Árpád

Karinthy Márton: "A korszerűtlen színházat szeretem"

2014.05.24. 06:58

Programkereső

A legtalálóbb helyszínt választottuk ahhoz a beszélgetéshez, ahol a Karinthy Színház igazgatója mesélt családról, színházcsinálásról és a színházi kritika mélypontjáról: Karinthy Mártonnal a Hadik Kávéház félreeső szegletében, a Karinthy-asztalnál beszélgettünk. INTERJÚ

- Közismert, hogy Karinthy Frigyes szívesen időzött egykor a Hadik Kávéházban. Ha ennél az asztalnál most a nagyapjával ülhetne, miről beszélgetne vele?

- Rengeteg mindenről. Azt hiszem, nem volnék megilletődve, hacsak nem a csodától. Ott folytatnánk, ahol el sem kezdtük. Én tizenegy évvel a halála után születtem, de meggyőződésem, hogy bőven volna miről beszélnünk.  Egy pillanat alatt felmérné a sok szempontból képtelen állapotokat, minden huncutságot, disznóságot észrevenne és minden tollára tűzhető dolgot kipellengérezne. Lehet, hogy nagyon keserű is lenne, de ezt áthidalná az öröm, annak az öröme, hogy beszélgethetünk.

Karinthy Márton
Karinthy Márton

- Ön jócskán beleásta magát a hagyatékba, ami igen bőséges: már az édesanyja is gyűjtötte a feljegyzéseket. Vannak olyan pontok, olyan életszakaszok, amik nagyon izgalmasak, de még kevéssé feltártak?

- Nagyon sok minden érintve van, és sok minden megfogalmazódott a családról, komoly anekdota-guanó gyűlt össze. Ez komoly gondot is okozott, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Először is fel kellett mérnem, vannak-e még élő emberek, kortársak, vagy csak a legendák maradtak. Karinthy Frigyesnek a működését és gondolatvilágát már jól feltérképezték. Sokkal érdekesebb lenne megnézni más családtagot. Itt van például nagyanyám, Böhm Aranka, aki a társaság középpontja volt. Sok mindent megírtak már róla is, hogy egyrészt volt boszorkány, másrészt istennő, harmadrészt szörnyeteg, negyedrészt múzsa és alkotótárs és vetélytárs is. De az egész komplex jelenséget még nem sikerült senkinek megfogni. Én is csak érintőlegesen tudtam az ő sorsát megírni az Ördöggörcsben. Annyira összetett, csak Shakespeare-i végletekkel írható le: például itt trónolt a Hadikban és uralkodott a férfiakon, aztán jött a poklok pokla: Auschwitz. Épp most megyek majd Leányfalura, ahol egy rendezvényen erről fogok beszélni.

- Megvan még ott a családi ház?

- Nincs meg a ház, de az emléktábla megvan. Apám olyan központi szerepet játszott Leányfalun, hogy a mai napig kegyelettel őrzik az emlékét és minden évben megkoszorúzzák az emléktáblát. Most az apropót a családi hovatartozás adja, a holokauszt-emlékév miatt.

- Ha valaki egyszer majd az ön életét szeretné feldolgozni, hasonlóan kalandos életutat találna?

- Apám elég kalandos életet élt, folyton utazott, de az ő kora, a puha diktatúra is elég kalandos volt. Már sok minden megengedtek, mégis ellenzékben kellett élni. Kívül és belül is. Kalandosabb kor volt az, mint a mai, amiről nem tudjuk, hogy mi akar pontosan lenni, valódi demokrácia formálódik-e vagy valami más. Most minden bonyolultabb. Az én kalandos életem többrétegű. Az egyik rétege a színházcsinálás kalandja, amihez rengeteg fordulat fűződik, és amihez nagy szerencse és bulldog-szerű kitartás szükségeltetik. A másik kaland inkább irodalmi jellegű: hogy ezzel a névvel írni merészeltem. Hogy mennyire sikerült, az utókor dönti majd el. Éppen aktuális a nagypapaság kalandja is, de ez nem egyedi, ezen sokan átmennek. Én azonban kétszeres nagypapa vagyok, néhány hete született a második unokám és kislány mind a kettő. Ez valóban nagy élet-kaland.

