Mátyás

A kocka el van veszve

2010.01.25. 12:00

Programkereső

Mert rábízhatom egy kockára annak az eldöntését, hogy elválok-e halálra unt feleségemtől, akit rendszeresen tévénézés közben kefélek, esetleg adok neki még egy, két, nyolc, tíz hónapot, vagy (ha hatost dobok) gebedjek bele, örökre vele maradok...

"Doktor úr, azt hiszem, nekem már csak az írás marad"

A feltehetően némi szerzői öniróniát sem nélkülöző (irodalmi és pszichológiai értelemben is figyelemre méltó) mondatot egy ápolt közli a pszichiáterével, aki szintén ápolásra szorul. A pszichiáter ugyanis úgy gondolja, hogy sokhazugságos korunkban (maradjon a jelenidő, még akkor is, ha George Cockcroft regénye a 70-es években íródott) az egyén fönnmaradásának egyetlen módja, ha fölszámolja saját személyiségét. Eszköze egy dobókocka, amely a döntéseit meghatározza. Ennek megfelelően a széttöredezett történetben (különböző idő- és valóságsíkok) elkezdi a kockadobálást, s erre biztatja a környezetét (beleértve a családját és a betegeit) is. Ő maga egy végső tudatállapotban eljut ezzel a Holdra (vagy hova), de ott nem jó neki. (Viszont a Szputnyik Hajózási Társaság obligát földgömbjét luftballon formában megint csodálhatjuk.)

Mintha Bodó Viktor és szerzőtársai (Vinnai András, Róbert Júlia, Turai Tamás) egy kockával dobálták volna ki, hogy A Kockavető című regény színpadi adaptációjában éppen ki, mikor és mit. Ez nem is lenne baj, ahogyan azt a későbbiekben majd láthatjuk. Csak a kérdésföltevés, az ami számít. (Lesz ez érthetőbb is.)

A történet hatásvadász. Nem csak úgy simán - hiszen minden művészet, így az irodalom és a színház is vadássza a hatást -, provokatívabb értelemben az. Mert rábízhatom egy kockára annak az eldöntését, hogy elválok-e halálra unt feleségemtől, akit rendszeresen tévénézés közben kefélek, esetleg adok neki még egy, két, nyolc, tíz hónapot, vagy (ha hatost dobok) gebedjek bele, örökre vele maradok, de ettől még nem biztos, hogy végérvenyesen fölszámolódik a személyiségem. (Bár az utóbbi esetben...) Viszont. Ha a történetben egyáltalán nem így történik? Ha Luke Rhinehart pszichiáter közel sem ilyeneket kérdez? Ha sokkal elvadultabbak, a valóságtól elrugaszkodottabbak a kérdései, s így értelemszerűen a (kocka) válaszai is? Akkor bizony más a helyzet. Ha Luke Rhinehart például abból szeretne választani, hogy 1. megerőszakolja ellenlábasa feleségét a gyerekszobában a születésnapi bulin, 2. öngyilkossági szándékkal a folyóba ugrik - akkor kocka nélkül is elég jó úton van ahhoz, hogy teljesen fölszámolja a személyiségét. Még ha ezúttal a megerőszakolás jött is ki.

De lehet folytatni. Kirúgja-e bűnronda és nem mellesleg szintén dögre unt titkárnőjét vagy valljon szerelmet neki, esetleg megverjék-e családilag a szomszéd nyomigyereket, aki épp karácsonyi ajándékot készít nekik. Innentől nekem valahogy bukni látszik a kockaügy. Legalábbis - ellentétben azzal, amit a történet sugall - a kocka nem igazán számít. Az élet kis és nagy döntéseiben a személyiségünk diktálta(!) kérdésekre sokszor kocka nélkül is véletlenszerűen válaszolunk. A lényeg a kérdésfölvetés. Döntően az határozza meg, hogy merre halad a személyiség. De végül is mindegy. A Kockavető fikció, ha látszólag tudományos köntösben is. Innentől a virtigli valóságot nem lehet számon kérni rajta. Meg egyébként is. Mondjuk, hogy van a dologban némi kis átverés. Sokhazugságos korunkba belefér.

Amúgy van benne minden más is. Trágárság, vér, gyilok (többnyire a tudat mélyén lejátszódó gyilkosságok), utalás anális szexre (fogamzásgátló módszerként), a fent említett megerőszakolás (úgy, hogy mindketten akarják), gyerekpornó (a kis Rhinehart fiú ráugrál a Rhinehart kislányra) és egy fergeteges, divatbemutató(?) szerű szado-mazo(?) fölvonulás(?), amely az előadás legmagasztosabb pillanata. A színészi személyiség összefonódása civil énjével, rejtőzködés és magamutogatás, pszichogörcs, szociopatizmus, kortalan demencia - egy elvadult kor képe elvadult ruhákba fogalmazva... (Jelmez: Kovács Andrea. Díszlet nincs.)

Nem marad el a Bodó féle geghalmaz sem. Sőt. Folyamatosan soroznak a színpadról. Állapotunkat leginkább annak a lelkésznek az lelkiállapotához lehetne hasonlítani, aki a pszichiátriai betegek, köztük a saját kataton gyermeke láttán, fékezhetetlen röhögőgörcsben tör ki. Mindez csak úgy jöhet létre, ha a szereplők zöme (mondjuk, mind) a helyzet magaslatán van. Ez nagyjából így is történik. Öröm elveszni az apró részletekben, miközben a színészi játék kifinomult formáját látjuk. Fábián Gábor Luke Rhinehartjával az élen, aki a kockát egy totalitárius fináléban végül lenyeli. Volt, nincs... (Hadd ne én mondjam el, mi lesz a vége.) És legyen még itt Gyabronka József, aki ezúttal is nagy bravúrral szánkázik végig mindegyik szerepén, köztük az imént említett lelkésztől a nagy felvonulás egyik legemblematikusabb figurájáig. Továbbá Tóth Simon Ferenc íráskényszeres kezeltje (lásd. mottó), Jankovics Péter pizsamanadrágos pszichiátere, Molnár Gusztáv Obokója mint szellem a palackból, Koblicska Lőte stresszes ápolónője, Hay Anna búvárruhát újító titkárnője és... és... és... Másfél óra tömény színészi telitalálat.

Amúgy a humor kevésbé szerencsés esetben veszélyes fegyver. Elfedi a drámát, elmaszatolja a valódi dilemmát, föloldja a mondanivalót.

"Értsd meg önmagad, fogadd el önmagad, de ne legyél önmagad."  Itt az alkalom, próbáljunk Luke Rhinehart bölcsességének megfelelni. Tekintve, hogy a fenti csapongásból nehéz levonni egy valamirevaló következtetést, jöhet a kocka.

 

1. Jó volt, de azért legközelebb jobban rántsa össze magát a Szputnyik (a szöveggel együtt)

2. Végigröhögtem ugyan, de egy időre hagyjon békén mindenki

3. Túlértékelem, mert alig vártam, hogy lássak egy új Bodó rendezést

4. Alulértekelem, mert eleve rühellem a színházat

5. Szerényen szólva is minden mondatom ül

6. Teljesen félreértelmezem George Cockcroft alias Luke Rhinehart kultregényét és az egész fergeteges sztorit

 

Kockát nem találtam, javaslom, mindenki dobjon egyet otthon. Egyik se lesz igaz.