Árpád

A vér szerelme

2014.02.13. 06:58

Programkereső

Jókora adag anglofília és színházfétis kell ahhoz, hogy az egyszeri néző arra vetemedjen, hogy moziban nézzen élő angol színházi közvetítést. De aki már járt az Uránia brit színházi sorozatán, tudja, hogy az NT Live sorozat korántsem nehezen dekódolható rétegelőadásokat, hanem igazán magas színvonalú népszínházi közvetítéseket hoz el – igen, még ide, Magyarországra is. KRITIKA

Bár a közvetítést a National Theatre társulatának előadásaként konferálják fel, az Urániában január 30-án vetített előadás, bár valóban az NT Live sorozatának része, valójában a Donmar Warehouse produkciója - az említett nemzeti színház pedig csak annyiban érintett, hogy az ő hivatásuk abban (is) áll, hogy az egész kortárs brit színház krémjét szórják szét a világban, függetlenül attól, hogy az adott előadást épp melyik színház társulata vagy nemtársulata játssza. (Igen, ilyen színházi struktúra is van.) Apró félreértés ez, persze, ahogy apró félrefordítások sorozata az előadás interneten fellelhető magyar beharangozószövege is - éppen arra elég, hogy műholdak ide vagy oda, ne felejtsük el: Pannonia provinciában vagyunk.

Tom Hiddleston
Tom Hiddleston

De vissza az előadást létrehozó Donmarhoz: egy (főleg londoni mércével) kis színház ez, "talált tér", ahogy az előadás rendezője, és egyben a színház művészeti vezetője, Josie Rourke mondja. A szűk teret romantikusnak bélyegzi a brit színházi sajtó - nekünk talán inkább jutna eszünkbe az ipari vagy a modern jelzők egyike, lévén szó a Covent Garden egyik átalakított raktáráról. Nem mellesleg, ez az apró különbség is jól mutatja a brit és a magyar színház térfelfogásának különbségét; odaát minden a hatalmas terekről szól, érezhető, de nem tapintható mélységekről és magasságokról, harapható sűrűségű levegőről és magasban tört fényekről.

És a tér a kulcs a Donmar Coriolanusához is - egyszerűen zseniális Lucy Osborne díszlete: nyers, graffitivel tarkított kőfal előtt vérrel festett, ferde téglalap jelöli ki a játékteret, a hátsó sarokban beláthatatlan magasságba meredő acél létra. És a látványt alakítják a hol intim, hol hatalmas, hideg teret létrehozó fények, a csatajelenet hangulatteremtő tűzgolyó-effektjei és a vissza-visszatérő, dramaturgiailag is funkcionális háttérvetítések is - nemhiába, kis színház ide vagy oda, mégiscsak egy West End produkciót látunk.

A Coriolanus egyik jelenete
A Coriolanus egyik jelenete

Persze a Coriolanus valójában nem az effektektől szuperprodukció, hanem a szereplőgárdától, azon belül is leginkább a Thor-filmek Lokijaként is ismert Tom Hiddlestontól, akit annyira hájpol a brit közbeszéd, hogy még az előadás szünetében a rendezővel beszélgető riporter is kénytelen volt megemlíteni, hogy a világ legszexibb férfijáról van szó. De tegyük hozzá gyorsan: a felhajtás nem alaptalan: kimunkált test ide vagy oda, Hiddlestont tényleg lehet egyszerűen ezért az alakításért szeretni. Caius Martius Coriolanusként egyszerre tud a kor elvárásainak a legteljesebben mértékben megfelelő gyilkológép, az érzelmeit csak mértékkel kimutató, de mélyen szerető férj, népgyűlölő politikus, végzetesen öntelt férfi, és mindent felülíróan engedelmes gyerek lenni - és alakításának minden mozzanata pontos és átgondolt. És éppen ettől működik jól ez a Coriolanus: hús-vér embert látunk benne, nem pedig hőst vagy antihőst.

És az ember körül egy társadalom bontakozik ki: egy gyűlölni szerető, vérre és sebekre szomjas, ősi erőktől fűtött, de mégis mai embertömeg. A tömegnek pedig két valódi arca van, a két néptribunus: Brutus (Elliot Levey) és Sicinia (Helen Schlesinger). Az ő kettősük teszi igazán élővé az előadást: ők a mi kortársaink, akik a nyelvi tekervényeket lepergetve ismerős politikusokat formálnak szemtelenül: a nép választottjait - és a tragédia valódi előmozdítóit. Beléjük van kódolva a végzet, és rajtuk keresztül a népbe, abba a népbe, amelyik szerelmes a vérbe és az erőbe, az eszményi harcos férfiba - de mindenek felett a saját hatalmába. És a történet szempontjából minden más mindegy, mert tudható, hogy akit a nép ma felemel, holnap a mélybe taszítja le.

Tom Hiddleston és Hadley Fraser a Coriolanusban
Tom Hiddleston és Hadley Fraser a Coriolanusban

De nem lenne helyénvaló, ha itt érne véget a seregszemle: meg kell említenünk a Meneniust, Coriolanus barátját alakító Mark Gatiss-t is, aki minden ízében patrícius, méghozzá a lehető legártatlanabb: éppen azt a benyomást kelti, mint a legelitebb gentlemen's club legműveltebb tagja - könnyű neki, persze, gondolhatjuk, mert lévén angol színpadon játszik, alakításának negyven százalékát letudja egy jól beállított akcentussal. Nem így a volszkok vezérét, Aufidiust játszó Hadley Fraser, aki bár erős vonzalmat mutat Coriolanusért, végül mégis (vagy épp ezért?) a vérében való fürdés jelenti számára a legnagyobb kielégülést.

Talán az Rouke egyik legnagyobb érdeme, hogy hiába úszik minden és mindenki vérben, nem émelyítő embertelenség és nem gyűlölet marad Coriolanus fejjel lefelé lógatott holtteste után, hanem egy olyan társadalom lenyomata, amelyik szépnek találta a szenvedést, amelyik nem ismerte a túl nagy áldozatot, és amelyik jobban szerette saját magát, mint az embert. És ezért a nagy egészért cserébe nézzük el, hogy Rouke időnként a kelleténél egy kicsit jobban szeret rendezőset játszani, hangsúlyosan, de nem jelentésesen rakni a színre éppen nem játszó szereplőket, vagy a pont elégnél egy leheletnyivel több geget hagyni az előadásban. Igazán rászolgált a jóindulatunkra.