Pandora, Gabriella

Alföldi Róbert: "Ugyanazon az oldalon állunk"

2012.08.21. 07:46

Programkereső

A hazai színházi élet egyik legrangosabb kitüntetését, a Színikritikusok Díját idén 32. alkalommal adják át. A jelenleg több, mint félszáz kritikust tömörítő szervezet, a Színházi Kritikusok Céhének tagjai legalább évi kilencven premier megtekintése után voksolnak a szezon legjobbjaira. A tizenöt kategóriában három-három (szavazategyenlőség esetén több) jelölt verseng, s hogy közülük ki kapja a díjat, az csak a szeptember 16-i ünnepélyes díjátadón derül ki. A gála helyszíne a Nemzeti Színház, amelynek igazgatójával, Alföldi Róberttel a kritika jelentőségéről beszélgettünk.

Alföldi Róbert
Alföldi Róbert

- Miért mondtál igent arra, hogy a gála a Nemzetiben legyen?

- Miért ne? Nagyszerű, hogy a kritikusok úgy gondolják, hogy a Nemzeti Színház méltó helyszíne a díjátadónak. Kitüntetésnek érzem.

- 2010-ben kaptál a színikritikusoktól egy különdíjat a Nemzeti Színház megújításáért, de szerintem talán érdekesebb az 1998-as, amivel A velencei kalmár rendezéséért díjaztak, mert tulajdonképp a hideget-meleget hozó tévés, sokak szerint bohóckodó időszakod legközepén csináltál valami - nem tudok jobban fogalmazni -  komoly dologra érdemeset. Az mekkora flash volt?

- Nagyon nagy, és épp a tévé miatt, amit a legfinomabban is felszínesnek neveztek. Ahhoz képest ez a munka valóban egy skála másik végén volt. De azóta sok minden változott, például az is, ahogyan a kritikusok engem megítélnek. Az első években nem nagyon fogadtak el. Szerintem erősen belejátszott a celebség is - óhatatlan, hogy elkezdjenek működni az emberben bizonyos sztereotípiák. Azt nem mondom, hogy a Macbethnél vagy a Kabarénál nem fájt, de valószínűleg volt néhány az első rendezéseim közül, ami nem volt annyira jó.

- A velencei kalmárnál aztán átlendült a megítélésed egy másik kategóriába?

- Jaj, dehogyis! A díj meglepett, de szerintem a kritikusokat is. (Nevet.) A díjban, azt gondolom, benne volt, hogy elővettem ezt a ritkán játszott darabot, hogy sikerült beletenyerelni valamibe, ami a közéletre reflektált, mert ez a szellem akkoriban kezdett kimászni a palackból, de szerintem a szakmai kritériumok, az, ahogy hozzányúltam, sokkal többet számított. Bár nemrégiben megnéztem videón.

- És?

- Hááát... Néha röhögtem rajta. Nem akarok senkit megsérteni, de 2012-ből körülbelül olyannak tűnt az előadás, mint ha a Modern Talkingot nézném. Annyit változott a színjátszás, a színház, a világ, annyit változtam én. Az a része viszont működött, hogy nem mismásol, hanem pacekban beszél valamiről.

- 98-ban kaptál egy jó pontot a kritikusoktól. Milyen állomások voltak még?

- Kezdetben volt a "jaj, de miért csinálja", aztán elfogadtak, és hol pro, hol kontra írtak a rendezéseimről. Van, akinek sose fog tetszeni, amit csinálok, van, akinek kezdetben tetszettem, ma viszont már nem, aztán van, aki kezdetben elutasított, ma meg szeret, talán túlontúl is. A kritikusok is változnak, nemcsak én. Ez a nehéz ügy ebben, hogy nem lehet kihagyni a személyes motivációkat. De ezért olvas el az ember egy kritikát.

- Mit keresel a kritikában, amikor olvasod?

- Mostanában az érdekel, hogy mit értett meg abból, amit közölni akartam, hogy én mennyire tudok pontosan fogalmazni. Ha mást ért meg belőle, az nem baj, de ha nem érti, ha mást keres az előadásban, az nagyon rossz.

- És pontosan tudsz fogalmazni?

- Úgy tűnik, egyre inkább. És ha megérti, az jó, nagyon jó. Az, hogy szereti vagy nem szereti, egész más kérdés.

- A színház, Alföldi Róbert meg aztán különösen, gyakran politikai üggyé válik. A kritika ehhez képest mennyire van átpolitizálva?

- Annyira még nincs. De vannak jelek, amik ebbe az irányba mutatnak. Meg abba is, hogy rajtam kívül a kritikusok (a Színházi Kritikusok Céhe - a szerk.) a sátán. Érdekes módon azonban ez csak az egyik irányban igaz: a balliberális gonoszok objektíven rá tudnak nézni egy olyan előadásra is, amelyik nem ehhez a holdudvarhoz tartozik, visszafelé nagyon ritka a kivétel. Szerencsére van egy-kettő, de lehet tudni, hogy ha valami itt vagy ott jelenik meg, milyen az alapállás. Azzal, hogy valakinek vannak kedvencei, semmi bajom nincs. Azzal, hogy politikailag kifizetődő módon írnak erről vagy arról, azzal viszont van.

