Árpád

Huszti Péter: "Hiszek a tanításban"

2014.06.05. 06:58

Programkereső

Évtizedek óta hídépítőként műveli a színjátszást, a rendezést, a tanítást és az írást. Számtalan klasszikus és modern alakítás, musical, sőt operett szerep is fűződik a nevéhez. Páratlanul gazdag pályafutásából fotókiállítás nyílik majd a POSZT-on, ahol díszvendégként lesz jelen. INTERJÚ

- Milyen jelentőséget tulajdonít annak, hogy a POSZT díszvendégének kérték fel?

- Komoly megtiszteltetésnek tartom annál is inkább, mert a Magyar Teátrumi Társaság és Magyar Színházi Társaság egymástól függetlenül határozták el, hogy engem hívnak meg az idei díszvendégnek. Gondolom, hogy ez egyaránt szól az életemnek, annak a rengeteg szerepnek, amit eljátszottam és nem utolsó sorban az egyetemi tanári munkámnak. Harmincöt éve vezetem a Színház- és Filmművészeti Egyetemet mint rektor és főtanszékvezető.

Huszti Péter
Huszti Péter

- Mennyire tükrözik az ízlését az idei programba beválogatott előadások?

- Remélhetően nagyszerű előadásokat látok majd a válogatók jóvoltából. Az én szerepem a fesztivál megnyitására, zárására, a díjak átadására, a beszélgetéseken való részvételre vonatkozik. Továbbá az önálló estre, ahol a saját könyvem nyomán vetítésekkel mesélek a nagyszerű játszótársaimról. Piros Ildikóval is lesz majd egy beszélgetés, akivel végigjátszottam az életemet. Nagy öröm számomra, hogy sok tanítványomat is viszontláthatom a fesztiválon.

- Színésznek, tanárnak, rendezőnek lenni egyfajta életszemléletet, tartást, hitet jelent?

- Mindenféleképpen. Ebben a szellemben nőttem fel a mestereim, Várkonyi Zoltán, Nádasdy Kálmán, Ádám Ottó iránymutatása által. A mai napig hiszem, hogy a színház fontos feladata az, hogy segítsen eligazodni a minket körülvevő iszonyatos zűrzavarban, segítsen megismerni önmagunkat és egymást. A nagy történetek, amelyekben szerencsém volt játszani - Shakespeare, Csehov, Ibsen, Madách, Sütő András drámáiban - mind valamilyen módon az emberségről, a tartásról beszélnek. Még egy olyan gazember esetében is, mint Jago, hiszen az Othello is a bűnről, a bűnhődésről, a feloldozásról szól. Túl nagy szavaknak tűnik, de a színháznak az a lényege számomra, hogy az emberek kicsit másképp távozzanak egy előadás után, mint ahogy bejöttek. Hogy valamire rájöjjenek, ráismerjenek, ami néha fájdalmas.

- Egyszer azt nyilatkozta, hogy az ön nemzedéke elkeseredett amiatt, hogy a klasszikus drámák mára a kamaraszínházakba szorultak. Mennyire viszonyul nyitottan a direkt módon szembesítő színházhoz, az úgynevezett kísérleti előadásokhoz?

- Természetesen a korszerű színházat szeretem. Véleményem szerint egy korszerűen előadott Hamlet, Csillag a máglyán, vagy Az ember tragédiája szembesít az emberségünkkel. A kísérleti színház veszélyes szó abban az esetben, ha másról szól, mint ami a színház küldetése. Kísérletezni, kutatni lehet, de az nem biztos, hogy egy az egyben a közönségre tartozik. Azt érdemes a közönség elé vinni, ha a kutatásnak valami eredménye van. Peter Brook például a cirkusz fantasztikus világába helyezte a Szentivánéji álmot, amit a magyar közönség is láthatott a Royal Shakespeare Company vendégszereplése alkalmával. Akkor azt mondtam, ilyen gyönyörűséget még nem láttam. A magyar színházi életből is tudnék említeni sok jó példát erre vonatkozóan. Valóban keserűséggel élem meg, hogy manapság kiszorulnak a klasszikusok, de ha újra elkezdenék őket játszani a fiatalok nagy színházakban izgalmasan, akkor kiderülne, hogy érdeklik a közönséget. Boldog vagyok, amikor megállítanak az utcán, és beszélgetést kezdeményeznek például Arthur Miller Édes fiaim-ja kapcsán, aminél kevés keservesebb dráma van egy család tragédiájáról. Ilyenkor azt érzem, hogy elértük a célunkat, hogy gondolkodásra, önismeretre serkentsük a nézőket. Ilyen szempontból nagyon örülök, amikor akár az egyetemen, akár az egyetemen kívül már végzett növendékeimtől erős, bátor, felkavaró, néha kegyetlen előadásokat látok. Az öncélúságot nem szeretem, mint ahogy távol áll tőlem az aktuálpolitizálás is a színházban.

