Luca, Ottilia

A mizantróp: Elmúlt pontosan

2012.08.27. 09:08

Programkereső

A Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza Quimby-dalokkal, Szinetár Dóra énekhangjával és Makranczi Zalán játékával igyekezett a fiatalok számára is csalogató Mizantrópot létrehozni. De mi történik akkor, ha a zenekart nem halljuk, az énekesnő nem énekel, a prózai színész pedig dalra fakad?

Mindenkinek megvan a maga Alceste-je. Van, akinek Gábor Miklós volt, van akinek Lukáts Andor vagy épp Cserhalmi György, és akad olyan is, aki szerint Mucsi Zoltánnál jobb embergyűlölőt a világ (színház) még nem hordott a hátán, bár jelen sorok szerzője megingathatatlanul hisz abban, hogy évtizedek múltán is Fekete Ernő mellett fogja letenni a voksát. A Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy ebbe a meglehetősen erős mezőnybe becsatlakozva, a fiatalabb generáció számára is közelebb hozza, megérthetővé teszi Molière remekét.  (Aki Molière kötelező tananyag - már ha még az.) Azoknak a fiataloknak, akikről egy félreértés miatt elterjedt, hogy nem járnak színházba, nem olvasnak, legfeljebb csak interneteznek és rendetlenkednek.

A társulat vezetője, az előadás megálmodója, Perjés János biztos recepthez nyúlt. A Quimby zenekarról egy Centrál színházi Vízkereszt... óta tudható, hogy - rendezés ide vagy oda - zenéjük színpadképes (még akkor is, ha ezúttal csak dalaikkal járultak hozzá az esthez, jelenlétükkel nem.) Szinetár Dóra énekhangjával még a magyar popzene Kilencedik szimfóniájává előléptetett Most múlik pontosan is tartogathatott volna meglepetéseket, Makranczi Zalán pedig jóval ritkábban kap főszerepet, mint azt megérdemelné. Így hát minden adott volna egy maradandó esthez.

Bori Tamás rendezői nem a darab aktualizálását tűzte ki céljául - még ha Petri György fordítása ebbe az irányba is tolja el a szöveget-, sokkal inkább a nagy örök igazságok felmutatását és kidomborítását tartotta fontosnak. Ennek megfelelően a színpad központi elemének egy biciklikből szép lassan összeálló körhintát alakított ki - körforgás, mozgás, ami végeredményben mégiscsak egyhelyben toporgás marad.  A dicséretes koncepció azonban mintha mégis működésképtelennek bizonyulna: a játék közben ki- és beguruló kerékpárok nem töltődnek fel jelentéssel, csupán ötletszerű eszközökként vannak jelen, amelyeknek célja inkább válik kiolvashatóvá a belépő mellé csatolt szóróanyagból, mintsem magából az előadásból. Hasonlóképp kijátszatlanul marad a játéktér: érezzük, hogy a mindent beborító fehérség amolyan steril, terméketlen teret hoz létre (díszlet, jelmez: Árva Nóra), ahova színt legfeljebb az ipari mennyiségben elfogyasztott vörösbor képes behozni, a színészek mégis mintha ennek a mindent felőrlő ridegségnek az ellenében dolgoznának. Arrogáns, céltalan, semmibe tartó alakok helyett meglepően szimpatikus szerethető és ezzel együtt esendően infantilis felnőtteket kapunk.

A darab másik nagy hiányossága - jóindulattal megkockáztatva - technikai jellegű. Miközben a Quimby azon a ritka hazai zenekarok sorába tartozik, amelyek kivételesen nagy gondot fordítanak az igényes megszólalásra, addig a Városmajorban lejátszott dalaikról ugyanez nem volt elmondható.  Az előadás két és fél órája alatt gyakorlatilag egyetlen értékelhető szám nem hangzott el.  Ennek legfőbb oka pedig nem az előadói kvalitás hiánya volt (esély sem volt rá, hogy ez kiderüljön) sokkal inkább, hogy az énekesek monitor hangfalak hiányában saját hangjukat sem hallották. Így történhetett meg, hogy a Don Quijote ébredése gyakorlatilag alig volt több egy dob és egy tangóharmonika bizonytalan párharcánál. Az énekhangokról nem lehet érdemben értekezni: hiába villantotta meg Jászberényi Gábor legjobb értelemben vett karcos, tábortűzi énekhangját, hiába tanúskodnak felvételek Makranczi zenei képességeiről, a közönség mindebből semmit nem kapott. Talán ennek is köze van ahhoz, hogy Szinetár Dóra minden várakozásunk ellenére sem énekelt.

A színészi játékot alapvetően a két főszereplő jelenléte határozza meg. Makranczi Zalán ígéretesen indítja a vad, brutális és minden bizonnyal folyamatosan részeg Alceste-jét, ám a rendezői következetlenségek hamar felülkerekednek alakításán. Csak egy példa: akár termékeny ötlet is lehetett volna a Becsületbíróság tisztjének Halállal történő azonosítása, ha éppenséggel nem az előadás közepén viszi el magával a főszereplőt. Makranczi néhány jelenettel később mintha mi sem történt volna, sétál vissza a színpadra és kezd bele Célimène leveleinek olvasásába. Szinetár Dóra tolószékbe kényszerített, plüssmackókkal körbevett Célimène-je okosan egyensúlyoz a hisztérikus gyermek és az infantilis femme fatale között. A záróképből bölcsen kivágott Most múlik pontosan-jával végeredményben mégiscsak az est legnagyobb ziccerét hagyta ki. Már csak azért is, mert az előadás egy pillanattal sem tartott tovább a tapsrendnél.