Valér

Kisvárosi fesztiválnapló 3.

2009.06.23. 00:19

Programkereső

És a harmadik napon eljött a maraton ideje. Előadásra be, előadásról ki, s megint elölről - mindez négyszer.

A végzős újvidéki akadémisták Elor Eminával (négy éve végzett) kiegészült csapatát Táborosi Margaréta (két éve végzett színészként, ez az első rendezése, szeptembertől Pesten lesz rendezőhallgató) hozta össze, hogy Domokos István szövegei alapján, azokból kiindulva, de önmagukból dolgozva készítsenek előadást. Így lett a Tavasz egy, a szerelemről, az önértékelésről, a színházról, a bizonytalanságokról és biztosságokról, a valahova- és sehovavalósiságról szóló produkció. Azt dolgozzák fel, ami épp foglalkoztatja őket. Vallomás a pályáról, önmagukról, a szülőföldről. Mondják, harmonikus próbaidőszak volt, és ez az összhang, együttgondolkodás nagyon lejön. Hangtalan tánc, hangos mozgásszínház, játék a ritmussal, a dallammal (kisvárdai zörgő-börgő Sáry-workshopok, óh!), Domokos-írások és önvallomások - lehetne belőlük egy szimpla vizsgaprodukció, amiben megmutatják, zenés és nem zenés mesterségben, mozgás- és beszédtechnikában éppen hol tartanak (egészen jó helyen). De az iskolai keretek közt létrehozott iskolás dolognál jóval többről van szó.

Tavasz (Újvidéki Színház)
Tavasz (Újvidéki Színház)

Szia félelem! - integetnek az egyik jelenetben. Pedig félelmeik lehetnének. Egzisztenciálisak mindenképp, mivel az újvidéki és a szabadkai státuszok gyakorlatilag beteltek, csak szerepre szerződnek, ráadásul a válság miatt a színházak támogtásait jelentősen csökkentették. Menekülni viszont csak előre tudnak, így kidolgoztak egy tervet egy Vajdasági Színházra - ez lenne ugyanis a nevük, céljuk pedig az, hogy aki nem megy színházba, annak elviszik. Épp úgy, mint a Tanyaszínház. 2,5 millió dinár kellene hozzá (hárommal tessék szorozni, úgy jön ki forintban az összeg), ebből öt bemutató - közülük kettő kifejezetten iskolákba szánt - jöhetne létre úgy, hogy az előadások a nézőknek ingyenesek lennének. A koncepció kész, a szeptemberi szezonindulás kizárólag a (kultúr)politikai döntéstől függ. Megy a drukkolás nekik.

Mint ahogy ment A Gézagyerek előtt is a szabadkaiaknak, mert bármennyire is tetszett a zsűrinek meg a válogató Janisch Attilának Pécsett (mert Janisch DVD-n látta a produkciót), a POSzT-on délután játszott előadás objektív, ám a néző számára ismeretlen és érdektelen dolgok rossz együttállása miatt - más díszletbejárat, a pécsi belvárosban ismeretlenül mozgó kamionsofőr, az előadás kezdete előtt megkapott világosítópult -  nekem tempótlannak tűnt és átcsúszott érzelgősbe. Bíztam, nagyon bíztam abban, hogy a kora délutáni időpont ellenére egyéb körülmények nem akadályoznak majd. (A szabadkaiaknál rosszabb csak a Tavaszt játszóknak volt, akik 9-kor próbáltak, 11-kor közönség elé léptek. Egyik sem kifejezetten színészbarát időpont.)

És milyen jól ment! Persze, Pálfi (Ervin, azaz a címszereplő) talált magában kifogást, de nincs igaza. Szerencsére sokan írtak már sok szépet erről az előadásról, tessék utánakeresni, dicsérték a rendezőt, Bérczses Lászlót, a teret tervező Sárkány Sándort,  - és tökéletesen igazuk van. Mert tele van apró szépségekkel, finom mozdulatokkal, rezdülésekkel. Az ember nézi őket, és beledöglik, annyira keserédesen szívfacsaróak, ugyanakkor oda is rohanna hozzájuk, hogy átölelje őket. Képeket viszek magammal ebből A Gézagyerekből.

