Luca, Ottilia

Súlya van, hogy figyelnek rám

2009.10.26. 14:00

Programkereső

Másfél éve végzett Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályában, azonnal a Katonába szerződött. A POSzT zsűrije és az ország színházi kritikusai szerint is ő volt tavaly a legígéretesebb pályakezdő. Mindezek ellenére Tenki Réka inkább kételkedik. Legfőképp saját magában. És elkezdett gitározni tanulni, mert még jól jöhet.

Fidelio Est: Miért épp gitár? Lehetett volna zongora vagy fuvola is.

Tenki Réka: Csak úgy jött, nincs konkrét oka. A hangszer valahogy teljesen kimaradt gyerekkoromban, az egyetemen viszont éreztem, hogy szükségem lenne rá. Az osztálytársaim többsége tudott valamin játszani, nekem meg mindig maradtak a kézi csörgők... Ami persze nem baj, csak jó lett volna jobban hozzájárulnom az ilyen jellegű feladatokhoz.

FE: Épp az osztályodról akartalak kérdezni. Hogy kívülről úgy tűnt, nagyon erős közösség voltatok.

TR: És vagyunk is. Úgy érzem, mintha a részemmé váltak volna. Olyan kapocs van közöttünk, amit nem szeretnénk elfelejteni, eltörölni. Furcsa kötődésünk van egymáshoz, mélyebb, mint a barátság. A közösség nekem nagyon fontos. Egymásból kell erőt merítenünk, együtt kell fenntartani magunkat. Egyedül nem lehet megvalósítani önmagad.

Tenki Réka
Tenki Réka

FE: Ez most a Katonában is így van?

TR: Egyelőre keresem a helyem ebben a családban. Ez majd a munkával jön meg. Az egyetemen is el kellett telnie két évnek ahhoz, hogy valóban együtt legyünk. Teljesen nyitottan áll hozzám mindenki, és én is hozzájuk, hiszen együtt kell dolgoznunk.

FE: Hirtelen kaptál két díjat a Barbárokra, a szakma szerint jelenleg te vagy a legjobb pályakezdő az országban...

TR: Nagyon sokat jár ezen az agyam. Jó, hogy van eredménye annak, ha az ember küzd és dolgozik. Ezzel együtt egy kicsit bezártam, megijedtem. Mindennek nagyobb súlya lett, mert érzem, hogy figyelnek rám. Mi lesz, ha majd egyszer nem tudok újat mutatni? Amíg az embert nem ismerik, bármit csinál, újnak és erősnek hat. De mi van, ha már ezerszer látták? Félelmetes érzés, hogy amit eddig csak tanultam, hirtelen a munkámmá vált. Ezt még nem tudom, hogy hogyan kell csinálni. Vannak ösztöneim, megérzéseim, de kezdem azt hinni, hogy ez kevés. Eddig sose figyeltem magam, most már ezt is el kell kezdeni, és abból tanulni.

FE: Vagy esetleg figyelni másokat, és abból?

TR: Persze, ez rám mindenféleképpen ösztönzőleg hat. Most is, épp a Mesél a bécsi erdőt próbáljuk, a múltkoriban néztem Rezes Juditot, és arra gondoltam, hogy én is így akarok dolgozni, ahogy ő. Nagyon laza tud lenni, olyan természetes, ugyanakkor okosan átgondolt megnyilvánulásai vannak, ami nagyon ritka.

FE: Ebben most egy pici szereped van, a Bárónő, gyakorlatilag egyetlen jelenet.

TR: Ilyen még nem volt. A Mit csinál a kongresszus?-ban, az Úri muriban, a Barbárokban végig ott voltam, minden nap próbáltam. Az Éhség is nagy feladat volt. Most viszont egyelőre heti egy-két próbám van, így ennek a kevés időnek a fele arra megy el, hogy felfogjam, hogy próbálok, ott vagyok, ez a Mesél a bécsi erdő... Ha bent van az ember minden nap, akkor ez magától értetődik. De most olyan, mintha minden próbán elölről kezdeném. Lehet, éppen azt tanulom, hogy azt a háromnegyed órát, amikor színpadon vagyok, hogyan tudom a legjobban kihasználni. Viszont olyan vagyok, hogy mindent azonnal meg akarok oldani. Ráadásul maximálisan. Gitárórán is türelmetlen vagyok magammal. Miért nem áll úgy a kezem? Ötször elmondták, és még mindig nem. De miért nem? Persze tudom, hogy mindenhez időre van szükség, mégis türelmetlen vagyok magammal szemben. Közben pedig nem akarom, hogy minden a munkáról szóljon, abba bele lehet hülyülni. Néha azt érzem, hogy csak a próba és az előadás van, más nem létezik. Néha meg azt, hogy csak a más van, és a színház nincs, ilyenkor viszont nem tudok úgy teljesíteni, ahogy kell. Itt lavírozok most, ezeket keresem...

FE: Egyedül akarod ezeket megfejteni, vagy a kétségeidet megosztod a számodra fontos emberekkel?

TR: Nemrég beszéltem Aschernek arról, hogy olyan, mintha elvesztettem volna valamit a Barbárokkal kapcsolatban. Időnként látom magamat kívülről, hallom a mondataimat. Ő azt mondta, hogy hagyjak magamnak időt, úgyis minden ott fog megteremtődni és kialakulni. Máté Gábor pedig egyszer egy előadás után azzal jött oda hozzám, hogy "Réka, ma egészen máshogy játszottál, mint tegnap". Mondom, biztosan azért, mert itt vannak a szüleim. Erre ő: "Minden este úgy kell játszani, mintha itt lennének a szüleid, vagy ha utoljára lépnél színpadra". És ez tényleg igaz. Most is, megyek próbálni, és elhatároztam, hogy úgy fogom mondani a szöveget, mint még soha!