Géza

Hoffer Károly: "A kellemetlen témákkal is szembe kell néznünk"

2013.02.03. 07:01

Programkereső

Egy sikeres dán ifjúsági regényből, ízig-vérig kortárs graffitidíszletek között, a színészek által előadott Quimby-zene felhasználásával egy az élet nagy kérdéseit feszegető előadás született a Budapest Bábszínházban. Hoffer Károly fiatal bábszínész Semmi címmel olyan ifjúsági(?) darabot rendezett, amire méltán figyelnek fel nemcsak a bábszínház, de a színház világán kívül is. INTERJÚ

- Hogyan találkoztál először a regénnyel? Mi kapott el belőle téged?

- Teljesen véletlenül találtam meg a szöveget. Azért vettem le a polcról a boltban, mert azt gondoltam, ennyire pofátlan címe nem lehet egy könyvnek. Végigolvastam, és éreztem, hogy a főszereplő Pierre Anthon tézise mennyire igaz: nincs értelme ennek az egész hajtásnak. Egyszerűen tényleg mindenki úgy csinál, "mintha". Az a problematika pedig amúgy is foglalkoztatott, hogy vajon velem egyidős fiatalok, barátaim miért vannak annyian elakadva az élet több területén. Sok olyan probléma van, amiről nem akarunk beszélni, vagy legalábbis nem feszegetjük, mégis ott van a levegőben, és mindenki átsiklik fölötte. Az egész könyvnek volt tehát egy olyan hangulata, ami azonnal magával ragadott.

Hoffer Károly - Semmi
Hoffer Károly - Semmi

- Pierre Anthon figurájáról nem sokat tudunk. Egyszer csak azt mondja, hogy semminek sincs értelme, majd felmászik egy fára, nem jön le onnan, ezzel pedig egy komoly hullámot indít el az osztályban. Lehet ezzel azonosulni?

- Amikor a regényt olvastam, én sokáig mentem Pierre Anthonnal. Azt éreztem, hogy mérhetetlenül igaza van, egészen addig, amíg nem tudatosult bennem, hogy bár ez a srác igazságokat mond, és pont ettől olyan fájóak a mondatai, de közben ezek is csak részigazságok egy bizonyos szemszögből, ami viszont korántsem fedi le a valóságot. A kliséin keresztül ugyanakkor ellenpólusként is működik a darabban, azt képviseli, hogy a világ nem kristálytiszta, és benne az emberek nem fehérek vagy feketék. Gimesi Dóra dramaturggal minden egyes szerepösszevonásnál arra az egyensúlyra törekedtünk, hogy amennyire pozitív, esendő vagy sérülékeny egy adott karakter, annyira rendelkezzen hibákkal is, amire az ember fölkapja a fejét, és azt mondja, hogy nem feltétlenül tudok veled tovább azonosulni. Abból a szempontból is izgalmasnak tűnt tehát a szöveg, hogy miként lehet úgy hozzányúlni, úgy színházi előadást csinálni, hogy ne legyenek annyira kétdimenziósak a karakterek, mint ahogy a kötet felmutatja azt a majdnem harminc gyereket, aki egy osztályba jár. Mi végül nyolc főre redukáltuk ezeket a szereplőket bizonyos sztereotípiák mentén, míg végül egy olyan kisközösség lett belőlük, amiben találunk olyan tipikus szerepmodelleket, mint a szép lány, az osztályfőnök gyereke, akit kiközösítenek vagy épp a vagány srác, aki zenész akar lenni.

- Múlt év áprilisában a könyvfesztiválon találkoztatok is személyesen a dán írónővel, Janne Tellerrel, és elmondtátok neki az akkor születőben lévő ötletet. Mi volt meg akkor az előadásból?

- Amikor elolvastam a könyvet, már akkor egyértelmű volt, hogy szeretném ezt megcsinálni. Mint az is, hogy biztosan bábelőadást fogok csinálni, mivel nekem annyira nagy szerelem a báb. A kérdés az volt, amin elég sokat tépelődtünk, hogy milyen érvényes formában tud majd ez hitelesen megszólalni. Amikor az írónő idejött, akkor már egy olyan koncepcióval akartunk elé állni, hogy az adaptációnak valóban legyen létjogosultsága azon túl, hogy mi csinálhatjuk meg a világon először bábszínházban a regényt. Végül arra jutottunk, hogy a bábok a szereplők fiatalkori önmagukat ábrázolják, ezért amikor valamilyen fontos problémával kell szembenézniük, akkor egy gyorsított felnövési folyamat által tárgy lesz a bábból, ami felkerül a Fontos Dolgok Halmára, és onnantól kezdve az őt mozgató élő felnőtt színész viszi a szerepet tovább.

