Etelka, Aletta

Pino di Buduo és az ő láthatatlan városai

2013.12.04. 09:05

Programkereső

Az olasz Teatro Potlach és a Maladype Színház 2012 januárjában, az iráni Fadjr Nemzetközi Színházi Fesztiválon ismerkedett meg, amikor a két társulat egy-egy tagja ugyanabba a liftbe került, és beszédbe elegyedett. MAGAZIN

Kiderült, hogy Pino di Buduo egyik asszisztense (Gulyás Zsófia) magyar és közel tíz éve dolgozik Fara Sabinaban a Potlach társulatával. De nem ez az egyetlen dolog, ami a két színházat összeköti: a "találkozás" Pino di Buduo és Balázs Zoltán művészetfilozófiájának is meghatározó fogalma. Valószínűleg az ő találkozásuk sem véletlen.

A teheráni megismerkedést követően a Maladype idén júniusban részt vett a Potlach által szervezett Intercultural Festival Laboratory of Theatre Practices elnevezésű fesztiválon, augusztusban pedig a Macbeth/Anatómia próbái zajlottak az olasz színház Fara Sabina-i rezidenciáján. December elején sor került a budapesti találkozásra is: a Maladype a Bázison látta vendégül az olasz társulatot, akik az Uragani/Hurrikánok című monodrámájukat hozták el a magyar közönségnek. A december 2-i és 3-i előadást azonban megelőzte egy bemutatkozó est, amin a Potlach alapítója és igazgatója művészetfilozófiájáról, leghíresebb projektjéről és a színházzá lett kolostorról is mesélt.

Pino Di Buduo, Eugenio Barba, Balázs Zoltán
Pino Di Buduo, Eugenio Barba, Balázs Zoltán

Pino di Buduo egyetemistaként filozófiát, majd szociológiát, utána etnológiát hallgatott, végül az antropológia mellett kötött ki. Az 1960-as évek végén ő is - mint sok más fiatal - tele volt tettvággyal, ötletekkel és víziókkal egy új társadalom kialakulásáról. Éppen egy antropológiai kiadványon dolgozott, amikor Dél-Olaszországba kellett utaznia. Itt szembesült először azzal, hogy amit az egyetemen megtanult, csupán elmélet. Ekkor került közel a falusi emberekhez, olyan családokhoz, ahol öten-hatan laktak egy szobában, víz és villany nélkül. Pontosan tudta, hogy szükség van a változásra, arra, hogy élhető körülmények közé kerüljenek, ugyanakkor antropológusként azzal is tisztában volt, hogy ilyen mértékű változás a kultúrájuk elvesztését fogja eredményezni.

Feloldhatatlan ellentét lett ez számára, és ekkor fordult a művészet, a színház felé. Rómában látta Eugenio Barba, a Dániában működő Odin Színház alapítójának rendezéseit. Bár Rómában ekkoriban az avantgárd volt az uralkodó irányzat, Buduót sokkal jobban érdekelte a fizikai színház, az, hogyan bánik a színész a saját testével, mint legfontosabb kifejezőeszközével. Miután személyesen is megismerkedtek, Barba meghívta őt és a munkatársát, Daniela Regnolit, hogy vegyenek részt egy kurzuson Dániában. A kurzus végén Buduo már tudta, hogy színházzal akar foglalkozni, csak az volt a kérdés, hogy hol. Barba hívta fel a figyelmét egy Rómától negyven kilométerre fekvő kis olasz városkára, Fara Sabinara.

A '70-es években általános jelenség volt Olaszországban, hogy a kisebb településeket az emberek elhagyták és a nagyobb városokba költöztek a jobb életlehetőségek miatt. Nem volt ez másképp Fara Sabinaban sem, ahol 1976-ban, amikor Buduo odakerült, az eredetileg kétezer helyi lakosból már csak nagyjából háromszáz maradt, a boltok, a bankok és a posta is bezárt. Így azonban könnyebb volt meggyőzni a városvezetést arról, hogy beköltözhessenek a Fara Sabina-i kolostorba, hiszen egy színház létrehozásával a közösséget is újra lehet szervezni.

A Láthatatlan város közönsége
A Láthatatlan város közönsége

Két dolog izgatta Buduót: egyrészt az, hogy - miután végre alkalmas helyet talált - folytathassa a fizikai színházi gyakorlatokkal való kísérletezést, másrészt pedig valamilyen módon kapcsolatot teremtsen a helyiekkel. Ez utóbbi bizonyult nehezebbnek. Fara Sabinaban nem fogadták szívesen a "betolakodókat", főleg úgy, hogy nem is értették pontosan, mi történik Buduo színházában.

A társulat, amely már a kezdet kezdetén nemzetközi volt - olasz, svájci és német tagokkal - reggeltől estig a próbateremben gyakorolt, kísérletezett. A Fara Sabina-i emberek csupán annyit láttak belőlük, hogy a színészek hajnalok hajnalán felkelnek és futnak, majd bemennek a kolostorba és éjjel fáradtan kijönnek onnan. Ugyan sokszor tartottak előadásokat, szerveztek programokat, a lakók sosem vettek részt ezeken. Körülbelül egy év után kezdtek érdeklődni az iránt, hogy mi is folyik a színházzá lett kolostor falai között. Ekkor elmentek néhány előadásra, de mivel annyira távol állt az általuk ismert, a népi hagyományokon alapuló, főként vallási tematikájú színháztól a Potlach által létrehozott fizikai színház, tele akrobatikus gyakorlatokkal, megerőltető mutatványokkal, hogy az érdeklődés hamar kihunyt. Buduo antropológusként tudta, hogy egyetlen dologgal érheti el, hogy a helyiek elfogadják őket, és az a tisztelet. A színészeitől a következőket kérte: tiszteljék és fogadják el a helyiek véleményét; mindig köszönjenek és legyenek kedvesek; soha ne folyjanak bele a helyiek apró-cseprő vitáiba, ne politizáljanak, ne beszéljenek vallásról, ne csókolózzanak nyilvános helyen, ne drogozzanak és sose részegeskedjenek.

