Pandora, Gabriella

POSzT 2009 - Egyén és közösség (6. nap)

2009.06.10. 13:04

Programkereső

Ez egy olyan előadás, amit csak akkor lehet követni, ha az ember elég jól ismeri Gorkij darabját. Horváth Csaba az előadás legnagyobb részében a mozgásra épít, nem alátámasztja a szöveget hanem szinte helyettesíti azt.

Ma három szakmai megbeszélés is volt, de mivel sem a Bérháztörténetekre (Szputnyik), sem A velencei kalmárra (egri Gárdonyi Géza Színház) nem tudtam bejutni előző este, csak A park beszélgetésére mentem be. Az opponensek cserélődtek, Szűcs Kati az állandó, Seress Zoltánt Telihay Péter rendező váltotta, Kárpáti Pétert pedig Forgách András író, dramaturg. A parkról viszont még Kárpáti beszélt, tekintettel arra, hogy Forgách fordította a darabot. Meglepve hallottam, hogy egyik véleményező sem látta még az eredeti helyszínen, és csak a szünetben értesültek arról, hogy ez egyáltalán nem így néz ki. Alföldi Róbert azt mondta, ez nem is baj, hiszen az itt látott előadásról kell beszélni. Evvel meg azért nem értek egyet, mert ez ilyen formán nem az az előadás volt, ami be lett válogatva.

Itt meghallgatható a teljes vita.

A fesztivál eleje óta terveztem, hogy benézek a kaposváriak egy nyílt órájára. Irtó mázli, hogy csak most jutottam el, ugyanis épp egy zenés órába csöppentem. A Bóbita Bábszínház mikroszínpadán körben álltak (később ültek) a hallgatók, köztük - a közönséggel szemben - Kovács Márton és Rozs Tamás. Az órát nagyrészt Tamás vezette, Marci egy kis időre szállt csak be, amikor a közönség is kapott feladatot, egyébként becsülettel végigcsinálta az összes gyakorlatot. Szinte kéjmámorban úszva lapultam a fal mellett, lehetett négyeshangzat-fordításokat szolmizálni, négyszólamban énekelni, felütésre belépni, tartani a tempót... Tizenkét évem telt el így, egy kicsit meg is hatódtam. A gyerekeknek némely feladat nehéznek bizonyult, de Tamás mindig rutinosan korrigált. Többnyire négy részre osztotta a csapatot, és fölépített velük egy egyszerű, nyolc ütemes swing-kört, négy szólamban. Játszottak a dinamikával és a belső hallással, úgy, hogy a tempót végig tartaniuk kellett, különben szétesik az egész. Ez mérhetetlen koncentrációt igényel egy olyan ember számára, aki nem nagyon foglalkozott zenével. Persze föl lehet tenni a kérdést, hogy a színészhallgatóknak mi szükségük van erre. Hát például összjátékot és egymásra figyelést lehet belőle tanulni. A ritmus- és tempóérzék kialakításhoz és fejlesztéséhez is elengedhetetlen. Ezek a dolgok egymásra épülnek; a belső ritmus nélküli színész agyonvághat egy egész előadást.

Kovács Marci egy adott pillanatban odajött hozzánk, nézőkhöz, és kérte, mi is vegyünk részt a játékban. Többen ezért nagyon hálásak voltak, mondván, kiállni nem mernének a hallgatók közé, de hosszú percek óta alig bírják megállni, hogy ne csatlakozzanak. Nem egyszerű feladatot kaptunk: a hallgatók 4/4-ben ütöttek egy kis ritmust, nekünk viszont a 3/4 utolsó negyedére kellett egyet tapsolni. Viszonylag jól abszolváltuk a feladatot.

Kinéztem a Jókai térre. Az irodalom az utcán hever és az utcán jár a zongorista - mondja a műsorfüzet. Szabó Tibor, a Bárka folyóirat egyik szerkesztője, Kőrössy P. József író, és Létay Dóri olvastak fel munkáikból, közben Balogh Robert, pécsi újságíró faggatta őket. Azt meg nem tudtam, hogy Dóri ilyen jól ír. Mint mondja, gyerekkora óta. Nemsoká önálló estje lesz, kortárs magyar írók műveiből, a jelenetfüzér összekapcsolásához saját írásait is használja majd.

