Árpád

Tompa Andrea: "A kritikus dolga továbbra is a mérlegre tevés"

2014.09.01. 06:58

Programkereső

Harmincnegyedik alkalommal kerül sor a Színikritikusok Díjának kiosztására tizenöt kategóriában szeptember 21-én, a Trafóban. Ebből az alkalomból kérdeztük a Színházi Kritikusok Céhének elnökét, Tompa Andreát. INTERJÚ

- Független csapatok kapták idén a legtöbb, szám szerint tizenkét jelölést a Színikritikusok Díjára, a kőszínházak közül az Örkény nyolc nominációt szerzett, a vidéki és a határon túli előadásoknak, alkotóknak három- három jelölés jutott. Ezek az arányok mennyire adnak hiteles képet a tavalyi évad színházi törekvéseiről, arculatáról?

- Az Örkény kiváló évadot zárt szerintem is (aki nem szavaztam egyébként, mert nem láttam elég előadást, főleg vidéken, határontúlon). A független színházak jelölése mindig nehéz kérdés, amiről céhen belül sem tudunk igazán jól megegyezni: a függetleneket ugyanis külön kategóriában is mérlegre tesszük ("Legjobb független előadás" kategóriában), ami egyrészt jó, mert van egy díj, ami láthatóvá tesz egy területet. Viszont rossz is, mert strukturális (és nem esztétikai) alapon választ szét színházakat, bezár és gettósít, és ennek nincs értelme szerintem (ahogy "Legjobb magánszínházi előadás" kategóriája sincs, vagy minisztériumi és önkormányzati színházak is egy kategóriában versenyeznek). Azt jó jelnek gondolom, hogy a független darabok kiléptek a saját kategóriájuk jelöléséből, és például Pintér Béla Titkaink című darabja a legjobb dráma, legjobb előadás és legjobb független kategóriában versenyez. Az idei évad néhány értékes független előadást hozott, Titkaink, Irtás, I. Erzsébet, mind a Szkénéből, ezek több kategóriában versenyeznek (tehát nem tizenöt előadásról van szó, csak kategóriáról). Lehet valami dafke is a szavazati lapokban, nem állítom, de el tudom képzelni, hiszen minden díjban van egy kis dafke: csak azért is független darabot ír be valaki bizonyos helyekre, hiszen tudjuk, mi történik ezekkel a színházakkal.

Tompa Andrea
Tompa Andrea

- Mi árulható el az idei életműdíj várományosáról?

- Ebben a kategóriában teljesen egyértelmű és számomra boldogító döntés született, igazán jó helyre megy. A várományosa már tudja, azt hitte, azért hívtuk el találkozóra, mert vele akartuk megrendeztetni a díjátadót. Köze van a függetlenekhez.

- Kik szavaznak, kizárólag a céhtagok, vagy céhen kívüli kritikusok is?

- Csak céhtagok szavazhatnak, idén huszonhárman voksoltak. Amit szomorúnak tartok, hogy kevés fiatal tud szavazni (a szavazók nagyjából egyharmada 40 év alatti). Sok klassz fiatal van és még több is lehetne, de hogyan lehet azt kérni, hogy nézz meg kilencven előadást, fizesd a szakmai jegyeidet, utazz vidékre, fesztiválra, határontúlra, nagyjából mindenhova a saját költségeden, bár olykor a színházak felajánlanak buszokat és visznek minket. Cserébe mit adhatunk neki? Egy szavazólapot? Őneki közben dolgoznia is kell másutt, hogy megélhetése legyen. Idén egy fiatalt tudtunk némi kis ösztöndíjjal támogatni, hogy szavazzon; a pénzből nagyjából a jegyeit fedezte. A céh több éve már nem kap támogatást vidéki utakra sem. Itt mindenki csak befizet a kasszába. Van nyugdíjas kolléga, aki szintén szerény körülményei miatt nem tud szavazni. Azt kell mondanom, a kritikus gazdag ember - megteheti, hogy azzal foglalkozik, amit szeret.

- Miben látod a mai kultúrpolitikailag megosztott színházi szakmában a kritikus feladatát, felelősségét?