- A Karinthy név egyben feladatot is jelent?

- Ez nagyon kényes kérdés. Még ma sem vagyok teljesen meggyőzve, hogy ilyen névvel folytatni kell. Én ugyan folytatni merészeltem, de ez egy istenkísértés volt, mert három nagy tehetséggel kellett szembesülnöm és megkísérelni felnőni hozzájuk. A vitathatatlan zseni, Karinthy Frigyes után egy nagy sikerű író, apám, aki a '60-70-es években teremtett saját világot, és a titkos zseni, akit magam is megidéztem az Ördöggörcsben, Karinthy Gábor. Talán én is hozzájárultam, hogy neki mára szintén abszolút helye van a magyar irodalomban. Tehetséges és sikeres emberekről van tehát szó, még akkor is, ha Karinthy Gábor élete épp a csendbe, elhallgatásba torkollott. De a mítosza nagyon izgalmas. Ezek után egy új Karinthy!.... Kényes és vitatott ügy. Csak valami elementáris tehetséggel érdemes megjelenni, ami a palettát színesíti. Csak azért, mert valaki Karinthy, még nem kell okvetlenül erre az útra lépni. A lányomnak például gyönyörű hangja van, és amikor ezt néha megmutatta fellépéseken, mindenki bátorította az énekesi pályára. Valahogy mégsem volt benne valódi ambíció, becsvágy. Még olyan bizonyítási vágy sem, ami bennem már a gyerekkoromban megjelent, talán az ősök miatt is.

Karinthy Márton igazgató
Karinthy Márton igazgató

- Harminckét éves színházi múlttal bír, könyvei jelentek meg, Kossuth-díjat kapott, díszpolgár. Ki meri jelenteni, hogy hű maradt a névhez?

- Ezt én nem tudom megítélni, de talán nem is nekem kell. Száz év múlva egy szorgalmas filosz talán megpróbálja majd ezt az ügyet a helyére tenni. Nekem óriási boldogság, hogy mindez van és minden napra ad munkát és tennivalót. Amíg az ember él és kedve van csinálni, addig soha nem mondja, hogy elért valahova. Most például a jövő évadot tervezzük, ami mindig izgalmas, hiszen a darabválasztással és a rendezővel sok kérdés eldől. Azt hiszem, hogy szerencsés helyzetben vagyok, mert szeretnek hozzám jönni a művészek. Nagyon izgalmas műhely alakult ki, ahol a legkülönfélébb stílusú emberek dolgoznak együtt. Minőségi színházat lehet most csinálni, azon múlik, hogyan válogatunk, mennyit fektetünk be energiából, pénzből.

- Hány Karinthy-művet rendezett meg eddig színpadon?

- Nem számoltam meg, de minden késznek mondható művet megrendeztem. Apámtól mindent, tavaly még egy ősbemutatónk is volt, az Aranyidő című novellából készült Nők, amit ő nem is láthatott anno, csak tévéjáték formában mutatták be. Az egyik legjobb rendezésemnek érzem, minden szempontból mérföldkő: szcenikailag, stílusában és szereposztásában is. A darabban a túlélés különféle útjai vannak megörökítve, mindez vásott humorral. Ez azért érdekes, mert ő írta meg Budapest ostromának és felszabadulásának a pátoszos történetét is, a Budapesti tavaszt, ami mára alapfilmnek számít. Ez ugyanannak a témának egy huncutabb, kajánabb, kicsit groteszkebb feldolgozása. A megjelenés idején meglehetősen nagy ellenérzést keltett, nem tudták, hogy lehet az ostromról, a holokausztról és a vészkorszakról ilyen cinizmussal beszélni. Őt mindenki lecinizte, hiszen Cininek nevezték, ő megtehette, mert elfogadott író volt, és néha még a hámból is kibújhatott.

- Kaphat ez most ugyanakkora figyelmet, mint a megírása idején kaphatott volna?