Létay Dóra, Szabó Tibor
Létay Dóra, Szabó Tibor

Este versenyprogram, Éjjeli menedékhely a József Attila Színházból. A tavalyi Zsótér-féle Az öreg hölgy látogatása sikerén fölbuzdulva idén is bemutattak egy furcsa, egészen más formanyelven beszélő előadást, mint amit a József Attila közönsége (és színészei is) megszokott. Ezúttal Horváth Csaba a rendező-koreográfus, aki a saját társulatából is beemelt négy színész az előadásba. (A Forte Társulat produkciója, a Kalevala két nap múlva szerepel a versenyen.) Ezt még nem láttam Pesten, de elolvastam róla egy csomó elemző kritikát. Vegyes. Aki szerette, az nyilván úgy írta az elemzését, hogy közben mellette volt a Gorkij-szöveg, így persze könnyű értelmezni a látottakat. Sándor L. István írja például az Ellenfényben: "Kiragadják őket egy elképzelt reális szituációból, és egy absztrakt színházi közegbe helyezik át. A Báró például nem a könyvet kapja ki Nasztya kezéből, hanem a székét veszi el, és a lány azt akarja visszaszerezni." Én viszont, mint egyszerű néző, nem kapok fogódzót.

Ez egy olyan előadás, amit csak akkor lehet követni, ha az ember elég jól ismeri Gorkij darabját. Horváth Csaba az előadás legnagyobb részében a mozgásra épít, nem alátámasztja a szöveget hanem szinte helyettesíti azt. Amivel elvonja a figyelmet. Szinte mindenki mindig csinál valamilyen mozgássort, és amíg megpróbálom megfejteni, hogy mi történhet, nem tudok a történettel menni, fogalmam sincs az emberi viszonyokról. Sok párhuzamos párbeszéd is úgy zajlik, hogy távol állnak egymástól a színészek, hirtelen nem is látom, hogy ki beszél, azt meg végképp nem, hogy kinek mondja, így a nevekkel is bajba kerülök, mert nem tudom, kit szólítanak meg. Aztán, amikor egymásról beszélnek, végképp elveszek az erdőben, mert még húsz perc után sem világos, hogy kinek mi a neve. (Arról nem is beszélve, hogy a fizikai megterhelés sokszor a szövegértés rovására megy.)

Egy Mekibe helyezte a sztorit, amit azon túl, hogy a gyorsétterem egy nagy társadalmi olvasztótégely, nem látok különösebben indokoltnak. Még esetleg az lehet, hogy Luka, a furcsa idegen, aki kegyes hazugságokkal megpróbál segíteni ezeken a lecsúszott embereken, határozottan Ronald McDonald jelmezt visel: piros-fehér csíkos zokni, sárga ing, pirosra festett száj. Csak éppen kopasz. (Ő a meki-gyerekek és -anyukák megsegítője, az ő égisze alatt lehet a kasszánál pénzt dobálni, hogy fölépüljön a beteg gyerekek átmeneti otthona. Ez itt a párhuzam. Más magyarázatot nem látok.) Lukát Méhes László játssza, határozottan A dzsungel könyve kígyójának mozdulataiból építkezve.

A pult ide-oda tologatásával és a székek különböző elhelyezésével (asztalok nincsenek) szép térformák nyerhetők. És lehet rajtuk mászni. Rejtély számomra, hogy Anna, a haldokló asszony (Ullmann Mónika) miért van playboy nyuszinak öltöztetve. Krisztik Csaba otthonosan mozog a térben, ebben az egész formában. Esztétikus látvány. A többiek sajnos arctalanok maradnak, nem lehet rájuk emlékezni, de ez nem az ő hibájuk. Egy dolog emlékezetes marad: sosem jutott volna eszembe a Majd ha egyszer sok pénzem lesz című mulatósból ortodox kórusművet csinálni. Baromi jól hangzik.

Koraéjjel a szálloda mellett elfog a lizsé-hangulat. Virágzik a hársfa, édeskés illat teríti be a levegőt. A békák meg hangosan társalognak. Éjjeli menedék.