Etelka, Aletta

POSzT 2009 - Félidő (5. nap)

2009.06.09. 14:54

Programkereső

Érdekes dolog ez a fölolvasás. Látni valamit, ami - mint írásmű - teljesen készen van, viszont aminek készült - előadandó színdarab -, az gyakorlatilag még nem létezik.

Nagyon bírom az Ascher agyát és humorát. A Jógyerekek szakmai vitáján érkezett egy jó szándékkal megfogalmazott, de kétségtelenül sértő, kicsit butácska hozzászólás (a linkre kattintva letölthető, a hozzászólás 28:30 körül hallható), amire az Ascher olyan intelligenciával és finom humorral reagált (39:40 körül), hogy a hozzászóló úr helyében elszégyelltem volna magam azt gondolva: ma megint tanultam valamit, ne legyek okosabb azoknál, akik harminc éve ezt csinálják.

Megint Nyílt Fórum. Érdekes dolog ez a fölolvasás. Látni valamit, ami - mint írásmű - teljesen készen van, viszont aminek készült - előadandó színdarab -, az gyakorlatilag még nem létezik. Viszonylag sok teret enged a néző fantáziájának, nem lévén díszlet, jelmez, zene, fény, de egyúttal az olvasáshoz képest szűkíti azt, hiszen mégiscsak vannak arcok, gesztusok, hangok, tempó... Alice Müller az After the fall pályázatra írta az Elvira és Petúnia című darabját. Az írónő mindössze három éve él Magyarországon, magyarul írt darabja mégis az első három között végzett a Goethe Intézet és a PanoDráma közös pályázatán. A felolvasást Bodor Böbe rendezte.

Elvira (Szalay Marianna) és Petúnia (Bánfalvi Eszter) egy londoni színházi este után indulnának vissza a szállodába, de nem találják az utat, mert egy kerítés nőtt a város közepén. Térkép híján ugyanott keringenek a ködben. Csak egy fura, fej nélküli biciklis (Mertz Tibor) jár arra, akitől nem kaphatnak segítséget. Érkezik egy sziámi iker rendőrpár (Urbán Tibor és Úljáb Tamás), akik összeesküvéssel gyanúsítják a két lányt, és hozzábilincselik őket a kerítéshez. A vak tolmács csak minden harmadik szót fordítja, amiből persze épp az ellenkezője derül ki, mint amit a lányok mondanak. Van-e kiút ebből a kusza helyzetből?

A mindenkori hatalom megdönthetetlen. Van demokrácia, de mégsem abban élünk. Megérti-e valaki, amit mondunk? Nemhogy az értelmét: egyáltalán a szavakat. Muszáj mindig alkuba bocsátkoznunk? Ilyesmi kérdéseket és gondolatokat boncolgat a darab. A párbeszédek mondatai rövidek, mindenki csak a lényeget akarja közölni. Kérdés, kinek mi a lényeg. A groteszkbe hajló beszélgetések azonban a vége felé elfáradnak, ugyanazokat a köröket futják, csak más szavakkal. Nem jutunk közelebb a megoldáshoz. A színlap szerint az előadásnak nem volt dramaturgja, pedig egy biztos kéz sokat lendítene rajta.

Délután a Tünet Együttes takarított a Színház téren. Ellepték a teret a ninjának és szemeteskukának öltözött táncosok (legalább 30 fokban), fehér kesztyűs kezeikkel kérően nyúltak a járókelők felé, hogy benyeljék a hulladékot. Néhányan vették is a lapot. (Pécs egyébként tiszta város, nemigen volt mit takarítani.) A Te szemét! című performance-uk szinte bárhol előadható figyelemfelhívás.

Este megnéztem A parkot a Nemzetiből. Már láttam Pesten, nagyon szerettem. Viszont a Pécsi Nemzeti méreteire és technikájára kellett igazítani a díszletet, kíváncsi voltam az eredményre. Hát, egy egészen más előadást láttam. Sajnos rosszabbat. Mivel itt nincs süllyesztő, a parkot ábrázoló száraz bokorcsomó nem tudott eltűnni, így azok a jelenetek, amelyek amögött játszódnának, fölkerültek egy emelvényre. Így viszont minden alkalommal tíz lépcsőt kellett le-föl szaladgálniuk a színészeknek, ami megbontotta az előadás egyébként halálpontos ritmusát, és láthatóan zavarta a színészeket is, bár igyekeztek átjátszani az így keletkező lukakat.

Nehéz ilyenkor eldönteni, hogy mi a jobb megoldás. Hiszen egy POSzT meghívás elismerés, persze, hogy itt kell lenni, és meg kell próbálni áthidaló megoldást keresni. Viszont az, aki most látta először, csak egy fénymásolatot kapott az eredetiből.