- Ma sajnos maga a színház nem annyira fontos, mint a '60-as, '70-es években. Akkor élet-halál kérdés volt, mert a sorok közötti olvasást jelentette, színházcsinálók és nézők közötti cinkos összekacsintást. Ez egy izgalmas hajtóerő, gyúanyag volt a színházi előadásokban. Volt egy ki nem mondott megegyezés, hogy a színház nem mondja ki, de mégis üzeni, hogy menjenek ki az orosz csapatok, legyen demokrácia és ne mondják meg, hogy mit lehet gondolni és mit nem. A színháztól félt a hatalom, ezért nagyon odafigyeltek, hogy mi jelenik meg a színpadon. Sokkal nagyobb hatást tulajdonítottak a színháznak, mint ami valójában volt neki. Ma a fordítottja van, sokkal kisebbnek hiszik a hatását, mint amekkora valójában. Nem fontos a kultúrpolitikának és a társadalomba sincs annyira beágyazódva, mint például a kereskedelmi csatornák műsorai. Ennek ellenére minőséget kell létrehozni, mert ha fogyatkozva is, de megvan még az az értelmiségi réteg, meg a színházrajongók köre, aki rendületlenül akar színházba járni.

- Akkoriban, a '60-70-es években nem lehetett bármiről beszélni. Ma lehet?

- Igen, persze. A kérdés mindig az, hogy milyen színvonalon és milyen ízléssel. Ma be lehetne mutatni a politikai játszmákról is egy darabot, csak hol van az a darab? Ezért veszik elő újra és újra a Hamletet és más, régen jól megírt darabokat. Megpróbálják arra ráerőltetni az aktuális véleményüket. Ez most a "korszerű" és ez hovatovább színházi tendenciává vált, és nem csak Budapesten. Van, amikor ez bejön, van, amikor nem. Én viszont a "korszerűtlen" színházat szeretem és megpróbálok abban hinni, hogy a Karinthy Színházban jó és fontos színházat csinálunk. Nem szeretem a darabok megerőszakolását és a rendezői túltengést sem.  Bízzák rám, vagyis a nézőre, kihámozok-e egy előadásból a mának szóló üzenetet, avagy közöm sincs hozzá. Ne legyen kötelező sem ez, sem az. Színházban is szeretem a szabadságot.

Karinthy Színház
Karinthy Színház

- Miért csinál színházat?

- Nehéz a sokból egy szálat kihúzni. Pszichológusok keresik az ember mozgatórugóját, hogy mi az az erő, vagy fluidum, ami működésben tart egy embert. Azt hiszem, ha a saját mélyembe nézek, azt mondhatnám, hogy az én hajtóerőm mindig is egyfajta bizonyítási vágy volt. Egyrészt a hozott nevemmel szemben akartam bizonyítani. Sok kaján és gúnyos mosolyt, megjegyzést kaptam egész életemben erről, gyerekkoromban, a főiskolán és később is, olykor még ma is előfordul, tehát elsősorban a bírálóim felé van elszámolni valóm. Másrészt persze a családom felé is hajt valami szembesülési kényszer, a Karinthy-ősök felé. Ma már apám szemébe tudnék nézni - ez is egy nagyon fontos dolog. Ő nagy szeretettel nevelt, de tulajdonképpen nem sok reményt fűzött az én művészi pályámhoz. Sok sérelmet cipeltem magammal emiatt. Persze más oka is volt: nagyon későn érő művész voltam, és amíg apám aktív volt, én nem tudtam a maximumot nyújtani. Valami gátlás miatt sem tudtam kihozni magamból, ami bennem volt - ehhez kellett ez a saját színház és ennek minden kínja, kálváriája. Mára ezen a pályán nagyjából mindent elértem, amit lehetett, mégis még mindig ez hajt, és e nélkül nem is tudnék színházat csinálni.

- A Karinthy Színház valójában Karinthy Márton Színházat jelentene?

