Alfréd

Séta a valóságban

2010.02.15. 15:42

Programkereső

És itt vannak még a nők is... akik változó szenvedéllyel osztoznak e fiatal férfiak enyhén homoerotikus felhangokkal kísért sorsában.

"Nyugalom. Ne veszítsétek el a fejeteket."

A mindössze harmincnégy évet élt filozófia szakos, morfinista írónő (író apa festőművész anya törvénytelen gyermeke) huszonhárom évesen kezdett el mániákusan foglalkozni azzal, hogy dramatizálja a hulló fejektől hangos francia forradalom eseményeit.  Stanisława Przybyszewska izgalmasan sokrétű drámája, A Danton-ügy 1929-ben készült el. A következőt már nem volt ideje befejezni. A Danton-ügy főszereplője Robespierre, akiről minden addiginál árnyaltabb képet akart festeni.

"Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy jobban értem Robespierre-t, mint bárki, akinek a művét ismerem."

Georg Büchner klasszikusát, a Danton halálát például tizenegyszer olvasta. S bár igyekezett nem minden bűnt a Dantont és társait vérpadra küldő Robespierre nyakába varrni, a történet végén mégis azt érezzük, a történelmi igazságosság áll helyre azzal, hogy a guillotine alatt végző Danton sorsa néhány hónappal később magát Robespierre-t is eléri.

Van valami hátborzongatóan szimbolikus abban, ahogy a sűrű életű,  fiatalon elhunyt szerzőnő a francia forradalom fiatalon elhunyt, sűrű életű nagyjait szemléli. És abban is, ahogy A Danton-ügy című darabját Koltai M. Gábor rendezésében mi nézők szemléljük. Beláthatatlanul izgalmas terek nyílnak meg azzal, hogy apró ülőkénket a Stúdió "K" nem túl nagy színháztermében (plusz a büfében) sétálva ide-oda cipeljük. Vereckei Rita látványvilága nem is a látványra, a "világra" teszi a hangsúlyt. Az adott teret konstruálja meg - lépcsősor, nyílás a raktárba, az utcára, vagy a maga valóját mutató büfés bárpult - úgy, hogy föltüzeli és elragadja a képzeletünket. Jelenetről jelenetre pontosan megtervezi, hogy a színészi játék miként tud átrántani minket egy egészen másik (mégis ismerős) világba. Amúgy csak jelzésszerű bútorokat látunk, az egyetlen hangsúlyos darab az a kopott szobaajtóval záródó koporsószerű valami, ahol Robespierre tanyázik - eszik, iszik, ül, fekszik, satöbbi - mikor épp nem a nép fölött megszerzett hatalom megtartásának szövevényes ügyeit intézi.

Przybyszewska olyan valóságszerű, sallangoktól mentes, letisztultan antiromantikus, ugyanakkor mélyen filozofikus szöveget írt, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy ezt az okos és megrendítő előadást létre hozza. Koltai M. rendszerekben gondolkodik és erre sarkallja az alkotótársait is, Sediánszky Nóra dramaturgtól kezdve a látványtervezőn át a színészekig. A mai tárgyak,  a tényleg csak jelzésszerű mai áthallások mind a játék elválaszthatatlan részei. Az alkotóelemek szoros egésszé tapadnak össze, a humortól kezdve - ahogy a ferencvárosi járókelők komoly megdöbbenésére két francia 1794-ből kifut az utcára - egészen addig, hogy rá kell döbbenünk,  az állandó hurcolkodásunkkal együtt mi magunk is a történet része vagyunk.

Valami olyasmi jön létre, ami általában nem szokott a színházban. Az események előre haladtával egyre inkább az az érzésünk, hogy belesétáltunk a valóságba, ahol - ellentétben a színház természetével - nincs lejátszva előre semmi, az adott pillanattól függ, mikor mi történik.

Ezt az esetlegességet erősíti a színészek hétköznapiságból építkező jelrendszere, melyet a játéktérben eluralkodó profizmus hitelesít. Kuna Károly, hasonlóan a lengyel írónőhöz, érti Robespierre-t. A férfiasan kifinomult külső hezitáló zsarnokot rejt, Géczi Zoltán határozott karakterű Saint-Justje kénytelen őt a véreskezű hatalmi módszerekhez vissza terelni. Menszátor Héresz Attila önteltségében is emberibb formátumú, hedonista Dantonja későn ismeri föl a hatalom igazi természetét, erről tanúskodik bortól (félelemtől, magánytól) elhalkult hangja a bírósági ítélet előtt. Itt van Camille Desmoulins is, Kovács Krisztán megfogalmazásában, aki gyávaságnak látszó bátorsággal igyekszik a maga útját járni. És itt vannak még a nők is - Horváth Zsuzsanna, Rusznák Adrienn, Homonnai Katalin - akik változó szenvedéllyel osztoznak e fiatal férfiak enyhén homoerotikus felhangokkal kísért sorsában.

  "- Lehet, hogy kém.

- Halottkém." 

Viccelődnek Dantonnal bebörtönzött társai, majd lassan-lassan tudomásul veszik, hogy a forradalomra tüzelt népet bármikor, bárki ellen föl lehet használni.

"Eljött a gyilkosok órája"

Mondja a koncepciós perbe rángatott Danton, majd a fejét veszti. Ebben a relációban a történet optimista kicsengésű, hisz megbűnhődnek a gyilkosok, a nép meg ott marad vezér nélkül, jöhet egy másfajta diktatúra.

A végén mi magunk is elveszítjük a "vezérünket", az utolsó jelenetben már nem szólnak, hova menjünk, nem mond senki semmit, csak kapkodjuk a fejünket, hogy most mi. Hova kell ülni, merre kell nézni, látunk-e egyáltalán valamit. Például, hogy megszólal Danton levágott feje igazságot követelni. Mindeközben valami más is történik velünk. Egyfajta közösséggé kovácsolódunk, kapcsolathálók alakulnak ki, szemvillanások, halvány mosolyok, törtető gesztusok jelzik. Felszínre tör az emberi mivolt, élet zajlik. Kezdhetnénk hierarchiát létre hozni. Aztán meg lerombolni. Akár a francia, és minden más forradalom.