Piros Ildikó, Huszti Péter
Piros Ildikó, Huszti Péter

- Jordán Tamás annakidején megkísérelte az árkok beásását a két táborra szakadt színésztársadalomban. Önnek mi a véleménye a magyar színházi élet ideológiai, politikai megosztottságról?

- Nem hiszek a szétszakítottságban. Nem tudom elképzelni, hogy egy színházi társulat vagy egy tanári kar két pártra szakadjon. Amikor a Színművészeti rektora voltam, még nem alakult ki ilyen éles helyzet. Az első intézkedésem az volt, hogy közöltem, a politikát hagyjuk a kapun kívül. Egyetlen dolgunk van, hogy a lehetőségeinkhez képest jól tanítsunk, kizárólag a növendékekkel foglalkozzunk. A POSZT díszvendégeként is erről szeretnék tanúságot tenni a jelenlétemmel, a gondolataimmal, a szavaimmal. Tragédiának élem meg, hogy egy ilyen pici ország több pártra szakad. Sajnos már nem értjük annak a szép magyar mondásnak a jelentését, hogy egységben van az erő. Egy színházi találkozó is csak arról szólhat, hogy együtt küszködünk, nevetünk, sírunk, próbáljuk megoldani a rengeteg problémát, ami az életben van. Ha nem erre törekszünk, akkor valami végzetesen drámai dolog felé megy a mi szakmánk meg az ország is.

- Hármas évforduló van: nemrég töltötte be a hetvenet, ötven éve van a pályán és harmincöt éve tanít. Könnyű elfogadnia, hogy az egykori tanítványai a kollégáivá lettek?

- Rendkívül jó érzés, hogy a tanítványaim, noha szigorúan tanár úrnak hívnak, és nehezen tudom elérni, hogy visszategezzenek, megkeresnek, a nyakamba ugranak az utcán. Együtt játszunk, rendezem őket, megmondom nekik a véleményemet, és ezt el is várják tőlem. Sokat igyekeztem adni nekik, és rengeteget kaptam, kapok tőlük. Próbálom átadni nekik a tudást, az emberi tartás, az erős hitet önmagukban és a hivatásukban. Ők pedig a fiatalságukkal, a lendületükkel segítenek engem.

- Volt néhány újrakezdés a pályáján: a Madách Színház ünnepelt sztárjaként ismerte egy ország, majd elvállalta a Madách Kamara művészeti vezetését. Ön volt az új Nemzeti első kinevezett igazgatója, de két hét után lemondott, és vidékre szerződött. Könnyen tudott váltani?

- Negyven évig voltam a hajdani Madách Színház tagja, aminek a helyén egy sikeres musical színház "épült fel". Éreztem, hogy nekem itt nincs további tennivalóm. Ekkor kaptam meghívást, hogy művészeti tanácsadó legyek a Soproni Petőfi Színházban, idősebb játszótársaim és tanítványaim is kértek erre. Így mentem Sopronba, ahol öt évig dolgoztam. Ezek nem voltak hatalmas változások, elvégre ugyanazokat a fajta darabokat állítottam színre. A nagy változást a tanítás hozta. Az elmúlt húsz évben az egyetemnek van a legfontosabb szerepe az életemben. Hiszek a tanításban, úgy érzem, rengeteg tennivalóm van még ezen a téren. Nagy örömmel végzem a doktori tanács elnöki feladatkörét, és örömmel tapasztalom, hogy beiratkoznak  hozzánk egykor végzett kollégák.

- Rektorsága idején számos újítást vezetett be, többek között a színművészeti főiskolák nemzetközi fesztiválját. A kilátásba helyezett átalakítások ellenére elképzelhetőnek tartja ennek a kezdeményezésnek a felélesztését?

- Tíz év alatt öt fesztivált szerveztünk meg minden második évben. Még ma is emlegeti a műszak és a tanári kar, hogy azok voltak a legfényesebb évek az intézmény életében. Nagyon izgalmas vérkeringés hozott be. A Marosvásárhelyi Főiskola román és magyar tagozata például ezen a fesztiválon találkozott egymással, holott otthon egy épületben dolgoztak. Állandóan próbálom serkenteni a rektorokat, hogy vezessük be újra ennek a hagyományát, ami nem feltétlenül pénzkérdés. A külföldi vendégeink és barátaink úgy neveztek, hogy "Péter, a híd", és erre nagyon büszke vagyok.