Géza

Hatalmi játszmák

2013.02.04. 13:30

Programkereső

Bár a szervezők a színház és a zene közti kapcsolatot, a "hangok párbeszédét" tették a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál vezérgondolatává, egy egészen más vonulatra is felfűzhető a válogatás.

Leltár

Tizenhárom nap szakmai beszélgetésekkel, fiatal színészek számára rendezett workshoppal, koncertekkel, könyvbemutatókkal, operavetítésekkel. Ez volt a harmadik Interferenciák a 220. kolozsvári színházi évben. Bár a mondat második fele sem kis fegyvertény - sőt -, ezúttal essék csak a fesztiválról szó, amelynek előadásait két jól elkülöníthető kategóriába sorolhatjuk.

Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kolozsvári Állami Magyar Színház

A Kolozsvári Állami Magyar Színház showcase-nek is beillően játszott saját produkciói - Gianni Schicchi, Julie kisasszony, Leonida Gem Session, Hedda Gabler, Romok igaz menedék, Születésnap - mellett széles a hazai és nemzetközi paletta, amelyen rendezőként megtalálható Heiner Goebbels, Nagy József, Silviu Purcărete, Bodó Viktor, Urbán András, Márton Dávid és Michal Dočekal, a társulatok listáján pedig ott van mások mellett a berlini Volksbühne, a Théâtre Vidy-Lauseanne, a Katona József Színház, a Szputnyik Hajózási Társaság, a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, a Centre Choréographique National d'Orleans, a prágai Nemzeti Színház, az izraeli Habima Nemzeti Színház, a belgrádi Jugoszláv Drámai Színház és a szarajevói MESS Fesztivál.

A műfajokat tekintve megjelent a hagyományos szövegszínház, a mozgásszínház, a bábszínház, az opera és a jazz is, ám zene és színház sosem külön-külön, hanem egymással együtt járt. Ennek oka, ahogyan Tompa Gábor kolozsvári színház- és fesztiváligazgató fogalmazott: "Amikor összeállítottuk az idei fesztivál műsorát, szem előtt tartottuk, hogy melyek azok a világszerte is kiemelkedő előadások, amelyek olyan művészek keze alatt születtek, akik nem kizárólag színházi emberek, hanem zenei téren is jelentős alkotók. Vagy melyek azok a produkciók, amelyek megkísérlik újrafogalmazni e két, tulajdonképpen mindig is összetartozó művészeti ág viszonyát." A közel két hét alatt rendezőként kétszer is megmutatkozó Tompa, vállalva szubjektivitását, leszögezi azt is, hogy amellett, hogy a "kortárs színházművészet egyik törekvése, hogy a műfajok közötti viszonyokat újraértelmezze", hozzáteszi, hogy "az a fajta színházi struktúra, amit én szeretek, nagyon hasonlít egy zenei mű szerkezetéhez, amennyiben nem a 'mese' a fontos, hanem a partitúra és az előadás módja, mikéntje".

A magam részéről nem is cáfolnám ez a rendezőelvet, de számomra ezen, az esztétikumon túl egy egészen más téma mentén is összekapcsolódtak a programok, ez pedig a fesztivál mindegyik darabjának alapkérdésévé tehető hatalmi, alá-fölé rendeltségi viszony, ami nem csupán politikai-társadalmi töltettel, hanem a magánéletre vonatkoztatva is megjelent az előadásokban.

