Árpád

Sötét idők

2012.05.24. 15:10

Programkereső

A kínai közelmúlt egy még mindig elhallgatott időszakáról, az 1959 és 1961 közti éhínségről huszonévesek készítettek megrázó előadást, mely a Bécsi Ünnepi Hetek programjának részeként mutatkozott be Európában.

Soha nem éhezhet egy kínai - hangoztatták 1949-ben, a Kínai Népköztársaság kikiáltása után a vezetők. 1959 és 1961 között mégis emberek tízmilliói haltak éhen. Ezt az időszakot a kínai történelemkönyvek még mindig néhány mondattal elintézik. Az egyes források szerint 15, mások szerint 45 millió, sok falusi, alapvetően mezőgazdaságból élő ember halálát ma is természeti katasztrófának tulajdonítják. Az erőszakos iparosításról, a mesterségesen felduzzasztott városi népesség ellátási kényszeréről és a jobb szerencse reményében való városba vándorlásról, a pártkáderek terrorjáról nem szólt a propaganda, és ma sem tanulnak a középiskolások.

A pekingi Living Dance Studiót egy filmes, Wu Wenguang és egy koreográfus, Wen Hui 1994-ben hozta létre. Produkcióik társadalmi kérdésekről szólnak, olyan témákról, amelyek a kínai nyilvánosságban nem kapnak hangot. Előadásaik hangvétele kritikus, többször kerültek összeütközésbe a hatóságokkal; a kínai kulturális forradalom tíz évét feldolgozó Emlékezet címmel készült előadást kizárólag válogatott közönségnek játszhatják Pekingben.

Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio
Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio

2009-ben kezdődött el egy filmes projektjük a Caochangdi Workstation nevű, 2005 óta működő, független pekingi művészeti platform szervezésében - alapítói szintén Wu Wenguang és Wen Hui -, amelynek keretében az 1959 és 1961 közötti, addig feldolgozatlan, bár talán pontosabb lenne azt mondani: elhallgatott három éhínségről forgattak dokumentumfilmet. A projektben 2010 nyaráig huszonegyen vettek részt: huszonéves fiatalok, akik általában első generációs értelmiségiek nem csupán családjukban, de tágabb környezetükben is, visszamentek saját vagy szüleik falujába, és az ott lakó emberekkel - az előadásban használt filmrészleteken a legidősebb megszólaló 1922-es, a legfiatalabb 1951-es születésű - készítettek videointerjúkat az éhínségről, arról, hogyan élték át, hogyan élték túl, mire emlékeznek.

Ehhez a tartalomhoz Wu Wenguang és Wen Hui egyáltalán nem egyszerű, néző és - valószínűsítem, a résztvevők számára is - megterhelő formát választott. Közel öt órán át gyakorlatilag teljes sötétségben, szünet nélkül zajlik a játék. (A közönségnek megengedik, hogy szabadon távozzanak, járkáljanak ki-be.) A bécsi Schauspielhaus játék- és nézőterén mindössze a vészkijáratok lámpái, a fény- és vetítőpult világítanak, a színpadon csupán a nyolc szereplő egy-egy elemlámpája ad fényt. A padlóra irányítják a lámpát, görnyedten, apró lépésekkel haladnak, és olyan, mintha a tarlón keresnék a gabonaszemeket. Az épp beszélőre irányítják a fényt, és ez a filmes lámpákra, a forgatásra asszociáltat. A ránk boruló teljes sötétség a múltat idézi fel, az elhallgatást, a tudatlanságot. A börtönökbe vetett bűntelen bűnösöket, akik a túlélésért loptak ételt - s a lámpa ebben az esetben máris megképzi a kihallgatások hangulatát -, és a nagyon is hétköznapi sötétséget, amit áram híján élnek át még ma is a falvakban.

Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio
Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio

Megrázóak az előadásban vetített képek, a dokumentumfilmek részletei. Az úttalan utak. A 47-es kilométer nevű falu, ami az ottani kilométerkőről kapta a nevét. A világ végén jóval túl levő falvak szegénysége: egy idős asszony a szobája közepén rak tüzet, ezen főz, ezzel melegít, ez ad neki fényt télen. A tisztelet, amivel a fiatalok az időseket kezelik: az ismeretlen időseket nagypapának és nagymamának szólítják, a középkorúakat a vérségi kapcsolat híján is nagybácsi, nagynéni megszólítással illetik. Az egyszerre szoros és a városi viszonylatból már alig élő családi kötelékek: többen e projekt kapcsán ismerkedtek meg nagyszüleikkel és tudták meg a nevüket.

