Pandora, Gabriella

Miéink voltak - velünk maradtak: Latinovits Zoltán

2012.06.10. 13:30

Programkereső

A Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében a nagyszínházban Bujtor István és Latinovits Zoltán emlékére rendeznek tárlatot.

Latinovits Zoltán 1931. szeptember 9-én született Budapesten. Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos fia születése után egy nappal elhagyta a családot, a Gundel famíliából származó anyja később Frenreisz Károly belgyógyászhoz ment férjhez, e házasságból született Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész. Latinovits érettségi után asztalostanonc, hídépítő munkás volt, majd a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult. Magas szinten kosárlabdázott is, s szenvedélye volt a vitorlázás.

A gimnáziumi színkörben egy epizódszerepben figyelt fel rá Bajor Gizi, aki a legenda szerint azt mondta neki: magának feltétlenül színésznek kell lennie. Galamb Sándornál és Lehotay Árpádnál folytatott magántanulmányokat. 1956-ban építészmérnöki diplomával szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, egy év múlva Miskolcra került, s a társulat vezető színésze lett. 1960-ban Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, s életre szóló szerelem szövődött köztük, ők voltak a magyar színházi élet első álompárja.

Latinovits 1962-től a Vígszínház, 1966-tól két évig a Thália Színház, majd 1969 és 1971 között ismét a Vígszínház tagja volt. Ezután a fővárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, így a Veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott (Németh László: Győzelem és Gorkij: Kispolgárok). Utoljára az Operettszínházban Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában lépett színpadra, de erejéből csak kilenc előadásra futotta. Számtalan színpadi szerepe közül talán a legemlékezetesebb Rómeó, Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), Lebeau, a festő (Arthur Miller: Közjáték Vichyben),  Lucien (Anouilh: Rómeó és Jeanette), Orin (O'Neill: Amerikai Elektra), Ivan Karamazov (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek), Savonarola (Mann: Fiorenza), Liliom (Molnár Ferenc: Liliom), Ivan Vojnyickij (Csehov: Ványa bácsi), IV. Henrik (Pirandello: IV. Henrik), Teleki (Illyés Gyula: A különc), Willy Loman (Miller: Az ügynök halála), az őrnagy (Örkény István: Tóték).

Az Örkény-dráma filmváltozatában (Isten hozta, őrnagy úr) is ő játszotta a címszerepet, ötvennél több filmszerep közül kiemelkedik még Bükky százados a Hideg napokban, továbbá a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje, valamint természetesen a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb sikere.

Vendégként fellépett a Körszínházban, 1973 és 1975 között az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon önálló irodalmi műsorokkal lépett fel. Latinovits kiváló volt Vörösmarty Mihály, Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseinek előadójaként is. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el.

A Magyar színházművészeti lexikon szerint "Kiemelkedő, sokoldalú művész volt. Szerepformálását rendkívüli szuggesztivitás, átélés, intellektuális megközelítés jellemezte. Romantikus hősöket, töprengő, vívódó igazságkeresőket, torz lelkű, groteszk figurákat egyaránt alakított a színpadon és a filmvásznon is. Előadóművészként a költő megjelenítésére, a vers születésének megidézésére törekedett." Színpadi alakításait a belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó ábrázolás, egész munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Ő maga mondta: "Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok". Sokat viaskodott a hatalom képviselőivel és színházi feletteseivel, de soha nem hozhatta létre az általa elképzelt színházat a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével. Idegei felőrlődtek, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott. A mai napig vitatott, hogy 1976. június 4-én öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé a balatonszemesi vasúti átjáróban vagy baleset történt.  A helyi temetőben nyugszik, s Szemesen működik 1984 óta a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum is.

1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott. A Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki, összegyűjtött írásai 1985-ben jelentek meg. Születésének nyocvanadik évfordulóján több emlékesten is megidézték emlékét, s az ő nevét vetti fel a Gundel étterem kávézója, ugyanis a színész a ház első emeletén jött a világra.

Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta az 1973-ban megjelent Ködszurkáló című önéletrajzi művében, ami jegyzetnek és vitairatnak is beillik. 1978-ban jelent meg a Verset mondok című öszeállítás - tanulmányok, nyilatkozatok, műsorok -, 1985-ben az Emlékszem a röpülés boldogságára, 1992-ben pedig Németh László: Győzelem című darabjának rendezőpéldánya és az előadás kritikái, utóbbi három kötetet Szigethy Gábor szerkesztette.