Az évek során Buduo és csapata profi színházat hozott létre, amelyet világszerte figyelemmel kísértek. Sikeresen szerepeltek fesztiválokon, és ők maguk is szerveztek úgynevezett kísérleti szemesztereket Fara Sabinaban, amikre a legnevesebb külföldi előadókat hívták meg. Buduo elégedett volt a sikerrel, de nem nyugodott bele abba, hogy képtelen hidat építeni a helyiek és a társulat között.

A Láthatatlan város részlete
A Láthatatlan város részlete

1991-ben kezdett először a Láthatatlan város tervein gondolkodni. Felismerte, hogy a község lakói azért nem lelkesednek a Potlach munkája iránt, mert semmit sem tudnak felfedezni benne, ami a sajátjuk lenne. Ezért úgy döntött, létrehoz egy projektet, amelyben teret ad a helyiek által kedvelt művész-csoportoknak: az amatőr színjátszókörnek, a táncosoknak és a Fara Sabina-i kórusnak, amelynek vezetőjét ő maga is nagyra tartotta. Egy óriási performanszot álmodott meg, amiben mindenki részt vesz, és aminek "színpadául" maga a város szolgál majd. A lakóktól csupán annyit kért, hogy bocsássák rendelkezésére azokat a belső udvarokat, pincéket, amelyek az utcáról nem láthatóak, és amelyek bár nem kifejezetten színházi terek, építészetileg rengeteg lehetőséget rejtenek magukban. Egy Rómában díszlettervezést tanuló barátjával Pratoba, a textilgyártás városába utazott, ahol nagyon olcsón óriási fehér vásznakat vásárolt. Fara Sabina összes utcáját ezekkel a vásznakkal takarták le. A közvilágítást lekapcsoltatták, és az egész várost a saját fényeikkel világították be. A színészeket a város tereiben - az utcákon, a kertekben, a picékben és az erkélyeken játszatta, így teremtve hármas kapcsolatot színész, hely és néző között. Ez volt a Láthatatlan város első állomása.

Később az ötlet vetítésekkel egészült ki, minden helyi családtól három-három régi fotót kért, amiket a Fara Sabina-i toronyra vetített ki. A helyiek számára óriási élmény volt önmagukat és a rokonaikat viszont látni a város falain. Pino di Buduo elérte a célját. A Fara Sabina-i performanszot látva, egy osztrák fesztiváligazgató meghívta Buduót, hogy csináljon valami ehhez hasonlót Klagenfurtban is. A többi pedig - ahogy mondani szokás - már ment a maga útján.

A Láthatatlan város közönsége
A Láthatatlan város közönsége

Pino di Buduo előadását hallgatva a Maladypében, képek és videók segítségével, megelevenedtek a különböző városokról szóló történetek. Klagenfurtot Genf követte, majd Mazatlán, Ingolstadt, Carouge, Mantova, Otranto, Gallipoli, Liverpool, Róma, Stockholm, Newark, Bologna, Berlin, Salvador de Bahia, Cluny... Helyek, amelyeket hosszas tanulmányozás után, művészileg átalakítva és újraértelmezve tettek láthatóvá a saját lakóik számára. A cél mindig az, hogy a helyből kiindulva, annak történelmét, hagyományait, építészeti sajátosságait, művészetét alapul véve, de mindezt új látásmóddal gazdagítva, installációkkal, zenével és tánccal előcsalogassák a láthatatlan emlékezetet. A résztvevők pedig szabadon mozognak a térben, mindenki oda megy, ahova szeretne, és addig marad, amíg jól esik neki - a saját útjukat bejárva fedezhetik fel azokat a dolgokat, amik a hétköznapok során észrevétlenek maradnak. Az emberek egymással is elkezdenek kapcsolatot teremteni, érzik, hogy nincsenek egyedül, így végül újraszerveződik a közösség, kialakul egy új, közös identitás.

Arra a kérdésre, hogy mégis hogyan képes egy indiai táncosnő kulturális emlékeket a felszínre hozni egy német városban, Buduo azt felelte: nem véletlen, hogy egy rideg, kálvinista templom előtt, egy olyan spirituális ország hitét és kultúráját demonstrálta, mint India. Sokszor az ember csak akkor szembesül az általa már elveszített hit erejével, ha jön egy másik ember egy másik világból, és megmutatja, hogy számára a vallás mit jelent.

A Láthatatlan város egyik fellépője
A Láthatatlan város egyik fellépője

Pino di Buduo fontosnak tartja, hogy az emberek rátaláljanak kulturális identitásukra. Ezért is találta ki, hogy három olyan előadást hoz létre, amelyben lehetőséget ad a színészeinek, hogy saját nyelvükön szólaljanak meg. Így jött létre a Hurrikánok is, aminek főszereplője a félig olasz, félig német Daniela Regnoli. De nemcsak Daniela német származása miatt vette elő Buduo ezt a történetet. Számára a két világháború közötti időszak Európa legcsodálatosabb két évtizede - ekkor születtek a legfontosabb technikai találmányok és alkottak a leginnovatívabb művészek. Azonban ezt az aranykort is egy perc alatt romba lehetett dönteni azzal, hogy olyan emberek kerültek hatalomra, akik mind a maguk igazát szajkózták. Buduo azt mondja, nagy tanulság ez számára antropológusként és művészként egyaránt: nem tisztelni a másik identitását és álláspontját a legnagyobb kultúrák vesztét okozza.