Árpád

Egy nagy gyerek piros mozdonyai

2010.06.01. 08:00

Programkereső

"Hoppá, naná, hogy repülőt látok!" - mondja Raymond Babbitt az Esőember című Oscar-díjas filmben. És mondja majd Kulka János is, június végétől a Belvárosi Színház színpadán az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatóján.

Fidelio Est: Hogyan talált meg épp most az Esőember?

Kulka János: Orlai Tibor ezt már legalább két éve tervezi. Mindig szerette volna, hogy ez a darab színre kerüljön, amit én soha nem értettem.

FE: Mert?

KJ: Akkortájt láttam a filmet, amikor bemutatták Magyarországon. Én elég szentimentális, érzékeny embernek gondolom magam, de valamiért nem talált be. És fogalmam sem volt arról, hogy miért kellene nekem eljátszani. Próbáltam húzni az időt, hátha ősszel könnyebb lesz, elég sűrű volt ez az évadom. Aztán persze úgy történt, ahogy lenni szokott: Tibor ideadta a filmet, aztán elolvastam Zöldi Gergely fordítását, és hirtelen megértettem, hogy miért kell ezt megpróbálnom.

FE: Szóval nem is örültél azonnal a megkeresésnek?

KJ: Nem az örülés volt a kérdés, csak egyszerűen nem értettem, hogy miért ezt, és miért én. Azóta rájöttem, hogy ez egy csodálatos szerep. Nagy találkozás, magammal is. Mindig azt hittem, hogy csak bennünk, színészekben van meg az örökös gyereklét, de egyre inkább azt gondolom, hogy mindenkiben lakik egy autista gyerek, csak nem tud róla. Én nem nagyon szoktam úgy utánamenni egy szerepnek, hogy környezettanulmányokat folytatok, vagy bújom a könyveket, vagy elolvasok mindent az adott korról, figuráról, szerzőről, de most hetente eljárok egy olyan intézménybe, amit egy alapítvány működtet, ahol autista emberekkel foglalkoznak. Féltem, hogy én leszek köztük az autista, a kívülről jött, és nem fogadnak el. És ez egyáltalán nem így lett. Olyan, mintha nagyra nőtt gyerekek között lennék. Van benne valami hazatalálás, megnyugvás. Hiszen a magadban levés, a bezártság, a gyermekség mindenkiben benne rejlik! Ami azon túl van, az csak egy tanult viselkedési forma. Nem tudom, és nem is akarom őket pontosan megfejteni, hiszen nem ez a dolgom. Viszont így, kívülállóként - de mégiscsak valamelyest közelebb hozzájuk, mint eddig - irigylésre méltónak látszik, hogy nem próbálnak idomulni a világhoz, hanem egy saját, zárt rendszerben élnek, ami tele van piros mozdonyokkal vagy menetrendekkel, vagy számokkal, betűkkel. Azt hiszem, számukra teljesen érthetetlen, hogy mi a fenének kéne mindenkivel idétlen módon kezet fogni és a semmiről beszélgetni? Nem sokkal érdekesebb két órát állni egy pályaudvaron és nézni a mozdonyokat?! Ki mondja meg, hogy melyik a normális?

FE: Ahhoz képest, hogy nem értetted, miért kellene eljátszanod, az olvasópróbán egészen olyan voltál, mintha neked találták volna ki a szerepet.

KJ: Szerintem minden szerep megvan egy színészben. Nem tudom, honnan tudtam. Soha, senkit nem hallottam még így beszélni, nekem sem volt ilyesmi szerepem, de mégis azt gondoltam, ez az ember így beszél. Valahogy bennem volt. Én sem tudom, hogyan van ez. Furcsa érzés, hogy egyszer csak valaki elkezd helyetted mozogni, de az nem te vagy. Ha ismered magad, ha odafigyelsz magadra, és nem akarsz modelleket követni, akkor elindul valami. Mintha egy nagy tölcséren mennél keresztül: eleinte még mindenféléket belepakolsz, aztán összesűrűsödik, és végül magától értetődik, hogy tulajdonképpen te vagy az. Most Raymond Babbitt tényleg az "én emberem". Sokan kérdezik, hogy merem eljátszani Dustin Hoffman után. Ha így gondolkodnék, soha, semmit nem lehetne eljátszani valaki más után. Ez egy szerep, amit meg kell oldanom, saját magamhoz képest. És jó, hogy ebben Nagy Ervin a partnerem. Most, hogy három hete próbálunk, már nem is tudom elképzelni, hogy valaki más játssza, annyira természetes, hogy ő áll velem szemben. Szeretem, amikor fölismerem, hogy valaki ugyanabból színész, mint én, aki abból él, ami ott és akkor történik, nem pedig tegnapi dolgokat keresgél.

FE: Hogy bírod ez az egészet idegileg, lelkileg? Megvolt a Lear, a lemez, most az Esőember, amivel szinte paralel próbálod a Három nővért a Nemzetiben.

KJ: Szerencse, hogy a Lear után volt közel három hét szünetem. Akkor tényleg nagyon nehezen bírtam az életet. Azt hiszem, én folyamatosan azt tanulom, hogy megnyugtassam magam, hogy ne essek pánikba, ne féljek. Hogy csak azzal foglalkozzak, ami éppen van. Fölösleges ma azon idegeskednem, hogy mi lesz három hét múlva. És erőt ad az is, hogy végre tavasz lett, nyílnak az orgonák! És ha mindemellett belegondolok abba, hogy ilyen szerencsés sorsú színészt, mint én, nem sokat ismerek, hogy ennyi mindent, és ilyen szerepeket eljátszhatok, ilyen emberekkel... hát ezt ne vegyem észre?