- A kritika mennyire használható PR-célokra? Angolszász kultúrában a kritika sikerszériát indíthat el, de akár örökre el is kaszálhat egy előadást vagy egy alkotót. Az igazgatót kérdezem, hogy nálunk mennyire számít ez?

- Amikor New Yorkban rendeztem, addig nem feküdtünk le, amíg a New York Times meg nem jelent. Addig a producer tördelte a kezét, vajon mit írnak majd az előadásról. Ez nálunk nincs így. Miközben az ember persze azt gondolja, hogy mégiscsak számít. Az Egyszer élünk... előadásunknak például nagyon jót tettek a díjak, az egyértelműen dicsérő kritikák.

- A Hamletre meg így is, úgy is bejönnek?

- Azt nem tudom, hogy a Hamletre, aminek szintén pozitív a visszhangja, miért jönnek be, de azért mondtam a Mohácsi-rendezést, mert ott elég sokáig kínlódtunk, hogy a közönséget meggyőzzük, a díjak és a kritikák viszont sokat segítettek. A színházőrültek körében biztosan fontos a kritika, de még mindig a szájhagyomány terjeszti az ügyet. A színházcsinálók körében persze számít a kritika.

- Bevallja vagy sem, de mindenki olvassa?

- Aha. Nem tudom elképzelni, hogy valaki ne olvassa el azt, amit a munkájáról írtak. Nálunk, a Nemzetiben mindenki olvas kritikát, és érdeklődéssel olvas. Nyilván azt szeretnénk, hogy csak jót írjanak rólunk, de ezek a vélemények vagy elemzések vagy visszajelzések mindenképp fokmérőnek számítanak. A szakma része a kritika. Ugyanazon az oldalon állunk. Még akkor is, ha azt gondolom, menjen a fenébe, mi az, hogy nem érti, amit mondani akarok. Persze, ez az írás színvonalától is függ. Az önmegvalósító esszékké váló kritikákat nem szeretem, amikből ki kell hámoznom a lényeget, amikor a mondatfűzés meg a szókincs annyira eredeti akar lenni, hogy elfedi a mondanivalót. Nyitottan olvasok egyébként mindenkit, régi és új kritikust egyaránt. És abban sem ért meglepetés, hogy ne lehessen nagyjából tudni a kritikus írásaiból, milyen ember is ő.

Alföldi Róbert
Alföldi Róbert

- Attól függően, hogy a kritikusok a "nagy öregek", tehát az ötvenesek vagy a negyvenesek, illetve a huszon-harmincévesek generációjához tartoznak, szerinted másképp néznek színházat?

- Igen. Az egyébként érdekes, hogy az ötveneseknél és a fiataloknál lehet generációról beszélni, a negyvenesek viszont egyedül vannak, úgy értem, hogy nem tekinthetők generációnak. De nézd meg, ugyanez a helyzet a rendezőknél. Hogy a rendszerváltáshoz közel lehet-e, ahhoz, hogyan szocializálódtunk, hogy a színháznak bizonyos korszakokban milyen szerepe volt, meg ahhoz, hogyan érvényesülhettél bizonyos időkben? Biztosan. Egy 28 évestől már elválaszt egy generáció. Én még talán értem őket, ők viszont olyan elfogadó, kicsit elnéző félmosollyal a szájuk szögletében írnak rólam. Ők már máshol tartanak abban, mi az, hogy expresszivitás, újraértelmezés, bátorság. Számukra sokkal természetesebbek azok az együttesek, akik az utóbbi tíz évben iszonyú fontos szerepet játszottak a magyar színházban. Számomra az pozitív értelemben kuriózum, nekik az a természetes közeg. Néha sznobok, de azt majd kinövik. (Nevet.) Végigjárják a fiatal értelmiségiek útját, amit én is biztos végigjártam rendezőként, hogy kezdetben a forma fontosabb, mint a tartalom, aztán persze ez megfordul.

- Akartál revansot venni bármikor kritikáért?

- Egyszer írtam egy levelet, amiben megkértem a kritikust, hogy mindkettőnk nyugalma érdekében inkább ne nézze az előadásaimat, de aztán nem küldtem el, mert nem elegáns. Egyébként azóta is nézi az előadásaimat, és ír is rólunk. Olyat csináltam, hogy valakinek, aki konkrétan leírta, hogy ezt vagy azt az előadást ne nézzék meg itt a Nemzetiben, nem adtunk tiszteletjegyet. Nem a szövegben leírt negatívumok vagy a nemtetszésnyilvánítás miatt, hanem mert direkt ellenreklámot ne csináljon.

- A külföldi kritika hogy kezel téged mint messziről jött embert?

- Objektíven. Azt viszont érdekes volt megtapasztalni, hogy a kritika révén hogyan kerülhet hosszabb távon az ember az érdeklődés középpontjába. Amikor először dolgoztam New Yorkban, nehezen kezdtek jönni az előadásra az emberek. Amikor megjelent pár jó kritika, a következő munkánál már nem volt kérdés, hogy a fontos kritikusok ott ültek a nézőtéren. És akkor már nem csak a New York Times ír az előadásról, hanem a Washington Post is, mert valahogy presztízsnek érzik, hogy ők is elmondják a fontos dolgokról a véleményüket.