Valér

Fullajtár Andrea: "Csak egy ideig hazudhatsz magadnak"

2011.09.22. 09:16

Programkereső

Ősztől az Óbudai Társaskörből a Belvárosi Színházba kerül az Orlai Produkciós Iroda nyári előadása, a Gyógyír északi szélre. Az Emmit játszó Fullajtár Andreával beszélgettünk a próbaidőszakról és a nyári előadások tapasztalatairól.

- Amikor először néztem meg egy próbát még a nyáron, az utolsó monológod után kértél tíz perc szünetet. A próbán is ennyire "bele lehet halni" valamibe?

- Bizonyos dolgokat a próbaidőszak vége felé már nem lehet megúszni. Ki lehet kerülni, de akkor maga az előadás bánja. Egyébként is az a típusú színész vagyok, aki szereti elengedni, ami belülről jön. Lehet, hogy végül nem működik, de legalább látjuk, hogy milyen érzelmeket generál egy szituáció. Később pedig letisztul, hogy mi a helyes arány, mennyit bír el az előadás.

- Szerinted létezik olyan, hogy két ember, aki kizárólag e-mailen kommunikál, lejátsszon egy kapcsolatot, az ismerkedéstől egészen a szakításig?

- Abszurd, de elképzelhető egy olyan helyzet, hogy a valós találkozás előtt gyakorlatilag minden lezajlik két ember között. Ma már egy párkapcsolat minden fázisának része az internet. Én magam is ismerek néhány embert, bár nem túl sokat, akik interneten keresztül találták meg azt az embert, akivel tartósan párkapcsolatban éltek vagy élnek. Ez nem egy mesetörténet. Szerintem az író ki akarta próbálni, meddig lehet ebben elmenni, és arra jutott, hogy akár egészen a végsőkig. Pontosan leképeződik egy párkapcsolat összes állomása: összevesznek, kibékülnek, féltékenyek, megsértődnek... Csak éppen nem találkoznak.

- És ettől sokkal bátrabban viselkednek. Általában véve az emberek sokkal nyíltabban kommunikálnak az éterben, mint személyesen.

- Persze, mert nem látják a másik arcát, szemét, és ők maguk sem árulnak el semmit testbeszéddel. Pláne, hogy nem látja a másik arcát, szemét. Sokkal nyíltabban lehet kommunikálni. Könnyebb így kezdeményezni, könnyebb intim titkokról beszélni, ugyanakkor könnyebb hazudni is. Akik nehezen ismerkednek személyesen, azoknak elképesztő táptalaj az internet, mert ott el tudják hazudni a hiányosságokat, gátlásokat, és fel tudnak építeni egy olyan karaktert, személyiséget, amilyenek lenni szeretnének. Az egyik oldalon túl nagy nyíltság, szinte gátlástalanság van, a másik oldalon egy fél élet, egy fél karakter. Kiépíthető egy óriási hazugságrendszer, mivel a másik nem látja, mekkora a kontraszt. Ebben a darabban is megpróbálnak egymás felé úgy kommunikálni, mintha minden rendben lenne velük. De ha rendben lenne, akkor nem leveleznének egymással. De ez csak később derül ki számukra.

- Emmi a legvégén nem megy el a megbeszélt találkozóra. Csak azért, mert rájön, hogy a férje mindent tud, vagy van valami más oka is?

- Nemcsak arra jön rá, hogy a férje nyomozott utána. Ennél fontosabb, hogy sokáig hitt abban, hogy ő tényleg olyan, mint amilyennek gondolja magát, hogy az a kép az igazság, amit az e-mail-szerelme felé vetít. A valóságban gyengébb ennél, és ez akkor derül ki számára, amikor nem mer elmenni a találkozóra. Rájön, hogy sikerült valami nagyon szépet hazudnia magának, beleélnie magát abba, hogy szabad, független, bármit megtehet, de az első reális reakció megijeszti, és visszamenekül oda, ahol tizenkét éve él: a házasság biztonságába, ahol nem kell szembenéznie bizonyos fontos kérdésekkel. Ez egy kudarcélmény. Az utolsó levelében azt mondja, most csapnak össze a feje fölött a hullámok. Szerintem ez majd csak utána kezdődik el. Mert másnap reggel kávét kell főzni, este meg kell fürdetni a gyerekeket. Ez a felismerés ott lesz a hétköznapjaikban, amíg ki nem robban. Mindhármuk életében egy erős repedés vagy talán törés keletkezett.

- Viszonylag intim térben, az Óbudai Társaskör kertjében próbáltatok, a bemutató viszont a balatonföldvári Kultkikötő szabadtéri színpadán volt. Nagyon át kellett hangszerelni azt, ami addig a próbákon megszületett?

- Hangszerelni nem, mert kaptunk térmikrofonokat. Inkább a gesztusokat kellett fölnagyítani. Szabadtéren próbáltunk, ott sem volt szobaszínházérzetem. Földváron inkább a színpad tűnt nagynak a díszletünkhöz képest. És fura volt, hogy ötszáz ember nézi.

- A díszlet szerint két szobát látunk, elvileg nem kommunikáltok egymással. Tényleg nincs köztetek szemkontaktus sem?

- Nincs. Csak a takarásban kommunikálunk, amikor egyszerre vagyunk kint. Átnézegetni sem szoktunk, hiszen van köztünk egy képzeletbeli fal. Zavaró lenne a nézőknek is, hogy akkor most látjuk-e egymást vagy nem. A számítógéppel beszélgetünk, nekem a laptopom jelenti Áront. Persze, ez nem könnyű, mert szinte egy monodrámát kell eljátszanom úgy, hogy mellettem egy másik ember is játszik egy monodrámát, és ez a kettő egymásba csúszik. De a próbák alatt megszoktuk ezt a helyzetet.

- Lehet érezni a nézők reakcióiból a színpadon, hogy valami nagyon eltalálja őket, ismerősnek érzik a mondatokat, a helyzeteket? Azt tippelem több a női hümmögés és kuncogás, mint a férfi.

- A nők eleve többet járnak színházba. Egy ilyen előadásnál, mint a miénk, fokozottan érződik. Balatonföldváron lehetett azt markánsan hallani, hogy a férfiak Áronnak drukkolnak, az ő poénjain nevetnek, a nők meg nekem. Azóta ez nem jellemző. Persze, hogy lehet érezni az azonnali reakciókat, de talán az előadás utáni visszajelzések még érdekesebbek. Leveleket is kapunk, sőt, van, hogy utána megvárnak minket. Egyszer ott állt egy pár, hogy már az autóban ültek, de mégis visszajöttek, hogy elmondják, talán fogalmunk sincs, mennyire pontosan játsszuk az egészet. Velük ugyanez történt meg, mindketten kiszálltak egy házasságból, és azóta együtt élnek. Úgy látszik, mégiscsak van ilyen.