Alfréd

Kivi: Erkölcstan helyett

2013.02.26. 06:58

Programkereső

A Budapest Bábszínház és a Füge közös ifjúsági produkciója finomkodás nélkül dönti le a nyomor tabuit. Fontos előadás, mert tétje van, őszinte és beszéli a célközönsége nyelvét. KRITIKA

Legkésőbb a Semmi bemutatója óta nyilvánvaló, hogy a Budapest Bábszínház teljes erőbedobással igyekszik újrahangolni az egyébként igencsak fals szólamokkal muzsikáló hazai ifjúsági színházi életet. A törekvés több szempontból is figyelemreméltó: egyfelől bátran megfogalmazott, érvényes kérdésekkel jelentősen nő annak az esélye, hogy a jövő (színházi) generációja nem páholyban bóbiskoló mindegybérletesekből épül majd ki, hanem gondolkodó és aktív egyénekből. Másfelől pedig felcsillan a remény, hogy egy nap végérvényesen búcsút inthetünk a rendezői felületesség olyan kínos csúcsteljesítményeinek, mint a baseball sapkára cserélt rizsparóka, vagy az okostelefonnal kipótolt viaszpecsétes levél. A Kivi nemcsak tematikájában, hanem bátorságában is közeli rokona a Semminek, míg azonban a dán sikerregény színpadi adaptációja azt járja körbe, miként vészelhető át a kamaszkor kapunyitási nihilje, addig Daniel Danis darabja egy tágabb perspektívából szegezi oda a gyerekkor kérdéseit egy egész társadalomnak.

Bercsényi Péter, Spiegl Anna
Bercsényi Péter, Spiegl Anna

A történet a második évezred dickensi nyomorába kalauzol el bennünket, ahol az alig tizenkét éves Kivi utcára kerül, miután nevelőszüleit és otthonát elveszíti. Így találkozik egy csapat kommunába verődött utcagyerekkel, köztük Licsivel, akivel közösen beszélik el hol egymás mellett futó, hol összekapaszkodó monológjaikat. Történeteik két világ között ingáznak, egyikben saját törvényeik szerint élhetnek, itt a boldog létezés alappilléreit az egymás iránti önzetlen áldozatkészség és a zacskóba préselt technokol jelenti, a másikban pedig törvényen kívüliként vívják meg mindennapos harcaikat az életben maradásért - és ez utóbbinak a gyermekmunka épp úgy része, mint a gyermekprostitúció.

Gáspár Ildikó ezúttal rendezőként tesz tanúbizonyságot kiváló arányérzékéről, úgy nyúl a kényes alapanyaghoz, hogy az egy pillanatra sem csúszik el a cukormázas gügyögés vagy a nyers brutalitás irányába. Világának középpontjában mindvégig két felnőttként létezni kényszerült gyermek áll, akiknek legfőbb fundamentuma mégiscsak a játszani akarás marad. Kálmán Eszter tervezővel közösen egy minimál színpadképet teremtettek, ahol hagyományos értelemben vett díszletről - egy középre állított asztalt és egy zöldségekkel megpakolt zsúrkocsit leszámítva - aligha beszélhetünk. (És még egy apróság: a teremben körbe mindenhol építkezési kordonokat látunk. Hogy ezek most Kivi városesztétikai okokból ledózerolt nyomortelepi lakását emelik-e be, vagy a budapesti aluljárókat, ahol hasonló megfontolások miatt került ki több száz ember a téli fagyba, azt mindenki döntse el maga.)

Spiegl Anna, Bercsényi Péter
Spiegl Anna, Bercsényi Péter

A kopár színpadot másodperc törtrésze alatt tölti fel élettel a két főszereplő, Spiegl Anna és Bercsényi Péter. Játékuk természetes intenzitása óhatatlanul beszippantja a nézőt, így viszonylag gyorsan sikerül ledolgoznunk az interakció okozta első zavarunkat. Merthogy időről időre segítségünket kérik, hol néhány felesleges forint formájában, hol partnerként a labdajátékban, hol pedig papírzacskókat durrogtatva invitálnak, hogy ünnepeljük velük együtt az esküvőjüket (!).

Az előadás egyik legfontosabb eszköze a színészek mikrofonja, és az azzal összekötött looper pedál, aminek segítségével megsokszorozhatóvá és egymásra keverhetővé válnak az elhangzó szavak, mondatok, zajok. Így például a kipukkanó zacskókból pillanatok alatt tűzijáték kerekedik, suttogásból egy távoli stadion zaja, örömujjongás sikolyaiból pedig egy elrepülő madárhad. A darab valódi díszletei ezekből a hangokból állnak össze: anyagtalan, közös illúziót teremtenek, sokszor eldönthetetlenné téve, hogy mikor járunk Kivi és Licsi vágyakból és mámortablettából felhúzott álomvilágában, és mikor darab világának valós helyszínein.

Daniel Danis darabjának hősei, miután utcára kerülnek, új identitásra tesznek szert és ennek megkoronázásaképp újrakeresztelik magukat. Naptárjukban kizárólag zöldség- és gyümölcsnevek szerepelnek, és hogy esetünkben ezek valódi répákat, karfiolokat jelentenek a színpadon, az a rendező világának kiforrottságát legalább annyira jelzi, mint a két (báb)színész tehetségét. Csodálatos tárgy(zöldség?)animációk kerekednek a szemünk előtt, sokszorosan aláhúzva ezzel a főszereplők határtalan fantáziáját és játszani akarását. Személyes kedvenc: Mandula, a zsebre tehető újszülött, és öreg hajléktalanokat megidéző szikkadt zsemlék, akiknek morzsáiból aztán néhány jelenettel később még egy havazásra is futja.

Spiegl Anna, Bercsényi Péter
Spiegl Anna, Bercsényi Péter

A tervek szerint a Budapest Bábszínház és a Füge közös produkciója a közeljövőben osztálytermekbe is ellátogat, ahol aztán színházpedagógiai foglalkozás keretében közösen lehet feldolgozni a látottakat és hallottakat. Ezzel kapcsolatban álljon még itt két megjegyzés: bár az előadás tizennégy pluszos karikával fut, személy szerint bátran merném javasolni minden felsős osztály számára. Mondjuk erkölcstan helyett.