énje maga Csehov, az írói attribútumok legoptimálisabb elegye.) Trepljov lázadásának megtestesülése, a forradalmian újszerűnek szánt szöveg - amelyet egy szabadtéri előadás keretében a fiú a szomszédék Nyinájával mondat el, s amelyet Arkagyina, Trepljov színésznő anyja udvariatlanul félbeszakít - kis csehovi remek. Megbújik benne az ifjonti lázadás természete. A borzasztó nekiveselkedés, a sokszor paradox romantika és bősz hevület, valamint ugyanezen lázadás összes csapdája és tévedése. ("Egyedül vagyok. Százévenként egyszer nyitom szóra a számat, de hangom szomorúan cseng ebben a pusztaságban, és nem is hallja senki... Halvány fények, ti sem hallotok engem. Hajnaltájt szül benneteket a bűzös mocsár, és reggelig bolyongtok, de értelem és akarat nélkül, az élet lobogása nélkül." stb., stb. Ford: Makai Imre.) Ami talán a legérdekesebb benne, hogy a szöveg magában rejti a hallgatóság értetlenségét is. Továbbá azt a naiv hitet, amely a dilettantizmus elutasítását a remekműnek járó értetlenséggel keveri.

Balázs Zoltán 2008-ban játszotta Trepljovot a Bárka Színház Szász János rendezte bemutatóján. Bőrdzsekiben, kapucnis, fekete tréningfelsőben. Tele a lázadás akarnokságával. Mintha a benne rejlő Trepljov küzdene most az Amalfi hercegnővel.

Amúgy az Amalfi jó alapanyag lenne. Benne Webster lázadó társadalomkritikájával. Mert ahogy ő is - akárcsak kortársa, Shakespeare - szabad prédának tekintette az emberi kultúra egy-egy emblematikus történetét, miközben szemléletében megújította, korának képére formálta azt. Így szőtte rémdrámává az Amalfi hercegnőt. A történet szerint a korán megözvegyült hercegnőnek bátyjai megtiltják az újabb házasságot. Látszólag a tradicionális társadalmi hierarchiákhoz és az erkölcsi rendhez való ragaszkodás, valójában őrjítő féltékenység, valamint leküzdhetetlen pénz- és hatalomvágy hajtja a két testvért. A hercegnő titokban mégis férjhez megy, s szül három rangon aluli gyermeket. Az árulást leleplező fivérei féktelen bosszúja festi végképp véresre a dühöngő rémdrámát. Ám míg a történet eredeti változataiban a társadalom - amely a szabad társválasztást szexuális perverziónak tekinti - jogos(!) bosszút vesz az erkölcsileg megsemmisült Amalfin és kicsiny gyermekein, addig Websternél egy öntörvényű lázadó szeretetteli figurája bontakozik ki. Egy elbukó hős, aki az erkölcs nevében elkövetett igazságtalanságok erdejében igyekszik szűk ösvényt taposni. Van, miről szóljon Webster drámájával a mai színház.

A Nemzeti előadása a formai újításokra koncentrál. A bábfigura módjára mozgó színészek - szimbolikus jelentésbe merevedett, hatalmas kézfejjel, sisakjuk tetején egy második fejjel, mely groteszk módon él második életet - már-már rezzenéstelen mimikával mondják föl a szöveget. (Látvány: Gombár Judit.) Visszafojtott szenvedélyük örökre rejtve marad. Jelmezükhöz bilincselve alig mutatnak, s alig keltenek érzelmeket. Kivéve a Bosolát adó Sinkó Lászlót, aki főszereplőnek játszva a középkori kém alakját, egy-egy halovány pillanatra ironikus irányba tereli a színpadi művet - jót tesz neki -, valamint Péterfy Borit és Söptei Andreát (Amalfi és Cariola), akik darabbéli haláluk után levetik magukról "béklyóikat", s van merszük a szerepébe fáradt színésznő arcát a szereplő arcának mutatni. A figurák néha dalra is fakadnak, vagy inkább dalszerű hangokat adnak ki Sári László modernül disszonáns zenéjére. Hogy a rendezői koncepciót karakteresen tükröző jelmezek valójában beletartoznak-e a formai újszerűség kategóriájába, arra már többen reflektáltak. Leginkább egy 1993-as tokiói Oedipus rex operaelőadást emlegetnek. S ha már itt tartunk. Lehetséges, hogy a rendezői elképzelés, a figurák színpadi élete, a látvány szépsége leginkább egy operában lelne méltó helyet.

Amúgy mindennek oka van, és mindent meg lehet magyarázni. A felszínen kínosan érzelemmentesnek mutatkozó, szigorú erkölcsi normákkal manipuláló websteri világról nem véletlenül jutott a rendező eszébe egyfajta ázsiai környezet, ahol az óriásira nőtt, mozdulatlan kézfejek is különleges jelentést kapnak. "Kínában sok társadalmi szokást gyakoroltak. Nagy gondot fordítottak például az ujjak, a kéz és a kar mozdulataira... Egy jólnevelt mandarin rendkívül szép mozdulatot tett, amikor mérges volt." - olvasható Lin Yutang kínai-amerikai regényíró Az élet sója című bölcseleti munkájában, ahol külön fejezetet szentel a kultúra élvezésének. Itt teszi a következő megjegyzést is. "Tudni azt, hogy mit szeressünk és mit utáljunk: ez a jóízlés..." (Tericum Kiadó, 2000., ford.: Pavlov Anna)