Gézagyerek (Szabadkai Színház)
Gézagyerek (Szabadkai Színház)

Géza világértelmezési és rendmegtartási kísérletének kétségbeesettsége ott van Pálfi kicsit görnyedt tartásában, ahogy hátul keresztbe fonja a karját, bal kezével a jobb hátsó nadrágzseb gombját piszkálgatja, vagy ahogy pontosan beméri a nyakára tekert sál hosszát. Perfekt Csernik Árpád (Banda Lajos) és Mess Attila (Krekács Béla) hadarásban eltompult, szedált pörgésben egzisztencialista filozófiai kérdéseket boncolgató bohócpárosa, hozzájuk pedig csatlakozik harmadik kocsmai emberként Kovács Frigyes (Herda Pityu), aki csak ül, néz le a többiekre, a világöt bölcs gúnnyal szemléli, és a maga intellektuális módján bujtogat. Vagy ott a halk, nyugodt, rezignált, óvó-féltőn gondoskodó mamát játszó Vicei Natália. Ahogy biciklizik, ahogy a tyúkokat eteti, kiteríti a fehér terítőt, sarkaiban piros G betűvel (micsoda kellék! gyönyörű!) és csak néz, csak néz... Vagy G. Erdélyi Hermina lepukkant Vízikéje, akinek mása sincs, mint a harmonikája, ebbe kapaszkodik kétségbeesetten. Az első rész végén valcert jár Vízike és Herda Pityu, szedett-vedett ruháikban egymásba kapaszkodnak. Szól a zene, de a padlót borító fehér kőzúzalék hangja elkeseríti a nosztalgia táncát. A pici Hermina és a nagy Frigyes. Az istendrámában és a szociográfiában is meg kell a szívnek szakadni. Körmöci Petronella (Marika) a körmét lakkozza. Pesitz Mónika (Szomszéd nő) Story magazint olvas. Szilágyi Nándor (Szomszéd férfi) felemeli karját, hogy befogja már végre a száját az asszony. Az olcsóbbnál is olcsóbb, gagyibbnál is gagyibb piros napszemüveges Főnök Laci (Szőke Attila) belépőjét, aki csak csettint, és elindul a szalag. Ralbovszki Csaba hibátlan eleganciájához (fehér cipő-buszoskék öltöny), amihez hibátlan hangsúlyok társulnak, és ahogy a nem létező sebváltót kezeli... Azt mondja, a figurát egy topolyai buszsofőrről lopta. Lelke rajta, jól tette, hogy lopta, lopjon máskor is.

A színházi maraton harmadik állomása még mindig a Vajdaságban van. Az Újvidéki Színház a tavalyi évad végén mutatta be a Még egyszer hátulról-t. A sportcsarnok - úgy általában - számos dologra alkalmas, színházra speciel kevéssé. Ez most is megerősödött bennem, viszont egy fontos felismerést mégis csak itt, ebben a térben lehetett tenni. Azt nevezetesen, hogy Varga Tamás (a rendező szerepében) milyen felszabadultan játszik, hogy mennyivel oldottabb lett, mióta végzett (négy éve egyébként), hogy a szerep-szerepekben, különösen azokban, ahol van túlzásra lehetőség, mennyivel oldottabb.

A Várszínházban este elkelt a pokróc, mert bizony beköszöntött a hűvös évszak Kisvárdára is. Ha sem a darab, sem az előadás nem különösebben érdekes, viszont zenés a produkció, a zenei megvalósítás pedig teljesen rendben van, akkor mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ez történt a szatmárnémeti Mindhalálig Beatles esetében. Full anakronizmus a darab, ma már nevetséges probléma, ráadásul az adott válasz is didaktikusnak hangzik (a régi haveroknak felajánl a Nagy Vízen túlra szakadt, jól meggazdagodott barát egy igen szépen fizető szerződést Amerikában, hogy alakítsák újjá a Beatles-emlékzenekarukat, de a négy itthon maradt fiú nemet mond - az indokok mondvacsináltak, világválság és globalizáció idején pláne röhejesek), a rendező nem bontja ki a helyzeteket, nem marad hát más, mint a produkció egyetlen működő szegmensége koncentrálni és a hideg ellen Beatlesre táncolni. Let it be.