Árpád

Kisvárosi fesztiválnapló 5.

2009.06.25. 02:11

Programkereső

Középiskolai aula, kultúrházi nagyszínpad, Várszínház. Eső előtt, eső közben, eső után. Klasszikusok és kortárs. A stilizált a színpadi világok legjobbika?

A társulatok egyik este megérkeznek, másnap játszanak, a harmadik nap délelőttjén meghallgatják a "kiértékelőt" (tartja: Pinczés István rendező, aki referátumát mindig a látott darab tartalmi összefoglalójával kezdi "biztos, ami biztos, avagy ismétlés a tudás anyja" alapon, mintha nem ugyanazt ültük volna végig), majd buszra fel, s utaznak haza. Sokaknak még a strandolás se nagyon fér bele ebbe a rövid időbe. Bezzeg régebben... - mondják a nagy öregek. Visszagondolva az elmúlt öt évre talán tényleg kezd elveszni az akol melege, és már csak a rutin működik. Közben mégis megmarad a családias jelleg: az Ali baba kínai büfében - ahol felváltva megy az Al-Dzsazira és a bolgár City csatorna, ez az igazi multikulti! - régi ismerősként üdvözölnek, a zöldségesnél már nem vágnak át, és a cukrászdában is megszokták, hogy a kigyúrt testű fiúkat vagy dominának öltözött hölgyeket ábrázoló marcipánfigurákat a régi Kisvárda-járók idegenvezetőként mutogatják az újoncoknak. Mert kell a személyesség és a kötődés.

A Stop the tempo világában, ahol Gianina Carbunariu hősei élnek - már ha hősöknek lehet őket nevezni -, épp ezek hiányoznak.  Plázákban, bárokban, éjszakai klubokban, diszkókban várna az instant boldogság, ehhez más feladat nincs is, mint trendinek kell lenni, s ha nem tudsz azzá válni, nincs helyed. A kirekesztés lázadást szül, a rendszer ellen fordítja a körön kívül maradottakat. Három fiatal - két lány, egy fiú, nevük nincs, de nem is fontos, csak annyit tudunk róluk, hogy egyikük irodában dolgozik, másikuk pedig DJ akar lenni, a harmadik pedig sodródik -, akiket egy diszkóban hoz össze a sors. Véletlenszerű a találkozás, és véletlenszerű a lázadás ötlete, az, hogy megállítsák a ritmust, a sebességet, hogy verjék ki a biztosítékot. Szó szerint és átvitt értelemben is. Aztán persze lebuknak, kettejüket elkapják, a harmadik, aki a tömeget figyeli és a figyelmet eltereli, megmenekül.

Stop the tempo (Yorick, Marosvásárhely)
Stop the tempo (Yorick, Marosvásárhely)

A szöveg olyan, mintha egy német drámagyárban készült volna, az előadás pedig stilizált. Talán nem is lehet másképp rendezni, ha az ősbemutatón a három román színész, akikre íródott a darab, egy szinte sötét, szinte csak elemlámpával világított klubban "test a testhez érő" előadást csinált. Plexidobogón plexiszékek, a fény alulról és oldalról jön, keveset láttat. Ez a plasztikvilág átlátszó arctalansága és a kvázi-anarchia földalattisága. Kvázi, mert nem minden ellen lázadnak, és sajnos erőtlen is - az eredeti marosvásárhelyi tér ismeretében megkockáztatom, hogy ez a jelző csak a kisvárdai előadásra vonatkoztatható. (A betétdalok esetében viszont kifejezetten segített a visszhangos tér.) Monológokból áll a darab, ennek megfelelően a színészek között is kevés az érintés. A probléma azonban az, hogy az erősen koreografált mozgássorokat stílusban megtöri a húst középpontba állító jelenetben minden megtett szexuális utalás, a csók vagy a ruha alá benyúlás.

Van a darabban (a Koinónia kiadta nemrég más kortárs román darabokkal együtt) egy Románia-ellenes vers (Stílusban körülbelül ahhoz a mindenkit finoman szólva melegebb éghajlatra küldő monológhoz tudnám hasonlítani, amit az Utolsó éjjel című filmben Monty mond apja kocsmájának mosdójában.) Érzékeny téma, ha ez elhangzik, belenyúlnak a darázsfészekbe az alkotók. Boros Kinga dramaturg által ez lecserélődött egy Bizottság-dalra. Okos és releváns döntés, hozadéka az, hogy kitágul a dráma horizontja. Dicséret illeti még a három remek színészt, Bányai Kelemen Barnát (aki profin tud nagyon laza lenni), Csíki Hajnalt (érzéki és érzelmes/érzelgős plázagörlként) és Nagy Dorottyát (aki a sodródás és a kötődni vágyás minden árnyalatát megjeleníti).