Tompa Gábor, Eszenyi Enikő
Tompa Gábor, Eszenyi Enikő

Magánélet, közélet

Néhány éve a Trafóban vendégszerepelt Hand Stories egy Franciaországba emigrált kínai bábos svájci színházban létrehozott produkciója, amelyben az előadó, Yeung Fai kesztyűsbábbal, az európai és a kínai hagyományokat összekapcsolva meséli el családja öt generációra visszamenő történetét. A Danilo Kiš A holtak enciklopédiája című szövegéből kiinduló, jó négy éve készült szabadkai Turbo Paradiso látszólagos érzelemmentességgel, a szavakban rejlő erővel és az infantilizmus bátor bizarrságával  dolgozza fel a közelmúlt háborús traumáját, s marad a tévében látható, a világ szinte minden részén nap mint nap zajló háborúk miatt még mindig aktuális. A budapesti Anamnesis egészen világosan reflektál a magyar egészségügy jelenkori problémáira, de a kórházi ismeretlenben keringő kvázi-Josef K. mellett azt is markánsan végigviszi, mit gondolunk halandó emberként  betegségről és a halálról. (Az Anamnesis hatalmas sikert aratott Kolozsváron, köszönhetően az esztetizálóan elemelt és a földhözragadtan profán pontosan adagolt elegyének. Bevallom, a bemutatón nem rajongtam az előadásért, de azóta kivettek belőle és tettek hozzá, finomhangolták a struktúrát, ennek köszönhetően mostanra tökéletesen összeért.) Annak ellenére, hogy a Jugoszláv Drámai Színház és a MESS Fesztivál koprodukciójában készült Illés próféta széke technikai problémák miatt végig munkafényben került a nézők elé - a produkcióhoz komponált fények jelentős részét képezik az előadásnak, így a nézői élmény objektív okok miatt nem tudott teljes lenni -, a Szarajevó ostroma inspirálta, végeredményben két háborút átívelő identitáskereső dráma emberi története és tragédiája így is nyilvánvalóvá vált.

Míg az előző két előadásban magán- és közéleti reflexiók finoman egymásba fonódtak, a tavaly 100 éve elhunyt "Caragiale nyomán szabadesésben" készült Leonida Gem Session az előbbieknél jóval nyíltabban fogalmazó, közelmúlt-feldolgozó politikai színház, akkora mennyiségű helyi relevanciával, hogy felteszem, azt a messziről jött, a magyar és román szöveget csak az angol feliratból értő néző számára szinte lehetetlen követni. Az én értésemet szerencsére megkönnyítették a helyi kritikák, illetve Könczei Csilla Szekusblogja, Carmencita Brojboiu díszlete azonban, a letűnt hatalom sterilitást és nagyravágyást nem, ízlést azonban meglehetősen nélkülöző márványpalotái, fölötte a lakótelepek egymásra zsúfolt tömbházainak személytelen sziluettjei rozsdás régi és új antennákkal, a lehallgatás és a "világvevés" eszközeivel, ismerős érzetet kelt. A jelmez, a hosszú fekete bőrkabáthoz viselt fehér paróka, a fekete napszemüveg és a hangszertok ügynöktől bérgyilkosig, anakronisztikus öltözetű, kiöregedett muzsikustól retróban utazó trendi zenészig szintén többféle asszociációt kelt, az egyenruhaság viszont egyfelé, a jellemnélküliség és jellemtelenség felé mutat.

Tapsrend az Anamnesis után a Szputnyikkal
Tapsrend az Anamnesis után a Szputnyikkal

Múlt és félmúlt átjárható: a térben álló szekrény időgépként is funkcionál. (Felteszem, a jelenre is van kijárata, de lehet, hogy ott sem találunk az előzőektől nagy eltéréseket.) Az előadás szövege a Securitate egyik megfigyelési dossziéjából, illetve - (rém)álomszerű betétként - Caragiale Leonida naccsásúr a forradalomban című egyfelvonásos bohózatából áll össze. Több idősík, valóság és fikció, verbatim színház és "megírt színdarab" olvad össze, a közös nevező pedig Vasile Şirli zenéje, amelyet a szereplők élőben játszanak különb-különb  hangszereken, és - a jazzimprovizációkhoz hasonlóan - nem illusztrál, hanem atmoszférát teremt, a félelmetes összhang hangulatát adja vissza. Egyszerre riasztó és röhejes ez a világ, függetlenül attól, hogy a budiszerűen kivágott ülőkéjű székre téved a tekintetünk, vagy egy olyan jelentést hallunk, ami egy teljesen banális nap érdektelen eseményeit listázza. A veszélyt, Caragiale, Tompa Gábor és az előadásszöveg létrehozásában közreműködő Visky András szerint a kipusztíthatatlan, pitiáner, sekélyes, elveit a mindenkori hatalomtól odavetett legkisebb kedvezményekért is könnyedén feladó tömegek jelentik. Nekik a forradalmak - környékünkön oly ismerős - középen kivágott zászlója sem nemes anyag, hanem egy kilyukadt rongy, egy takarítónő elhasznált munkaeszköze. Akit és amit aztán befóliáznak, és vihetik valami múzeumba. Jobb esetben. Rosszabb - és egyre reálisabbnak tűnő - esetben pedig mehet a raktárba, avatott és avatatlan szemek elől is elzárva, elfelejtve vagy felsőbb utasításra tudatosan elfelejtetve.

