Géza

Bizánc: Félázsia végnapjai

2012.12.14. 07:00

Programkereső

Hosszú idő után Herczeg Ferenc Bizánca ismét visszatért a színpadra – ám a diadalmenet még várat magára. Az előadásról Frauenhoffer György írt KRITIKÁt.

Herczeg Ferenc 1904-es darabja, a Bizánc ritka vendége a színházi repertoároknak. A Horthy-korszak alatt önmagát erősen kompromittáló s ezért az azt követő időszakban mellékvágányra kényszerült szerző kánonban elfoglalt helye nagyjából ma is ott van, ahol ötven évvel ezelőtt volt. Az irodalmi közélet konzervatív földesuraként számon tartott Herczeg drámáiból a rendszerváltás óta sem készült paradigmatikusnak bizonyuló színrevitel, ennek köszönhetően színházaink alig-alig merészkednek tovább az életműben a - dramaturgiájában egyébként legkevésbé sem konzervatív - Kék rókánál. Mindez érthető, ha egyszer figyelembe vesszük, hogy a Bizáncnak nincs egyetlen olyan alakja, aki valódi részvétet, szimpátiát válthatna ki az olvasóból, ennek megfelelően pedig csak egy kivételesen erős rendezői kéz az, ami zavaros célozgatások helyett valódi aktualitással képes feltölteni a darabot. Konter László 1981-es pécsi rendezése közel negyed évszázados tiltás után a kultúrpolitikai fellélegzés ígéretével mutatta be a Bizáncot, ám a korabeli kritikai visszhang egyértelműen bizonyítja, hogy az előadásnak nem sikerült új megvilágításba helyeznie Herczeg életművét. Ahogyan 2012-ben Bagó Bertalannak sem.

Bizánc - Vörösmarty Színház
Bizánc - Vörösmarty Színház

A történet egészen a Kelet-Római Birodalom végnapjaiig röpít vissza bennünket. Konstantin császár maroknyi emberével elkeseredett harcot vív a külső ellenséggel, s eközben nem veszi észre, hogy az igaz veszélyt saját udvartartása jelenti: a pusztulásra ítélt elit minden lehetőséget megragad, hogy a kapun kopogtató török szultán kegyeibe férkőzzön. Mire Konstanin feleszmél, már késő: a csatát elvesztette, de egy kegyetlen és véres döntés árán saját becsületét még megmentheti.

Bagó Bertalan koncepciója kiragadta a Bizáncot a szigorú értelemben vett történelmi kontextusból és valahova a régmúlt és a közelmúlt közti határsávra dobta. Így tehát világossá válik a triviális közhely, miszerint a darab minden korban érvényes tartalmat közvetít, de nem kapunk magyarázatot arra, hogy miért éppen az 1900-as évek jazz zenekarral (zene: Dobri Dániel) megtoldott nagyvárosi dekadenciája az, amivel aktualizálni igyekeznek az alkotók. Egy eklektikus világot kapunk kardokkal, vértekkel, Chaplinekkel és megválaszolatlan kérdésekkel.

Vereczkei Rita díszlettervező a 15. századot idéző fehér, mozaikkal kirakott márványpadlót mozgatható, a színpadot teljes magasságában betöltő bádogoszlopokkal töri meg. A gyári szellőzőrendszerre emlékeztető térelemek leginkább a külső és belső helyszíneket lennének hívatottak jelezni, ám folyamatos mozgatásukkal inkább csak az előadás dinamikáját aprózzák szét. Ez a fajta problematikus térkezelés az egész színrevitelt átjárja mind a díszlet, mind a színészek szempontjából: sokszor mintha csak egy sebtében nagyszínpadra zavart kamaradarabot látnánk.

Bizánc - Vörösmarty Színház
Bizánc - Vörösmarty Színház

A két korszak párhuzamos működtetése a színpadon természetesen minden esetben értékítélettel is párosul: a századforduló ilyeténképpen nem más, mint a hanyatlás, a tisztességtelen képmutatás és az árulás korszaka, a középkor pedig az áhítaté és a tisztességé. Ez a fajta didaxis áthatja a jelmezeket is: míg Konstanin császár és köre maradéktalanul középkori jelmezekben lép színre, addig a császári udvaron belül megbúvó ellenzék hol jobban, hol kevésbé, de mind 20. századi elemekkel tarkított ruhában szerepelnek.

A Horváth Csaba által koreografált tánckar tagjai chaplini Trampnek öltöztetve lengik körül a színészeket, láthatatlan bohócokként mozdulatsoraikkal a szereplők érzelmi világára reflektálnak, hol zárójelbe téve egy-egy kétesen csengő mondatot, hol alátámasztva egy dühös gesztust. Jelenlétük akár indokolt is lehetne, ha nem keltenék időről időre a lökdösődésig fajuló színpadi zsúfoltság érzetét, továbbá ha a színészi munka mögött - tisztelet a kevés kivételnek - valódi értelmezések állnának, nem pedig hamis szövegfelmondások. Így azonban leginkább csak az az érzésünk támad, hogy két külön előadást látunk, az egyik Horváth Csabáé, a másik Bagó Bertalané.

Bizánc - Vörösmarty Színház
Bizánc - Vörösmarty Színház

A Herczeg Ferenc által felvázolt tablóképből nemigen születnek emlékezetes alakítások. Mintha Horváth Virgil Spiridion főkamarásától kezdve Kozáry Ferenc Notarasz Lukácsáig egyetlen, nagy, homogén, deklamálva ármánykodó udvari közeget látnánk, érzékelhetetlenné téve ezzel az árulás különböző fokozatait. Tamási Zoltán Lala Kalil szerepében pillanat erejéig ugyan felvillantja, miképp lenne megoldható egy intrikus alak néhány jól elhelyezett hangsúllyal, Egyed Attila pedig visszafogott mellékszereplőként is képes egy emlékezetes és árnyalt zsoldoskapitányt formálni Giustiniani Giovanniból, ám mindezt hiába, játékukkal nem találnak valódi partnerekre. Kubik Anna az első pillanattól kezdve százszázalékos izzásban tartja az általa megformált Irénét, ezért minden, ami dühén túl van, érzékelhetetlen marad a néző számára. Hirtling Istvánnak Konstantin bukása pillanatában majdnem sikerül létrehoznia egy erős színházi pillanatot, mindvégig rezignált császára unalmasból hirtelen szimpatikussá válna, ám a rendezés magával sodorja ezt a momentumot is, mint Bizáncot a török.

Hogy Bagó Bertalan rendezése hol csúszik el, azt nehéz lenne pontosan megmondani: számtalan ötletet látunk, de ezek többnyire kontextus nélkül, kifejtetlenül maradnak. A kémiai reakció nem jön létre a színpadon, üres lufik durrannak, amelyek aztán inkább teszik zavarossá a látottakat, mint érdekessé. Kár érte.