Árpád

A karfiol rózsája - POSzT 2. nap

2010.06.05. 17:12

Programkereső

Három kiállítás, egy szakmai beszélgetés és egy előadás. Ez a második nap. Majdnem mind jó.

Lassan alakul a fesztiválhangulat. Az ember úton-útfélen az Örkény Színház művészeibe botlik: az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése az első két napon szerepel a versenyprogramban, a Kasimir és Karoline a harmadik napon, de két ízben.

Reggel a tegnapi szabadkai előadás, a The beach szakmai vitájával kezdtünk. A három opponens Faragó Zsuzsa dramaturg, Jászay Tamás kritikus és Telihay Péter rendező. A beszélgetés moderátora - mint már öt éve mindig - Galamb. A beszélgetés mély elméleti síkon indult, és nehezen mászott ki belőle. Az opponensek leginkább az Urbi et orbihoz nyúltak vissza, bizonyos pontokon összehasonlítva a mostani előadással, és sok időt töltöttek el a Camus szöveg magyar változatának időt-nemállóságával. Ettől egy picit megfeneklett a dolog, tulajdonképpen a rendezővel, Urbán Andrással vitáztak, és hasznos meglátásaikat tolmácsolták a színészeknek, de a nézők nem lettek sokkal okosabbak. Kérdéseket pedig nem igen mertek (nem is volt idejük) föltenni.

Délután három kiállítás is nyílt, ebből kettő egy időben, a Művészetek Házában, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet jóvoltából. Az egyik az elmúlt kilenc év fesztiváljait eleveníti föl. Kilenc óriási tablón láthatóak az elmúlt évek győztes előadásainak fotói, színlapjai, kritikái. Ezek közt megbújva Izsák Lili és Nagy Fruzsina, a két fiatal tervezőnő jelmezei láthatók, akár rajzban, akár élőben. Izsák Lili 2007-ben a Finito című előadáshoz tervezett ruháiért nyerte el a POSzT legjobb jelmezért járó díját, Nagy Fruzsina pedig a tavalyi Jógyerekek képeskönyve című előadásért ugyanezt, sőt, ő a maszkokért is elismerésben részesült. (Nagy Fruzsina a Kritikusok Céhe szerint is a legjobbnak bizonyult, ősszel óriási pocakkal vette át a díjat, most a kiállítás legfiatalabb érdeklődője az ő gyermeke volt, aki meglepően csöndesen és nyugodtan bírta a vakuk villogását.)

A bejáratnál megannyi post-it várja (nyilván a kiállítás címe, a POSzT-ITT nyomán), hogy a látogatók, mint egy vendégkönyvbe, följegyezzenek néhány személyes szót. Az utolsó napon majd szemezgetek belőlük.

A másik kiállítás Major Tamás emlékére készült, aki idén lenne 100 éves. Néhány tárggyal és sok-sok fotóval idézik föl a lengendás színházigazgató szerepeit.

Mindkét tárlahoz kapcsolódik egy-egy kivetítő: az egyiken az eddigi POSzT-ok fotóiból megy folyamatos vetítés, a másikon Major Tamás fennmaradt tévéfelvételeiből egy válogatás. Bele lehet nézni a miskolci Lear királyba, vagy akár a katonás Imposztorba, Mirandolinába.

A közös megnyitón Jordán Tamás és Trokán Péter mondtak beszédet. A hivatalos szövegek hamar átcsaptak sztorizásba, Major jellegzetes hangját utánozva mesélték saját főiskolai, majd színházi élményeiket.

A harmadik megnyitó a fesztivál díszvendégének szólt: ezúttal Béres Ilona lett a kiválaszott, akinek egész pályáját végig lehet követni a Kamaraszínház előcsarnokában elhelyezett fotóknak és összegyújtött újsáckikkenek, címlapoknak köszönhetően. Béres Ilonát (aki egyébként épp június 4-én ünnepli születésnapját) Jordán Tamás és Zsótér Sándor köszöntötte.

Ma Arturo Uit kapunk. Mit tagadjam, vártam az előadást. Láttam már az Örkényben, és akkor azt gondoltam, ha ez nem kerül a POSzT-ra, akkor valami nagy baj van. Került. Nincs nagy baj.

Pontos és fontos előadás. Brecht Hitlerről mintázta a címszereplőt, a darab 1941-ben született, Finnországban. (Nem ez az egyetlen náciellenes darabja, az ismertebbek közül a Mahagonny város tündöklése és bukása 1931-ben, a Rettegés és ínség 1938-ban készült el.)

A rendező, Zsótér Sándor nem akart Hitlert ábrázolni. Nem akart gengsztervilágot megmutatni. Inkább elolvasta a szöveget, megértette, és föltette a színpadra azt, amiről szól. Nem vagyok elkötelezett Zsótér-fan, vannak tetsző és nemtetsző munkái. De ez nagyon rendben van. Kell hozzá némi asszociációs képesség és játékos gondolkodás. Zöldségek és virágok jelennek meg a színpadon, melynek közepén egy óriási karfiol terpeszkedik. Ő az ügy, ő a hatalom. Időnként rámásznak, időnként belebújnak, sőt, még kivetítőként is szolgál: az Uit beszélni, járni, ülni, megjelenni tanító színész arca vetítődik rá (kicsit a Csillagok háborúja-feelinget is behozva). Csuja Imre a karfiol belsejében ül, szemben egy kamerával. Csak a két szemét látjuk, óriásiban. Csak azzal játszik. Ha a szövegben az van: járkál, ő lassan körbeforgatja a szemeit. Amikor az ülést tanítja, kicsit összehúzza őket. Shakespeare-ről beszélve fáradtan és meggyötörten, alig észrevehetően ejti le a szemöldökét.

A korrupció, a karfioltrösztösök ügyletei, a hamis bírósági tárgyalások, a kikényszerített védelmi pénzek, a barátságnak álcázott fenyegetések, az árulások finoman, de logikusan és pregnánsan játszódnak le. Mintha egy mesében. Melynek a hősnője a kegyetlen virágszál, a karfiolvilág egyetlen rózsája, Arturo Ui. Merthogy Kerekes Éva kapta a gengsztervezér szerepét.

Kerekes bájos és meggyőző. Sokszor intéz beszédet hozzánk, nézőkhöz. (Az előadás 80%-ában égnek a nézőtéri fények is. Részesei vagyunk az összes ügyletnek.) Ha nem látnám a darab többi jelenetét, hanem csak azokat, amelyekben Kerekes Éva hozzánk beszél, én is simán mennék vele. Mert elhiszem, amit mond. Meg sem fordulna a fejemben, hogy át vagyok verve, és azzal, hogy hiszek neki, pont azt támogatom, ami ellen beszél. És ez ennek az alakításnak a legnagyobb érdeme. Hogy meglátom Ui igazát. Az ő szempontjából vett igazát. És belesétálok a csapdába.

Mint ahogy országok sétálnak bele egyetlen ember csapdáiba. Száz éve is, hetven éve is, tíz éve is. És valószínűleg tíz év múlva is. Mert karfioltrösztök és Arturo Uik mindig lesznek. Csak hát, a karfiolt azért találták ki, hogy az ember megegye. És nem azért, hogy ő zabálja föl a világot.