Hoffer Károly - Semmi
Hoffer Károly - Semmi

- Mit szólt Janne Teller, akitől végül szabad kezet kaptatok?

- Amikor ezt elmeséltem az írónőnek, akkor borzasztóan örült. Nagyon aranyos volt és biztatott minket. Kiderült, hogy nem nagyon foglalkozik a színházi utóéletével a kötetnek, neki ez akkor és ott, amikor megírta, nagyon fontos volt. Azóta pedig annyi verzióban készült már el Nyugat-Európa színházaiban, hogy nem követte azokat. Azt mondta, azért örül a bábos verziónak, mert mégis csak van ennek a történetnek egy meseszerű, példázatértékű jellege, ráadásul tetszett neki, hogy egybeolvasztjuk a képzőművészeti vonallal is. Nekem ezeken kívül sok kérdésem is volt hozzá, mert nagyon izgatott a főszereplő, Pierre Anthon figurája, motiváltsága. Kevésnek éreztem azt, hogy Pierre-nek mindenből elege van. Állítólag még senki nem kérdezte meg tőle azt sem, hogy vajon ezek a figurák, akiket mi Gimesi Dórival megpróbáltunk továbbgondolni, milyen emberek lettek később. Az írónő elmondta a saját elképzeléseit, és érdekes volt hallani, hol egyezik a miénkkel és hol tér el teljesen attól. Ezért is csináltuk úgy, hogy az előadás egy felmutatás értékű, akkor még kevésbé érthető kijelentéshalmazzal és dallal indul, aminek aztán a végén megtörténik a visszacsatolása. Hogy bár ez egy gyorsított felnőtté válás, de valahol a szereplők még ott tartanak, hogy Pierre-t és az ő szellemiségét nem sikerült legyűrni. A darab vége is nyitva marad, mert a gyufásskatulyák szimbolikus zörgése megszűnik, viszont a fejekben ott zakatolnak tovább ezek a kérdések.

- Dániában a könyvet megjelenésekor először betiltották, majd egy irodalmi díj hatására revideálták a közvélekedést, és kötelező olvasmánnyá tették az iskolákban. Miként történhetett meg ez a szokatlan fordulat?

- Nekünk csak találgatásaink vannak arról, miért tilthatták be. Valószínűleg pont olyan felnőtt közönség kezébe került a regény, akikről egyszer az írónő azt nyilatkozta, azért veri ki a biztosítékot a felnőtteknél, mert az életükben meghozott döntésekkel kapcsolatban vet fel kényes, kellemetlen kérdéseket. Az életnek ezeket a nagy kérdéseit viszont a kamaszok nagyon evidens módon teszik fel maguknak, a felnőtteket viszont felbosszantja, mert rá kell döbbenniük, hogy valamit esetleg elszúrtak azzal kapcsolatban, amit egész eddig gondoltak, ahogyan éltek. Ráadásul az ilyen típusú olvasóközönség fokozottan ki van élezve arra, hogy a kötetben kegyetlenségek vannak, még akkor is, ha a médiában, filmekben ennél sokkal durvább eseteket látunk. Mivel egy eszme kapcsán ezek a dolgok még inkább felnagyítódnak, attól tűnhetnek ezek a kegyetlenségek, például az egyik szereplő mutatóujjának levágása, egyre brutálisabbnak. Ezek vezethettek oda, hogy úgy érezték, ezt a regényt be kell tiltani. Fura fintora a sorsnak, hogy a regény mégis megkapott egy gyerekirodalmi díjat Dániában, és aztán rádöbbentek, hogy mégis mennyire fontos. Utána kötelező olvasmány lett, azóta pedig már több mint tíz nyelvre lefordították.

- Szerinted használható a kegyetlenség a színpadon, ha az dramaturgiailag indokolt?