- Egyfelől ez nagyon igaz, sokszor mondják a munkatársaim is. Amikor megkérdik, hogy mégis kire hagynám majd ezt a színházat, széttárom a kezem, és őszintén mondom, hogy nem tudom. Szellemi, művészi tanítványaim és utódaim vannak, dramaturgok, színpadmesterek, színészek tömkelege, akiket nagyszerűen el tudnék itt képzelni, de még nincs szellemi végrendeletem. Lehet, hogy már kéne. A legjobb az lett volna, hogy ha a lányom lenne olyan becsvágyó és érdekelné a színház. Ez egy nehéz és súlyos kérdés számomra. Másfelől viszont egyáltalán nem igaz, hogy a Karinthy Színház én volnék, mert ez önmagában egy teljes egység. Persze, a családi hozadék is benne van, és igen, hozzám kötődik, mert az én energiám, kedvem és szorgalmam van benne, de ez csapatmunka. Volt olyan munkatársam, aki azt mondta, hogy teljes egészében én képviselem a színházat, mert ha én nem csinálom, akkor ki lehet írni, hogy Kelenföldi Pampák Színháza, de akkor az már nem Karinthy Színház. Én azt mondom ilyenkor, hogy a szellemiség akkor is megmarad. Az alapítója akkor is én leszek, de ha majd más jön, az majd kitölti egy másfajta színházeszménnyel.

Majd egyszer, ha valami rákényszerít, egy pánik mondjuk - ami az összes eddigi jó és rossz lépésemet irányította -, akkor el fog dőlni a kérdés. Lehet, hogy egy idő múlva azt mondom, hagyjanak engem békén, már csak írni szeretnék, de most még minden hozzám kötődik és én tudom, hogy mi hol van, a dolgok fizikai és szellemi értelmében is. Száz darab, ami ott forog és megvalósításra vár... Meg kéne nézni a szobámat, hogy hogy néz ki. Jelenleg is egyszerre olvasok harminc darabot. Talán jobb lenne csak felébredni, és írni aznap másfél oldalt, abban a csalóka reményben, hogy az örök érvényű. Sokkal jobban járnék, mint ezzel az időben elmúló furcsasággal törődni, amit színháznak nevezünk.

- A színház életének is vannak szakaszai. A Karinthy Színház idén harminchárom éves - hol és merre tart jelenleg?

- Idén hét bemutatóval és két befogadott előadással abszolút teljesítettük a "normát". Jövőre lesz nálunk egy Verebes István rendezte musical, amelyet Verebes, Szász János édesapjával, Szász Péterrel és Aldobolyi Nagy Györggyel közösen írtak. Kilenc titkárnő hadakozik benne a múlt és a jövő főnökei között. Ennek az évadnyitásunkkor, szeptember 19-én lesz a bemutatója. Egy jutalom lesz azoknak a nézőinknek, akik végigkövették a mostani évadot. Előkészületben van Hunyady Sándor Aranyifjú című, a '30-as évek Vígszínháza óta sehol sem játszott bűnügyi története, amelyet Benedek Miklós rendez majd 2014 októberében Balikó Tamás pedig Zsolt Béla Nemzeti drogéria című darabját rendezi majd, és magam is fogok rendezni, mégpedig szintén zenéset, Nóti Károly örökifjú komédiáját, a Nyitott ablak címűt.

- Addig még akár írni is lehetne egyet.

- Igen, bár a színdarabírás annyira nem érdekel, mint a próza. Annyi jó színdarab van, és nekem is van tartalékban sok. Ezek most a tervek, és azt hiszem, hogy ez igazán minőségi évad lesz. A Karinthy Színház dolga jelenleg - azon kívül, hogy megtartsa és növelje a közönségét - hogy a minőség felé tudjon még tovább lépni. Szcenikailag, stílusban, a darabok szellemességében, gondolatiságában - most a finomodás évada következik.

- Akkor ez már nem egy élet-halál harc. Úgy tudom, volt, amikor a színészek kifizetése is gondot okozott. Most, hogy már állami támogatást is kapnak, fel lehet lélegezni, másra lehet koncentrálni?

