Zsuzsanna

Végjátékok - VidorFeszt 5.

2009.09.05. 17:40

Programkereső

Nem bírok betelni Kerekes Évával, akárhányszor megnézném, ahogy süket feleségként bebotorkál a színpadra, szorongatja a férje, Csuja Imre kezét, és föntről induló hangsúllyal, igen nagy amplitúdóval szólítgatja: "Apaaa!"

Délután lenézek a városba. Elképesztő a forgatag, a zsizsegés. Szinte minden sarkon történik valami. Énekelnek, zenélnek, zsonglőrködnek, a Kossuth téren breakes gyerekek tanítják az alapokra a 3-4 éves még kisebbeket. Később biciklivel ugrálnak át bátor lányokon. A sétálóutcában két alak, egy férfi és egy nő incselkedik egymással. A férfin keménykalap, frakk, kis festett bajusz, a frakk fölső zsebében fehér kesztyű. A nőn fekete estélyi, a nyakában hosszú, fehér tollboa. Mindkettejükön napszemüveg. Úgy tízlépésnyire állnak egymással szemben, irtózatosan lassan haladnak. A nő hátralép egyet, a férfi előre. Nézem őket vagy negyed órán keresztül, amíg végre egymásra találnak. Lassú táncmozdulatba kezdenek, aztán újra elválnak. Van, aki egyszerre lép velük, van, aki csak nézi őket, mint valami furcsa teremtményeit a fesztiválnak, két fiatal lány fotózkodik a férfival. Két tizenéves, egy lány meg egy fiú - láthatóan összetartoznak - nézi őket hosszan. Szakadt farmerben vannak, elnyűtt pólóban, kitaposott tornacipőben. Valami energiaitalt isznak fémdobozból. Akár testvéreknek is gondolhatnánk őket, eléggé hasonlítanak. Hirtelen belecsöppennek egy olyan világba, amiről vélhetően fogalmuk sincs. De úgy látom, tetszik nekik.

Vidor Fesztivál
Vidor Fesztivál

Az élő szobrok még mindig regnálnak. Egy órán keresztül állnak mozdulatlanul, fehérre festett arccal, rizsporos parókákban. Szerintem ők a fesztivál hősei. Kibírják röhögés nélkül az előttük ugráló gyerekek pofavágásait és mutogatásait. És nemigen pislognak. Két kedvencet találok, egyikük egy gyönyörű, szomorú szemű társalkodónő - mert annak képzelem. Másikuk a bevásárlóközpont földszintjén álldogál. Egy késbolt kirakata előtt. Lenne benne némi diszkrét báj, ha így a nyolcadik nap vége felé fogná magát, és ugyanolyan némán, ahogy áll, késeket szedne elő a háta mögül... (Mert beszélniük nem szabad. Akkor sem, ha lejár a "szolgálat". Egy kedves, idős hölgy szólította meg egyiküket, miután leszállt az emelvényről. Hogy meddig bírnak így állni. A lány szégyellősen az arca elé kapta a legyezőjét, elmosolyodott, és megrázta a fejét. Hogy tudniillik ne tessék kérdezni, mert nem válaszolhatok.)

Vidor Fesztivál
Vidor Fesztivál
Vidor Fesztivál
Vidor Fesztivál

Este megérkezik az Örkény Színház társulata. A büfében Mácsai Pál interjút ad, jó hosszan. Föltűnik Hamvai Kornél is, a darab fordítója. Mindenkinek hevesen magyaráz. Messziről nem lehet megállapítani, hogy épp lelkes-e vagy bosszankodik, mindkettőt egyforma lázzal csinálja, olyan nincs, hogy a Kornél csak úgy beszél.

A hülyéje újranézős, ahogy írtam néhány napja. Nem bírok betelni Kerekes Évával, akárhányszor megnézném, ahogy süket feleségként bebotorkál a színpadra, szorongatja a férje, Csuja Imre kezét, és föntről induló hangsúllyal, igen nagy amplitúdóval szólítgatja: "Apaaa!" A hanglejtés minden esetben ugyanaz, de hányféleképpen szólhat ez az egy szó! Lehet kiszolgáltatott, meglepett, büszke, fáradt, méltatlankodó, segítségkérő, tétova... Ahogy a kis szendvicsét majszolgatva fogalma sincs, hogy mi is történik körülötte, tulajdonképpen nem is nagyon érdekli, már megszokta, hogy ez van. Csak apa legyen ott.

A hülyéje (Csuja Imre, Kerekes Éva)
A hülyéje (Csuja Imre, Kerekes Éva)

És amúgy is, az egész előadás úgy jó, ahogy van. Minden kis kiszólás, apró mozdulat stimmel. A valószínűtlen, karikírozott, végül mégis hús-vér figurák épp annyira őrültek, mint maga a szituáció. Mácsai Pál rendezőként már megint kitűnő ritmus- és stílusérzékről tesz tanúbizonyságot. Ez valahogy nagyon megy neki. Mint ahogy az egész színházcsinálás.

Másnap este, a fesztivál zárásaként a Radnóti Színház Farkasok és bárányok című előadására telik meg a nézőtér. Dugig. Úgy kétszer akkora a tér, mint odahaza, de az előadás jól működik. Valló Péter az utóbbi évek alatt legyűrt rendezés-maratonjának egyik legsikerültebb darabja ez, bár kétségtelen, egy kicsit egysíkú. Néha elfáradok. Várom, hogy lépjünk egyről a kettőre. Mindenkit jó látni benne, Gazsó Györgyöt, Wéber Katát, Szervét Tibort, Szávai Viktóriát, Szombathy Gyulát, Csányi Sándort, Martin Mártát, aki már mestere annak, hogy hogyan lehet egy alig húsz mondatos (elszórva) szerepből emlékezeteset csinálni. Schneider Zoltánnak ezúttal is egy szolgaszerep jut - alkatilag értem én, de azért többször megkínálhatnák egy akkora fajsúlyú szereppel, mint mondjuk a Rítus vagy a PRAH. Almási Éva tapsot kap, amint megjelenik (rajta kívül még Haumann Péter büszkélkedhet evvel ezen a fesztiválon). Fekete, szigorú ruhájában úgy ül a székében, mint egy varjú, egy Vörös Rébék, hajlott háttal, botjára támaszkodva pislog fölfelé, a korrupció és a csalás nagyasszonya, várja, hogy az ellenfele/barátja (mert ez persze bármikor megváltozhat) mit lép, hogy ahhoz képest léphessen ő is.

És várunk mi is, a zsűri döntésére. Hogy ki lesz Dottore, Capitano, Arlecchino, Colombina, Brighella, Smeraldina, Pantalone, Pulcinella és Pierrot.