Gerzson

Belső utazások

2010.02.02. 14:48

Programkereső

Létay Dóra saját írásaiból összeállított Szmájli című előadása február 7-től a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában látható. A színésznővel és a rendezőjével, alkotótársával, Szanitter Dáviddal ültünk le beszélgetni.

- Amikor Dóri megkért, hogy rendezd meg neki az előadást, teljesen egyértelmű volt, hogy elvállalod?

Szanitter Dávid: Régóta érdekel a színház másik oldala is, már főiskolás koromban is volt bennem egy igény, hogy ne csak a színészettel foglalkozzam. Három évvel ezelőtt adódott egy hasonló helyzet, rendeztem egy egyszemélyes darabot, bár, ezt nem is rendezésnek hívom, inkább koordinálásnak, vagy félig külső segítségnek. Tudtam, hogy Dóri nagyon jól ír. Az, hogy ezek az írások nem jók, vagy Dóri olyan irányban gondolkodik, ami nekem nem tetszik, vagy nem értek egyet, az föl sem merült bennem. Látatlanban igent mondtam, biztos voltam benne, hogy olyan anyagon fogunk dolgozni, ami színvonalas, átgondolt és színházilag jól kezelhető. Volt a kezünkben egy csomó írás, amiket elkezdtünk egymás után rakosgatni. Rengeteg ötletünk volt, mindent százféleképpen átbeszéltünk, hiszen nem egy drámai szövegről volt szó, hanem nekünk kellett kitalálni az anyag dramaturgiáját.

Szanitter Dávid (Szmájli)
Szanitter Dávid (Szmájli)

- Mindenben egyetértettetek?

SzD: Nem voltak nagy nézetkülönbségek, de persze nem bólogattunk folyamatosan egymásnak. Elsősorban azt szerettem volna, ha Dóri azt csinálná, amit szeretne, legyen az egész olyan, mint amilyen ő maga. De ha valamiről úgy éreztem, hogy máshogy jobb lenne, azt megmondtam. És ő ezt el is várta tőlem.

- Egyáltalán nem gondoltatok arra, hogy mégiscsak dramatizálni kellene ezt az anyagot?

Létay Dóra: Nem tett volna jót az írásoknak, ha mindenáron írtunk volna belőlük egy monodrámát, aminek van konkrét helyszíne, ideje, cselekménye, szereplője, viszonyai... Egész egyszerűen szerettem volna csinálni valamit az írásaimból, ehhez Dávid csatlakozott. És bíztunk egymásban. Mielőtt elkezdtünk próbálni, egy hónapig zenéket hallgattunk, beszélgettünk, képeket néztünk, olvasgattuk a szövegeket. És egyszer csak kiadta magát, hogy színpadilag melyik szöveg érdekes és jó. Bíztunk abban, hogy ha ezekhez a különböző emberi történetekhez, belső utazásokhoz hozzátesszük a színház eszközeit, a fényt, a hangot, a zenét, akkor ez átélhető lesz a nézők számára.

SzD: Ahogy pakolgattuk a szövegeket, kialakult a dolog érzelmi dramaturgiája, lett egy íve; gondolatilag és érzelmileg eljutottunk valahová. És nagyon reméljük, hogy aki ott ül, az megérzi ezt az ívet.

- Fontos volt szem előtt tartani, hogy ezek Dóri szövegei, és nagyjából az ő életéről szólnak, vagy ettől teljesen elvonatkoztattatok?

SzD: A kezdetektől az volt az egyetlen biztos pontunk, hogy ne úgy kezeljük az anyagot, mint egy naplót, egy intim szöveghalmazt.

LD: Az, hogy én írtam le, nem azt jelenti, hogy ez a saját életem lenne. Egyébként pedig, ha megszólítja az embereket, akkor teljesen mindegy, hogy ez kinek az élete. Volt már belőle két előadás, és az volt a legnagyobb élményem, hogy senki nem kérdezte meg, hogy ez vagy az tényleg így történt-e. Inkább elkezdték mesélni a saját édesanyjukhoz való viszonyukat, a saját nyaralásukat, a saját élményeiket, mert eszükbe jutott arról, amit én leírtam. Úgyhogy azt hiszem, az előadásnak sikerült túllépnie a magánügyön.

SzD: Sok apró érzelmi bomba van benne, és mindenki más momentumot érez magáénak. Ha minden néző csak három, négy, öt dolgot elvisz magával, az már nekünk nagyon jó.

Szmájli - Létay Dóra
Szmájli - Létay Dóra

- Voltak olyan nézői vélemények, hogy nagyon "csajos" az anyag...

SzD: Nekem semmi bajom nem volt vele, egy pillanatig sem álltam értetlenül a mondatok előtt. A férfi és a női lélek mindenkiben benne van. És egyáltalán nem baj, ha egy férfilélek kap egy nőiesebb színpadi megszólalást. Talán egy másfajta rálátást is szerezhet a másik oldalra...

- A Tháliában volt a bemutató, hogy került most mégis a Shure-ba?

LD: A Tháliában bepróbálhattuk, de a bemutató utánra már nem szólt az együttműködés. Viszont mindenképp szerettem volna tovább játszani, és azonnal a Budapesti Kamaraszínház ugrott be. Ott voltam gyakorlaton, nagyon jó volt a társulat. Nekem ott indult el a színház, ott tanultam meg az alapokat: hogyan kell bejönni a színpadra, hogyan kell egy ruhában megállni, hogyan fessem magam... Az igazgató, Szűcs Miklós nagyon barátságosan fogadott. Megnézte a dvd-t, elolvasta szöveget, tetszett neki, technikailag is passzolt a térbe, úgyhogy azt mondta, mehet. És nagyon jó érzés, hogy a műszak is emlékszik rám. Olyan, mintha nem telt volna el tizennyolc év. Persze, eltelt, és mindenki változott, de mégis, visszacsöppentem arra a helyre, ahonnan indultam, és aminek nagyon sokat köszönhetek.