- Hogy képes legyen a normális működést megőrizni. Az előadást látni, láttatni, elemezni, érteni akarni és elfogadni az élményt, ha van, egyszóval a szakmájánál maradni. Ez gyakran nem könnyű feladat. Ha egy rendezőt, színházi területet - mint jelenleg a függetlent - éppen nyírja a politika, a kritikus dolga továbbra is a mérlegre tevés, és nem a "támogatás". Ugyanakkor ha például lát egy rossz előadást, mert látni fog, ha jár rendszeresen színházba, akkor békéljen meg a lelkiismeretével, írja is meg: rossz volt. Ha jónak tartja a Nemzeti nemzetközi fesztiválját és tetszettek az előadásai, akkor azt kell leírni. Csakhogy a politika is felhasználhatja a kritikát, amikor úgy akarja, érvként, ellenérvként, bármire. Emlékezzünk az Új Színház esetére, amikor Dörner mellett azzal is érvelt Tarlós István, hogy de hát Koltai Tamás is megírta, hogy rossz volt korábban az Új Színház. A felelősség számomra tehát a normális, kritikai működés megőrzése. Az, amit az első kritikus, a barlanglakó tett, mikor a neki nem tetsző barlangrajzra nézett és ezt ki is fejezte.

Tompa Andrea
Tompa Andrea

- Milyen az "ideális" viszony színházak, alkotók, közönség és kritikusok között?

- Úgy gondolom, a kritikus elsősorban az olvasóihoz szól, anélkül, hogy egyszerű igeneket és nemeket mondana, hanem inkább érveket és saját nézőpontot tárva fel. Ugyanakkor párbeszédhelyzetben kellene maradnia az alkotókkal is. Nehéz ügy lehet ez is: ma mindenki kevéssé viseli a kritikát, ebben is vezető politikusaink adják a mintát, ezért a bírálatra gyakran olyan indulattal reálnak az alkotók, amitől nem tudhat megmaradni a beszédhelyzet. Minden oldalról ritka az a törekvés (ebben én is benne vagyok), hogy a másik szempontjait képesek legyünk megérteni. Indulat minden térfélen túl sok van. Az ideális az, amikor születik egy valamelyest tárgyilagos hangú, de nyilván szubjektív bírálat, amit tudomásul lehet (és kell) venni. Normális dolognak tartom, ha egy alkotó beszélgetni akar egy kritikussal, hogy értse a szempontjait. 

- Mennyire kell úgymond színházi embernek lennie a kritikusnak?

- Ha a néző színházi ember - mert ugye színházba megy -, akkor a kritikus is az. Egyszóval nem tekintem a kritikust színházi embernek - ezt tartsuk meg a színházban dolgozóknak. Színházi tudásra, tapasztalatra szüksége van a bírálónak, azonban ez is Janus-arcú: néha ugye a fiatal kritikusok mondják ki, hogy a király meztelen, azaz az tekintélyes színház vagy alkotó már rég nem az, aminek mások leírják, de ennek a fiatalnak is van egy másfajta tudása. Magát a kritikát a színház részének gondolom abban az értelemben, hogy kritikai reflexió nélküli színház, mint műalkotás elképzelhetetlen. Strukturálisan persze ez nem így van ma Magyarországon. A kritikus az egyetlen olyan "színházzal foglalkozó" ember, aki nem a szakmájából él, de valamiért szenvedéllyel hódol kedvenc hobbijának, a színházbajárásnak. 

A díjak - itt még egyben
A díjak - itt még egyben

- 2009 óta vagy a Színházi Kritikusok Céhének az elnöke. A nemzetközi kapcsolatok fejlesztése, a szakmai tevékenység elmélyítése mentén fogalmaztad meg a programodat. Mi valósult meg ebből, illetve milyen eredményeket, változtatásokat szeretnél a jövőben?

- Valamelyest tudtunk eredményeket elérni, például a nemzetközi kapcsolatok terén, tavaly showcase-t rendeztünk, vagy épp a kritikusdíjban, ami szép esemény lett, a szakma jelentős része fontosnak tartja, eljön, beszélget. Jobban fáj az, amiben nincsenek eredményeink: tevékenységünk, gyakran kritikai magatartásunk miatt vagy pusztán mint civil szervezet kikerültünk az államilag támogatott körökből, egy teljesen független civil szervezet lettünk. És legnagyobb fájdalmam, hogy nem tudtunk tenni a szakmaiság fejlődéséért, sok oknál fogva - a magyarázat mindegy, lássuk be, nem tudtunk. A fiatal kritikusokat nem tudjuk elindítani a pályán, segíteni sem. Jómagam most kevés energiával bírok e céh vezetésére, egyébbel foglalkozom, ezért is szeretném, ha öt év után jelentkezne utód, olyan, akit a céh támogat és van ereje eredményeket tenni, akarni.