A székelyudvarhelyi Mesél a bécsi erdő tere is elvont, a díszletet egyetlen hatalmas lejtős hasáb alkotja. (Egyszerűnek látszik a Kerezsi Nemre tervezte elem, még ha az egyik oldala lépcsős is, a másik pedig házakba, üzletekbe vezet - de nyolc-tíz órán át építették a díszletezők, az előadást pedig jelentősen lassítja, hogy nehezen mozgatható.) A Konferanszié dirigálta és testével, gesztusaival kommentálta színpadi történéseket színpadi téren és időn kívüliek egészítik ki: a többnyire sokféle asszociációt keltő videók magyaráznak, okokat és okozatokat mutatnak.

Az egy éve, Bukarestben diplomázott Zakariás Zalán tragikomédiának rendezte Ödön von Horváth darabját, a szereplőket nem hősöknek, hanem áldozatoknak tekinti. És valóban: akarat nélkül, bután sodródnak ebben az alapjaiban romlott rendszerben. A kilátástalanban élőknek külső segítség sem nyújtható, és talán nem is érdemes segítő kezet adni nekik, mert nem elég okosak annak elfogadásához, sőt talán a morál is hiányzik belőlük. A technikai okok miatt (is?) lassú folyású előadást, bevallom, nehéz volt lankadatlan figyelemmek követni. Egy-egy színészi pillanat azonban kizökkentett a csendesen bámulásból. Ezek Jakab Orsolya a világról úgy általában semmit nem tudó lencsibaba-Marianne-jához és a csupa szexus, mégis érzéketlen Bárónő szerepében László Katához, valamint a tisztaszemű Naturbursch Alfréd szerepében Szűcs-Olcsváry Gellérthez köthetők.

A véletlen - és Urbán Balázs válogatása - úgy hozta, hogy Tamási-minifesztivál van Kisvárdán. A ritkán játszott Hullámzó vőlegényt az a Török Viola állította színpadra, aki Kisvárdán a sepsiszentgyörgyi Boldog nyárfalevéllel már bizonyította, hogy jól olvassa Tamási Áron drámáit. Ezúttal Marosvásárhelyen, a Nemzeti Színház társulatával dolgozott, és rendezte meg úgy a drámát, hogy azt az újjászületés, az ünnepi megtisztulás hassa át.

Hullámzó vőlegény (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, fotó: Bartha László)
Hullámzó vőlegény (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, fotó: Bartha László)

Bartha József terét oldalt és hátul félbetépett levélhez hasonló formájú áttörések lyuggatják, középütt egy háromoldalú, görgőn mozgatható paraván, ennek mozgatásával azonosítható, hogy épp kinek a házában is járunk. Csupa bizonytalanság, a látható és a láthatatlan, a valóságot mozgató boszorkányosság és az irreálisban meglevő logika furcsa összjátéka működteti ezt a világot, amelyben végül magára talál művészként - is - a pénzért, a hétköznapi boldogulásért magát fazekasként a Mammonnak eladó, majd ettől a kötöttségtől egy mesei fordulat révén megszabaduló Bodrogi Antal (a tartásos Bokor Barna játssza).

Hullámzó vőlegény (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, fotó: Bartha László)
Hullámzó vőlegény (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, fotó: Bartha László)

Ártatlan mese, rituális beavatás, népi játék és életkép egyszerre tud jelen lenni, de az előadás világa a sokféleség ellenére is koherens: Czirmos bácsi (Györffy András) mindennapi bölcsessége és szeretetteli figyelmeztetései, Bogyó éteri tisztasága (Csíki Hajnal gyermeklányian gyönyörű és finom és játékos) a groteszk gesztusoktól mentes, nem úgy a matériához és pénzhez ragaszkodásó Kósa, Petke, Piroska, Köteles, Bagiék, a testi hibás, okos, bűbájoló, de rosszat nem akaró, Bodrogit szalmakörrel és csirkelábvarázslattal védő Teréz (B. Fülöp Erzsébet, aki egyszerűen csuda egy színésznő, na, másképp nem lehet róla beszélni), a nevükben nem, csak foglalkozásukban fazekas Asztalos, Kovács és Szabó (akik ezért bizonytalanok identitásukban), valamint a két jó(?)barát, Gumics és Czimer. Föld és ami fölötte/alatta van harcolnak a lelkekért. Amikor pedig már nincs mit mondani, mert olyan fokra hág az érzelem és a küzdelem, felhallik Könczei Árpád népzenei ihletettségű muzsikája, és elkezdik ropni a táncot szintén az ő koreográfiájára. Ez a hangulati felvezetés Bocsárdira és A csodára - nem véletlenül.