- Egyértelműen. Az előadással kapcsolatos eddigi tapasztalataink alapján azt látom, hogy a fiatalok inkább a helyén tudják kezelni ezeket a durva dolgokat, mint a szülők. Legalábbis a diákok nem azt a részét hallják ki a történetnek, hogy a brutalitás vagány dolog volna, hanem felfogják, hogy egy súlyos érték elvesztéséről szól a történet, aminek egyik következménye például a kutya megölése. Fontosnak érzem, hogy a fiatal közönségnek ne az élettől teljesen idegen dolgot akarjunk megmutatni, ne egy mindenáron boldog és idilli képet fessünk nekik a színházban. Mivel azt gondolom, hogy igenis szembe kell néznünk egy csomó mindennel, kellemetlen témákkal is, rendezőként pedig meg kell mutatnom az életnek ezt az oldalát is. Arra kell figyelni, hogy ne rekedjen meg az előadás azon a szinten, hogy "Úristen, milyen brutális ez a könyv". Többek közt erre törekedtünk az előadás bábos stilizálásával is, ami ad neki egy elemeltséget, elidegenítést.

- Már a szöveggel való munka elején elkezdted az előadást markánsan meghatározó látványt is megtervezni?

- Igen, mivel az a típusú ember vagyok, aki erőteljesen vizuálisan gondolkodik. Amikor hozzányúlok egy anyaghoz, sokszor már akkor képi megoldásokban gondolkodom, ami bábszínházban fontosabb is, mint a prózai színház esetében. Azt már az elején tudtam, hogy szeretnék egy olyan központi szimbólumot, ami egyben többfunkciós tárgyként is működik a színpadon. Ezek lettek a nagy méretű gyufásskatulyák, amik egyszerre osztálytermi padok, temetőkertben sírkövek, templompadok, majd a végén ezek a legódarabok egy nagy demonstrációs fallá állnak össze. Szeretem azokat az elemeket színpadon használni, amik képesek szervesen tömöríteni sok információt, amik a néző szemében többletjelentést hordozhatnak.

Semmi, Budapest Bábszínház
Semmi, Budapest Bábszínház

- A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy neked már az elején meggyőződésed volt, a Quimby szövegvilága tökéletesen passzol ehhez az előadáshoz. Az eredmény kiválóan sikerült: a mára kissé elkoptatott számok új értelmet nyertek, a szövegek mélyebb rétegeikben igazi újraolvasáson estek át. Hogyan gyúrtátok össze a kettőt?

- Nekem az volt az első és legfontosabb szempontom a Quimby-dalok beemelésével, hogy a szövegeik olyan értelmezésben kerüljenek az előadásba, ami tökéletesen szervesül azzal a „koszosított" szöveggel, amit Gimesi Dóri írt nekünk a regényből. Hosszú idő volt, mire sikerült az énekest, Kiss Tibit megnyernünk az ügynek, mert nagyon kevés ideje volt. Eredetileg az előadás egész zenei anyagát szerettem volna, ha ő írja meg, de végül abban maradtunk, hogy közösen válogatunk dalokat, hangszereli azokat, hogy amolyan garázsrockos hangzást kapjanak majd a színpadon. Végül egy dalt írt nekünk, amivel az előadás kezdődik, és amihez kifejezetten azt kértem tőle, hogy életigenlő dal legyen. Neki is nagyon tetszett a végeredmény, és végül örült, hogy elvállalta a felkérést, nekünk pedig nagy élmény volt vele dolgozni. A legnagyobb bókja az volt, amikor először itt járt, és a zenélő színészekről azt hitte, ők a zenekar lesznek az előadásban.

- Hogyan állt össze a csapat?

- A csapat összeállításában az egyik legfontosabb szempont a zenélés volt. A Budapest Bábszínház színészzenekara állt tulajdonképpen össze, akik a színművészetis osztálytársaimmal egészültek ki. Ami külön öröm, hogy Blasek Gyöngyi, aki tanárom volt az egyetemen, volt annyira nyitott és fogékony, hogy elvállalta a darabban az osztályfőnök szerepét. Érdekes volt megtapasztalni, ahogy saját életkorával szemlélte ezt a kötetet. Nagyon fel is volt háborodva, mikor elolvasta. Amikor végül arra is rászánta magát, hogy egy Quimby-dalt elénekeljen a színpadon az én kérésemre, azt mondta, hogy a második fiatalságát éli velünk.