Konstantin

Esterházy mint a Haydn-év csúcsa

2009.12.19. 14:16

Programkereső

A mester pimaszul elbánik a mesterrel. A saját fölmenőit még ennyire sem kíméli...


Egy újszülöttnek minden Esterházy új...

Korának ünnepelt muzsikusa, bizonyos Haydn úr (Joseph) elkövette azt az impertinenciát, hogy 1809. május 31-én elhunyt. Ezt követően földi maradványai, rajta kívül álló okok miatt, két külön darabra váltak. Egy testre és egy koponyára. Amíg előbbi pihen, utóbbi egészen kalandos utat jár be a bécsi Hundsturmer temetőtől az alsó-ausztriai börtönparancsnokon át egészen a bécsi Zenebarátok Társaságának múzeumáig. Száznegyvenöt, két darabban töltött esztendő után Haydnt 1954-ben újra temetik a burgenlandi Eisenstadtban (Kismarton), az Esterházyak birtokán - innen nézve a határ túl oldalán. (Haydn testrészei egyesüljetek... hm.)

A magyar színház legjobb prózaíróját, bizonyos Esterházy urat (Péter) ez a tény és ennek egybeesése fontos foci-ügyekkel (2:3-as vébé döntő) arra sarkallja, hogy elfogadja a felkérést egy Haydn-darab megírására. Ez a koponya-dolog látnivalóan izgatja.

A Haydn-év betetőzéseként a Bárka Színház Göttinger Pál rendezésében bemutatja az író darabját. Harminchárom változat Haydn-koponyára. Az író szerint Haydn úr a legszervilisebb zseni. Azaz. A mester pimaszul elbánik a mesterrel. A saját fölmenőit még ennyire sem kíméli... Jóllehet ezt is, azt is több-kevesebb empátiával teszi.

Minden mondat egy bölcs poén. Mintha valakik egy végtelen hosszú drámafolyamot vágtak volna poénosra. Svéd tudósok a minap föltalálták az irodalmi ujjlenyomatot. (Azért svéd tudósok, mert a "svéd tudósok"-kal lehet a legjobban egy mondatot elkezdeni.) Kíváncsi lennék, hogy Esterházyra mit hoz ki a matematika. Tagadhatatlan, hogy már a Fancsikó és Pinta óta könnyű őt emblematikus, csak rá jellemző betűsorok alapján azonosítani. (Például, ha az utókor elveszíti az egyik kéziratát, aztán egy másik utókor megtalálja, jön az ujjlenyomat-vizsgálat és, hipp-hopp, kiderül, ő írta vagy nem ő írta.) De. Talán még ennél is nagyobb erénye prózájának költői tömörsége.

"Az ember ne legyen osztrák. Hacsak nem kényszerítik." *

Ugyanez a mondat aztán elhangzik magyar vonatkozásban is, de ezt előre tudtuk. Felvezetésként a fejrabló házaspár Ionesco-i felhangokkal mutatja be az osztrák lét mibenlétét. (A kopasz énekesnő koponyája...) Aztán előbúvik - más nagy szellemmekkel együtt - az Amadeus-szerző Peter Schäffer szelleme is. Haydn és Mozart a szó legszorosabb értelmében leugatják egymást. A nem éppen kalandos természetű Haydn (tíz év alatt mindössze egy szerető) harminc éven át állt a Esterházayak szolgálatában, ott került kapcsolatba a herceg titkárával, a koponyáját később elrabló - bizonyos Joseph Carl Rosenbaummal.

"Mozart két hétig bírta volna, Beethoven két napig, én harminc évig.

Jegyzi meg némi önsajnálattal a kis testi hibás (alacsony termet, sötétes bőr) zeneszerző, és mi megértjük őt. Koponyájának mind a harminchárom változatával együtt. Annál is inkább, hogy ez a tény semmilyen módon nem érinti zenéjének nagyszerűségét. Benedek Miklós mesterien hezitáló Haydnjét mindvégig Haydn zenéje lengi körül. Szűzlányok tánca kelti föl a mester vágyát - a nézők egy részéét is -, groteszk koreográfia erősíti a szerzői stílbravúrt, miközben a szerző titkos képmása ott figyel a színpad fölött egy ősz fizimiskát formázó fehér paróka és a hozzá tartozó üres szemüvegkeret alakjában.

Az csapongó eseményeket amúgy egy kortárs angyal kíséri velünk végig. Ilyés Róbert félszeg angyala szerzői utasításokkal bíbelődik, időnként fölhívja a figyelmet az ellentmondásokra, időnként Haydn anyját kénytelen kiküldeni a színfalakon túlra, vagy, ha úgy adódik, a közönség alapműveltségét firtatja, amely - minden előzetes várakozásnak megfelelően - null koma null. Bár egy Esterházy-szintű spontán dialógus így is elhangzik:

" - Maga kicsoda!!

  - Egy néző."

A Haydnt mindenféle rigorózus napirendekkel nyuvasztó Esterházyak látványosan tömörülnek össze a Herceg alakjában. (És, íme, Haydn, minden komótosságával együtt, azonnal Mozart és Beethoven mellé sorolódik.) Kálid Artúr elegáns hedonizmusa pikírten példázza művész és arisztokrata viszonyát. A kétféle attitűd nagy általánosságban vett eltéréseit.

"Miért épp a halálra gondoljak, ha nem gondolok semmire. De facto semmire."

Erre aztán később kategorikus választ kapunk.

"Gróf, herceg, báró nem kell. Múzsa kell."

Lehetőleg minél tömegesebb előfordulásban... Haydnt a vége felé a szemünk láttára ássák ki koponyájának elrablói. Barnára aszott hullájáról a fejet lenyiszatolják, hogy annak méreteiből a zsenit, mint olyat meghatározzák. (Ezúttal nem svéd tudósok.) Végül pedig Lázar Kati anyafigurája egy nagy puha labdát dob a nézők közé, ők visszapüfölik a színpadra, a labda meg lassú tottyanásokkal, viccesen összefoglalja, hogy mit láttunk addig. Előre megfontolt, ártatlan rácsodálkozást egy Esterházy-szövegre. A felfedezés örömét. Mintha soha senki nem olvasott volna még Esterházyt. Játékos gesztust annak bizonyítására, hogy egy újszölöttnek... De ez már volt.

 

* Az idézetek szóbeszéd (elhangzott színpadi szöveg) alapján idecitálva.