Apolitika

A hatalom nem csupán a politikai hatalmat jelent, a manipulációs és egyéb játszmák a privát szférában is megjelennek.

Annak ellenére, hogy a társadalmi osztályok különbsége is mozgatórugója a Julie kisasszonynak (rendező: Felix Alexa), valamint a 2012-es POSZT versenyprogramjában is szereplő, a középszerűséggel mindenáron dacolni akaró címszereplőjű Ibsen-drámának, a Hedda Gablernek (rendező: Andrei Şerban), a darabbeli konfliktusokra aktuálpolitikai üzenet csak erőltetetten húzható. A vidéki udvarház konyhájában sajátosan keveredik az amortizált, de továbbélő múlt a mával, ahogyan a Strindberg-drámát szinte naturalista környezetben és hatásokkal játsszák, miközben a tárgyak, kellékek szimbolikus jelentőséget is kapnak. Az előadás nem rukkol ki értelmezési újdonsággal, súlyosságot a három színésztől, Pethő Anikó (Julie kisasszony), Bogdán Zsolt (Jean) és Kató Emőke (Kristin) élményszámba menő összhangú játékától kap.

Beszélgetés Visky Andrással
Beszélgetés Visky Andrással

Ahogyan a fesztiválra felújított kolozsvári Gianni Schicchivel Silviu Purcărete nem tévedt politikai-társadalmi vizekre, úgy a Les Arts et Mouvants társulatával létrehozott A király halódik is megmaradt a magánszféra és a színház falain belül. Ionesco drámája ebben az olvasatban nem egy, valamiféle tekintéllyel mindenféleképp rendelkező, hatalommal bíró, attól szabadulni nem tudó és akaró király, azaz közember halódása, hanem a királyi szerepet egyáltalán nem mutató (viselni nem tudó? viselni nem akaró?) átlagember nem kevés szentimentalizmussal átitatott nyűglődése. Az esztétikum szintjén maradnak meg a jelek és gesztusok, melyek úgy elillannak, mint az előadásban sűrűn alkalmazott por és homok.

A berlini Volksbühnéről érkezett, Márton Dávid rendezte Wozzeck Berg és Büchner nyomán készült, fő szervező eleme - nem meglepő módon - a zene, ám nem primer módon az opera, hanem a szöveg muzikalitása, az ebből kiinduló és erre épülő zajok, zörejek, sokféle műfajból merítő ritmusok és dallamok játéka (élőben játssza Sir Henry), amit a Caroline Rössle Harper tervezte látvány, a hátsó zárt stúdiótér és a kifutószerű előszínpad is erősít. A széles palettájú játékmód az előbbiekre tökéletesen rímel, számomra azonban ez a széttartás inkább tűnt kísérletező, organikusan alakuló műhelymunkának vagy bemutatónak a stílusgyakorlatok tárházából. Hogy törekvést láttunk a totális színházra, az egyértelmű, a fizikai hatáselemek mind megvoltak, számomra azonban a legfontosabb, Woyzeck és Marie tragédiája maradt felfedezhetetlen és átélhetetlen.

Mihai Măniuţiu, Tompa Gábor
Mihai Măniuţiu, Tompa Gábor

Privát utóirat

(Összefüggések nélkül, csak a papírfecnikre írtakat egymás alá gépelve.)

Egy fesztiválból lemérhető-e a színház fontossága az adott városban? a) Igen, mert már a fesztivál léte azt jelenti, ezt a szervezők egyfajta közös ügyként kezelik. b) Nem, mert ismerjük az ilyenkor a nézők nagy többségét kitevő szakmai érdeklődőket, továbbá a fesztiválturista sajátos állatfaját, amelynek példányaival az anyagilag és térbelileg elérhető helyszíneken hasonló eseményeken össze-összefutunk. (Nyilván meg kéne tudni, milyenek a kolozsvári színházi hétköznapok.)

Ha annyira hiányzik a szakmának a nemzetközi fesztivál, akkor az elérhető távolságon és megfizethető útiköltségen belül levő Kolozsvár miért nem vonzott különösebb határon inneni érdeklődést?

A szállás kapcsán fő kontaktként Dimény Áront adják meg, a vonatnál pedig Bodolai Balázs vár. Flash.