Az évtizedekig elhallgattatott emberek arcán már nincsenek érzelmek, amikor azt idézik fel, milyen alacsony fejadagokat kaptak a népkonyhán, hogyan ették a mező növényeit főtlen, mosatlanul, hogyan készítettek valami kenyér- vagy lepényfélét a szárított és porított fakéregből, kukoricacsutkából és a kicsi lisztfejadagból, arról mesélnek, hogyan verekedtek össze az ehető falevélen. A "soha nem laktunk jól" a leggyakrabban visszatérő kifejezés ezekben a vallomásokban. A nők már nem siratják meg az éhínségben elhalt gyerekeiket, nem érzékenyülnek el azon, amikor felidézik a koraszülést, az elmaradó mensest, azt, hogyan hagyták otthon néhány hetes gyereküket, mert a faluból begyűjtött fémtárgyakat, lábasokat és kerti eszközöket újraolvasztó kohóba vagy az ész nélkül megtervezett, szerszámok híján leginkább kézi munkát igénylő víztározó építéséhez kellett menni embertelen műszakba. A történetek ismétlődnek, ugyanazzal a szenvtelen hanggal. "Hogyan tudnám elfelejteni?" - teszi fel egyikük a kérdést. S valóban: nem lehet elfelejteni az embertelen időket. Egyikük szemében sincs vád, csak a félelem parázslik.

Félnek attól, vajon lehet-e beszélni ezekről az eseményekről. A jelenlegi rendszer engedi-e, hogy ezt az évtizedekig tabunak számító témát feszegessék? - veti fel az egyik idős közreműködő. A történelem nem változtatható meg, de épp ezért kell beszélni róla - fogalmaz másikuk. Van olyan falusi kisiskolás, aki szerint külföldön a leforgatott dokumentumfilmet - a címe: Éhségfalu - nem szabad bemutatni, mert kinevetik őket, kínaiakat, más viszont úgy gondolja, külföldön is volt hasonlóra példa. A filmkészítő huszonévesek szülei értetlenek: azért, mert a gyerekeiknek nehézségeik lehetnek a film miatt az élet más területén; azért, mert a dokumentumfilm-készítés társadalmilag nem elismert tevékenység, nem szakma, nem jár érte pénz; azért, mert ez egyáltalán nem értelmes tevékenység.

A többnyire még tanuló főhősök sem teljesen biztosak magukban, jövőjükben, egzisztenciájukban - érdekes módon náluk a cenzúra vagy a betiltás, egyáltalán a politika mint indok fel sem merül, őket elsősorban saját identitásuk keresése, a "mit tehetnék még ezekért az emberekért, hogyan folytassam?", és a "ki vagyok én, megtalálhatom-e magam?" kérdések foglalkoztatják.

Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio
Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio

A koreográfia szintén asszociatív. Nem beszélhetünk táncról vagy fizikai/mozgásszínházról, az előadók között egy tánc szakos van - a többiek filmesek, színész vagy rendező szakosok, kakukktojásként pedig egy lány, aki 12 éves kora óta a városban fizikai munkával keresi a kenyerét -, de az ő profizmusát sem használják ki. A mozdulatok többnyire alakzatokat jelentenek, nem illusztrálnak, mégis tökéletesen absztrahálják és lefordítják a mozgás nyelvére az elmondottakat, a látottakat.

A vetített fekete-fehér képek a múlt állóképei, rajtuk hurráoptimista fiatalok, kulturális forradalmárok, töretlen jövőbe vetett hittel - ahogy azt a propagandából ismerjük. Széles mosollyal vonulnak fel, építenek gyárat, aratnak, ülnek az iskolapadban. A jelen kézikamerával felvett színes mozgóképeinek tartalmát már taglaltuk. Éles a kontraszt.

Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio
Emlékezet 2 - Éhség - Living Dance Studio

A produkció harmadik szintje, a szöveg, forrásait tekintve heterogén, stilisztikailag azonban tulajdonképp egynemű. Az interjúk nem megírt párbeszédei vagy monológjai, a színpadon elhangzó, valószínűsíthetően rögzített improvizációkból létrejött szövegek vagy a videointerjúkból származó idézetek, illetve az egyik filmrészletben is szereplő, 1951-es születésű férfi közreműködésével előadott kiskáté a kommunizmusról. Mao-kabátjában válaszol a rá záporozó a nagy előreugrást, a kollektivizálást, a szabotázst, az önkritika gyakorlását és minden olyan kifejezést, eseményt firtató kérdésre, amelyekről a huszonévesek egyáltalán nem vagy csak rendszerkonform módon tanultak.

A koncepció kitalálója, Wu Wenguang arról nyilatkozott, a Caochangdi Workstation kezdeményezéséhez időközben sokan csatlakoztak: eleddig hatvan fölötti azoknak a száma, akik vállalták, hogy hazamennek - ez 18 provincia 190 faluját, mintegy 600 személlyel készített interjút jelent -, hogy a kulturális forradalom és a nagy előreugrás évtizedekig eltitkolt aspektusairól anyagot gyűjtsenek, és azt a nyilvánosság elé tárják. Az Ai Wei Weiről és a Csen Kuang-csenről szóló híreket olvasva azonban elgondolkodtató, mit is jelent ez a nyilvánosság a jelenlegi politikai klímában.