Szilárda

Kaddis: Nem! (Igen!)

2013.06.21. 06:58

Programkereső

Már jóval a Kaddis előtt felmerült bennem a kérdés, vajon Kertész Imre művei alkalmasak-e a színpadra állításra, megtérülhet-e az előadásba fektetett energia, átadható-e az ő szikár, képektől és díszektől megfosztott nyelvi világa színházi körülmények között. A Jurányi és az Orlai Produkciós Iroda közös vendégjátéka minderre határozott választ adott. KRITIKA

Legutóbb például Hídvégi Miklós a Nemzeti Színházra decemberben beadott pályázata vetette fel egy esetleges Sorstalanság-bemutató lehetőségét. Hogy e szándék mögött a jóhiszemű naivitás állt-e, amely a bírálóbizottság munkásságának tükrében valóban elképzelhetőnek tartotta, hogy a (hivatalos tantervből immár szanált) Nobel-díjas regény az elkövetkező Nemzeti színpadára kerüljön, vagy esetleg puszta meggondolatlanságról (ne adj' Isten: otrombaságról) volt-e szó, azt mindenki döntse el magában. Az mindenesetre biztos, hogy a magyar filmipar összeomlása előtti utolsó pillanatok egyikében Koltai Lajos adaptációja olyan gyorsan és hangtalanul szenvedett ki, hogy az jó időre elvehette minden adaptálni szándékozó kedvét Kertésztől. (Tompa Gábor és Visky András a Kaddis alapján színpadra állított, Hosszú péntek című darabjáról objektív okokból kifolyólag nem nyilatkozhatok, a nemrég New Yorkban bemutatott Sorstalanságról szintúgy nem.)

Jake Goodman
Jake Goodman

Barbara Lanciers és Jake Goodman ugyanakkor Kertész életművén belül megtalálta azt a darabot, amelyik - a jelek szerint - leginkább képes engedelmeskedni a színpad íratlan törvényeinek. Az 1990-ben kiadott Kaddis, a meg nem született gyermekért című regény végeredményben egyetlen, az egész szövegen átívelő belső monológból épül fel, hosszú, összetettségében az élőbeszédhez közelítő mondatszerkezetekkel. A regényben a holokausztot megélt elbeszélő fokozatosan tárulkozik fel, mind közelebb és közelebb engedve az olvasót egykori traumatikus felismeréséhez és annak magyarázatához: képtelenség gyermeket vállalni abban a világban, ahol a holokauszt megtörténhetett.  

A kaddis műfaját tekintve párbeszédes imádság, amely a gyászszertartásokkal is szorosan összefonódott, lényege, hogy nyilvánosság előtt, legalább tíz fő jelenlétében kell elhangoznia. Barbara Lanciers rendezésének ez a közösségi élmény adja a kulcsát: a nézőket igyekezett a lehető legközelebb ültetni a játéktérhez, sőt, egy részük félkörben közvetlenül a színpadon foglalt helyet. Jake Goodman, az előadás egyetlen szereplője pedig a létrejött intim helyzetet kihasználva játszott, folyamatosan nekünk szegezte oda többnyire megválaszolhatatlan kérdéseit, szemkontaktust keresett, mintha csak előadó lenne, aki a borzalomról referál. Tekintetét csupán egyetlen pillanatra kapta el a közönségről, és emelte mindannyiunk fölé: amikor a bizonyos soha meg nem született gyermekéhez címzett mondatai hangoztak el.

Jake Goodman
Jake Goodman

A szűkös színpad, amelyen a közel egy órára húzott monológ elhangzik a Jurányi fekete dobozán belül is zárt teret alkot. A minden irányból fekete fallal lehatárolt, egyedül a közönség irányába nyitott játéktér mintha csak egy zárt tárgyalást idézne, ahol a vádlott egyedüli menekülési útvonala az, ha megvallja bűneit. A lerongyolódott, szakadt öltönyös főszereplő bőröndjét és cipőjét (Pauer Gyula és Can Togay rakparti emlékműve juthat eszünkbe) félretéve, mezítláb játszik a sárral fellocsolt színpadon, beidézve a regény egyik szereplőjének mondatát, aki saját zsidóságát úgy éli meg, mintha naponta az iszapba nyomnák arcát. A színészt körbevevő tér és tárgyak ugyanakkor mindvégig használaton kívül maradnak, miközben egy részük a szöveghez konkrétan (bőrönd, mint a kizárólag albérletekben élő főszereplő elengedhetetlen kelléke) és elvontan (bőrönd, mint az otthontalanság, a soha le nem telepedés metaforája) egyaránt köthető.

Jake Goodman hűvös logikával, és jó adag cinizmussal alkotja meg Kertész elbeszélőjét. Energikus előadása, fiatalos alkata erős ellentétben áll a regénybeli főszereplővel, aki nem egyszerűen elhatározta magát, hogy nem vállal gyereket, hanem korából adódóan nem is tud változtatni egykori döntésén (szöveg szerint: a regény a nyolcvanas években játszódik, az elbeszélő pedig megjárta a haláltáborokat). A darab ezzel a rendezői döntéssel, a tér és az idő viszonyának megbontásával sokszorosan aláhúzza, hogy amit látunk, az egy belső, nem reális világban játszódik.

Jake Goodman
Jake Goodman

Kertész regényének, és így az előadásnak is van egy visszatérő kijelentése: az, hogy Nem. Nem a megbélyegzésre, Nem a gyerekre, akinek úgy kellene zsidóként léteznie ebben a világban, hogy ők azt soha nem kérték, Nem a jövőre, amelyet az immár soha meg nem születő gyermek jelenthetett volna, Nem a feledésre, az évszázad botrányának felejtésére, Nem arra, hogy mindez még egyszer megtörténjen. És a számtalan Nem között, valahol az előadás végén mégiscsak felcsillan egy Igen: Igen, lehet Kertész szövegéből jó előadást csinálni.