Etelka, Aletta

A színész számít igazán

2009.06.30. 11:41

Programkereső

Ilan Eldad visszatérő rendező Magyarországon. Igazán sikeres előadások fűződnek a nevéhez, hatszor rendezett a Budapesti Kamarában, kétszer a Vígszínházban, most pedig - a Hat hét, hat tánc után - másodszor dolgozik a Tháliában. Beszélgetésünk helyszíne: egy kávézó a Hajós utcában, idő: az első összpróba után.
Ilan Eldad
Ilan Eldad

- A magyarországi rendezéseit figyelve föltűnt, hogy általában kevés szereplővel dolgozik, a darabok többnyire a magányról, az emlékezésről vagy az együttélés problémáiról szólnak. És mintha a női darabok lennének túlsúlyban: Anna Frank naplója, Rose, Amy világa, Találkozás, és most a Sírpiknik.

- Az nem szempontom, hogy férfi vagy nő a főszereplő. De az való igaz, hogy a kevés szereplős, kamarajellegű darabokat szeretem, ahol a viszonyok a fontosak. A színész-központú színházban hiszek, ahol nem a díszlet, a világítás, a látvány a főszereplő, hanem az ember. Magyarországon az első rendezéseim a holocaust témát járták körül. Az Anna Frank naplója volt az első rendezésem. Ez a történet végigkísérte az életemet, a feleségem a Broadway-n játszotta Annát, még sok évvel ezelőtt. Gyönyörű történet, több évig ment a Budapesti Kamarában, özönlöttek rá a fiatalok. Aztán jött a Rose és a Johnny háborúja. Utóbbi egy kifejezetten pacifista darab volt. Azt látom, hogy Magyarországon többnyire olyan kép él Izraelről, hogy egy militarista nemzet, mindig fegyverkeznek, háborúznak. De ez egyáltalán nem így van. Úgy gondoltam, ha idejön egy rendező Izraelből, meg kell mutassa a másik oldalt is.

- A Sírpiknik hogyan jött a képbe?

- Ezt rendeztem már, a Tel Aviv-i Nemzeti Színházban ment három évig, óriási sikerrel. Nagyszerű a történet, és remek lehetőséget kínál három, hatvan év körüli színésznőnek. És mint tudjuk, az ilyen darabok elég ritkák.

- Más a magyar változat, mint az eredeti, amerikai darab?

- Egy kicsit igen. Főleg a nyelvezete. A nyersfordításon azt éreztük, hogy "túl amerikai" az egész. Egy kicsit kelet-európaibbá tettük, hogy lejöjjön róla az a cukormáz, ami az amerikai darabokat jellemzi, hogy előbújjanak azok az alsóbb rétegek, amelyek az emberi sorsokat mélyebben mutatják meg. Más az európai ízlés, a túl rózsaszín, túl giccses szituációk, mondatok itt idegenek, egy csomó dolgot egy gesztussal, egy pillantással el lehet mondani. És persze, más a humora is. Parti Nagy Lajos zseniális magyar szöveget írt, pontosan tudja, hogy a magyar fül és szív mire vevő, mit érez igazából a sajátjának.

- Hogyan találja meg a megfelelő színészeket egy-egy előadáshoz?

- Rengeteget járok színházba. A várost már megnéztem, a Duna-korzón már sétálgattam... A viccen túl: ha egy rendező külföldön dolgozik, tisztában kell lennie az ország színészeivel. Az persze természetes, hogy az izraeli színészek munkáit ismerem. És ahhoz, hogy itt is teljes bizonyossággal kioszthassam a szerepeket (márpedig a szereposztás szinte eldönti az egész előadást), tájékozódnom kell. Bánsági Ildit például Szolnokon néztem meg Maugham Színház című darabjában. Akkor eldöntöttem, hogy meg kell rendezzem neki Nádas Péter Találkozását. Margitai Ági volt az egyetlen, akit még sosem láttam színpadon, mert akkor épp nem játszott Pesten, amikor itt jártam. És örülök, hogy hallgattam arra, aki ajánlotta. Csudálatos színésznő! Szinte nem is kell megmondjam, hogy mit szeretnék, azonnal érti néhány szóból. És fordítva is igaz: ha elakad, nem nagyon kell magyaráznia, hogy mi a baj, pontosan látom.

- Az elmúlt években akárhányszor szóba került, mindig csak azt hallottam: az Ilannal milyen jó dolgozni. Ez miért lehet?

- Nem tudom. Bemegyek, és ott vagyok. Nincs különösebb rendezői módszerem. Szerintem a rendező legfontosabb dolga, hogy alkotói légkört teremtsen. Ez nem mindig megy automatikusan, időnként pszichológusként is föl kell lépjek, persze észrevétlenül. Nem szoktam diktálni, semmi értelmét nem látom, hogy begörcsöltessem a színészeket. Persze vannak viták, mert nem gondolhatja mindenki ugyanazt. De ha bízom a színészben, és nem akarom mindenáron ráerőltetni azt, amit én szeretnék, akkor ő is megbízik bennem. Sosem mutatom meg például a színpadon, hogy mit akarok látni. Hagyom, hogy dolgozzanak, meghallgatom a véleményüket, és ha az, amit ők javasolnak, jobb, mint amit én elgondoltam, akkor nem erősködöm. Nekik kell jól érezniük magukat estéről estére, minden pillanatban. Ha görcsös, erőszakos légkörben készül el valami, akkor nem valószínű, hogy az előadások boldogságosan telnek majd el.

- Azon túl, hogy jó az alapanyag, és jó szerepeket kínál, mi az, amitől mindenképpen meg szerette volna csinálni a Sírpikniket nálunk is?

- Talán az, hogy én magam végigkísértem édesanyám özvegységét egy életen át. Miután a táborból visszatértünk, megtudtuk, hogy édesapám soha nem jön vissza. Elég felnőtt voltam már ahhoz, hogy megértsem édesanyám egyedüllétét, a szeretet és támasz iránti vágyát. A Rose-zal kapcsolatosan Magyarországon is közel kerültem olyan Rose-okhoz, akik a háború következményeképpen maradtak egyedül. És ugyan a Sírpiknik egy nagy kacsintás, nevetés, szórakozás, de a mélyén beszél a magánytól és az öregségtől való félelemről, a szeretetéhségről, a hűségről, a barátságról... Ez az, ami engem vonz. Ma már nagyon nehéz egyszerre értékálló és szórakoztató színházat csinálni. Nehéz a közönséget valóban megnyerni. Remélem, olyan előadásokat tudok létrehozni, hogy a nézők az előadás másnapján a reggelinél még emlékeznek arra, hogy mit láttak.