- Abszolút. Ez biztonságot ad, még ha nagyon kevéske is az állami támogatás. Gondolom, az elmúlt harminc évad adott rá garanciát. A másik forrás a TAO, ami nagyon sokat számít, és ha ezt megszüntetnék, visszazuhanna az egész. Ha ez így marad, akkor lehet kicsit előre tervezni.

Karinthy Márton
Karinthy Márton

- Buda népszerű színházaként hirdetik magukat. Ha ön megy színházba, hova megy szívesen?

- Jómagam mindenevő vagyok, sok helyre járok, alternatívokra is. Bár sokszor idegesítenek, de azért megnézem, hogy mi az "árfolyam", mi az, ami sikeres és mi az, amire lihegnek a véleményformálók. Kicsit unalmas, hogy mindig ugyanazok a nagyokosok mondják meg, hogy mi a jó, vagy mi a rossz, hogy mindig ugyanazok a zsenik és ugyanazok a nem zsenik - de hát ezt már megszoktuk negyven év alatt. Ilyen szempontból szerintem a színházi kritika a mélyponton van. MGP-vel [Molnár Gál Péter, kritikus - a szerk.] talán az olvasható magyar színházi kritika is meghalt.

- Mi a baj a kritikákkal, amiket olvas?

- Nagy bajom a mai kritikusokkal, hogy már eleve tudják, milyen lesz a darab, előítéletekkel mennek oda, és azt írják le, hogy mit gondolnak róla. Ez engem nem érdekel, az viszont érdekelne, hogy mit látott, azt rögzítse az utókornak. Ha például 1848. március 15-én, amikor a Bánk Bán ment a Nemzetiben, arra vagyok kíváncsi, milyen volt az az előadás. Nem arra, mit gondolt eőzőleg a recenzens, vagy milyen volt a tapéta, esetleg a képek a falon, vagy stb. Kosztolányi, Komlós Aladár, a legnagyobbak, de még Demeter Imre is az egykori Film Színház Muzsikában, vagyis a valódi kritikusok a színház illanó csodáját, az aznapot keltik életre. Hogy a kritikus hogy képzelte, szerinte hogyan kellett volna, ő kit szeret benne, vagy kitől undorodik, az az ő magánügye. A Karinthy Színháznak  ilyen „megörökítő" minőségben lenne szüksége kritikára, hiszen műkritika nélkül is jönnek az emberek. Mégis lankasztó és dögunalmas, ha mindig előre tudom, mit fogok olvasni. A színház örök csodája, az aznap meglepetése enyészik el a legtöbb mai kritikából.  

- Ön mi alapján megy el egy előadást megnézni?

- Megnézem, hogy mik mennek, mi az a hat-hét lehetőség, ami épp műsoron van, és valamelyiknél kikötök. Mindenevő vagyok és még ma is a színház csodájáért megyek, és nagyon örülök, ha színházban vagyok, még akkor is, ha épp rosszat látok. Nekem ez misztérium, ami a gyerekkoromból ered. Talán ez érződik a saját színházamon is.

- Karinthy Ferenc naplóiban lehetett olvasni, hogy ő egy-egy este után a Fészek Klubban kötött ki...

- Jó esetben. Vagy a Pipacs bárban - én erre is emlékszem.

- A Fészekben töltött esték legendásak, az apja akkor Domján Edittel, Latinovits Zoltánnal vagy éppen Kellér Dezsővel és Fényes Szabolccsal ült egy asztalnál. Önnek is megvan ez a köre, akikkel megvitatják a fontos dolgokat?

- Sajnos nincs. Hívnak sokszor társaságba, de az ember legtöbbször örül, ha hazaér, és olvashat, készül a másnapra. A Fészek Klub is más, mint régen volt, más a hangulata, a funkciója. A Hadik Kávéházban is már inkább a fiatalok ülnek. Én azt hiszem, hogy ez az összejárogatós világ megszűnt. Talán egyszer újjáalakul és az embereknek megint kedvük lesz együtt vacsorázni, együtt lenni. És újra megváltani előre a jövőt.