Lázár, Olimpia

"Akkor lehetsz önmagad, ha valaki mássá válsz"

2015.02.22. 07:00

Programkereső

Gyorsan változik és egyre tágabbra nyílik a világ, de önmagunk és vágyaink felvállalása még a nagy társadalmi átalakulások közepette is problematikus. Mi lakozik a férfiak és a nők fejében, mi rejtőzik a biztosnak vélt identitások mögött? Február 23-án és 24-én ezekre a kérdésekre keresi a választ a Scallabouche Társulat Semleges nemek című előadása. Az előadás női főszereplőjével, Hámori Gabriellával beszélgettünk. INTERJÚ

- A férfi-női szerepek problematikája sokféle módon megközelíthető. A Semleges nemek milyen formában ragadja meg a témát?

- Alexis Latham brit rendezőre jellemző, hogy nagyon szabad, olykor nézőket is bevonó improvizációs előadásokat készít. A Semleges nemekben nem egyetlen, lineáris történetet, hanem sok szálon futó cselekményt játszunk Vajda Milánnal. Több oldalról közelítünk a férfias és nőies attitűdök vizsgálatához: arról is készült jelenet, ahogyan a társadalmi elvárások beavatkoznak a személyiség fejlődésébe, arról is, ahogyan gyerekkorban a konstans szülői presszúra teszi ugyanezt. Az előadás szórakoztató est, amelyben folyamatosan vannak mélyebb ütések is. Az improvizáció nekem nem új munkamódszer, az utóbbi években - amióta kevesebbet játszom az Örkényben - sok projektben dolgoztam így, időről időre igényem támad erre. Alexistől nagyon sokat lehet tanulni ezen a téren.

Hámori Gabriella
Hámori Gabriella

- Mi szolgált kiindulópontként az improvizációhoz?

- Két alapanyagot használtunk, az egyik a Boy in a dress című brit bestseller volt, amelyben egy általános iskolás srác lányruhába bújik. Van a könyvben egy gyönyörű rész, amikor egy focicsapatnyi fiú lányruhában játszik egy mérkőzést. Ez az anyag inkább inspiráció volt, egy az egyben nem emeltünk át belőle jelenetet. Ellenben a Jacke wie Hose című német színdarabból több helyzetet is feldolgoztunk improvizált szöveggel, ebbe bekerültek a darabból is sorok. Eredetileg a harmincas évek Németországában játszódik a történet: egy frissen megözvegyült fiatalasszony felveszi a férje identitását, és beáll darukezelőnek. Hogy miért így őrzi meg a férje emlékét, arra leginkább azt a magyarázatot adja könyv, hogy az ínséges időkben nem akarja elveszíteni a munkát. Klasszikus macsó szituációkba keveredik, elhívják kocsmázni, megtetszik a büfésnőnek. Beleszeret a munkatársába, de csak otthon, a négy fal között lehet önmaga.

- Mi jellemezte a munkamódszert?

- A próbákon egyszerű paneleket kaptunk Alexistől, ezekből olyan alaphelyzetek bontakoztak ki, amelyekben két ember borzasztóan küzd egymásért, de képtelen közös nevezőre jutni a sok prekoncepció, félelem, frusztráció vagy indulatkezelési probléma miatt. Például van egy alaphelyzet: Milán nekem nagyon tetszik, de nem merem megmondani neki. Kezdetben szorongó vagyok, és mikor Alexis jelet ad, magabiztos, provokatív attitűdbe kell helyezkednem, miközben Milán a kezdeti alpári modort önbizalom-hiányosra cseréli. Mielőtt elkezdtünk volna összerakni az előadást, sok ilyen alaphelyzetet próbáltunk ki, hogy később tovább komplikálhassuk. Végül egy nagy halmazunk lett szerteágazó jelenetekkel, cowboy tanfolyamtól kezdve a pszichiáter kanapéján át a napközis foglalkozásig sok mindent elképzeltünk. Garai Judit, az előadás dramaturgja nagyon fontos szerepet játszott a próbafolyamatban: Milánnal ketten improvizáltuk a szöveg 95 százalékát, amit Juditnak kellett tömörítenie, valamint logikus jelenetsorrendet kialakítania belőle. Egyébként nemcsak fikciót használtunk, Milán egyik, többször visszatérő figuráját a valóságból emeltük be: egy amerikai bokszolóbajnok karakterét, aki a nyilvánosság előtt bejelentette, hogy hamarosan nővé operáltatja magát.

- Ebben a kusza és sokfelé vezető kérdéskörben felmutat-e bármilyen választ, végkövetkeztetést az előadás?

- Inkább vizsgálódik. Azt figyeltük, hol lehetnek töréspontok, például honnan ered a kisgyerekkori megalázottság, ami a nemi identitást befolyásolja. Vagy mik azok a szerepek, amelyeket az ember képtelen elengedni, pedig lehet, hogy ha megtenné, képes lenne kifejezni, mire van szüksége, hogyan érez. És hogy miközben ezeket a szerepeket életben tartjuk, működtetjük, mennyire figyelünk egymásra, mennyire tudunk belehelyezkednünk abba, ami a másikkal történik.

Vajda Milán és Hámori Gabriella a Semleges Nemekben (Fotó: Dusa Gábor)
Vajda Milán és Hámori Gabriella a Semleges Nemekben (Fotó: Dusa Gábor)

- Nyilván ha egy előadás rákérdez a nemi szerepekre, azzal már állít valamit: valami nem oké a világban.

- Minden anyag, amit találtunk, akörül az ellentmondásos gondolat körül forog, hogy akkor oldódhatsz fel, akkor lehetsz önmagad, ha valaki mássá válsz, mint aki eddig voltál, vagy amit elvárnak tőled. Létezhet, hogy az ember felállít egy új rendszert, a régi helyett felépít egy új életet, egy új identitást, és ebben kezd el végre szabadon lélegezni. A Semleges nemek tömören a férfias nőkkel, a nőies férfiakkal, a leplezett személyiségjegyekkel, kiéletlen vágyakkal foglalkozik.

- Mit gondolsz, a nemi szerepekről, a férfi-női identitások határairól fontos-e itthon a művészeten keresztül beszélni?

- Persze, mindenhol, mindenkor fontos. Minden társadalomban, amelyben ezt a témát megválaszolatlan kérdés, elutasítás, rossz elemzés övezi, fontos, hogy nyitottak legyünk a közös gondolkodásra, az empátiára. Az előadások után az ottmaradó nézőkkel beszélgetve azt éreztem, ez fontos kezdeményezés, és jó lenne majd így dolgozni más, hasonlóan felkavaró anyag mentén a jövőben. De nem tudom, például Oroszországban milyen szériát futhatna be ez az előadás; azt is el tudom képzelni, hogy nem lenne lehetőség bemutatni. Nem értékelem túl azonban a művészet fontosságát, hatékonyabb erről az oktatásban beszélni. Egy ilyen darabra az a néző jön el, akit a téma alapvetően érdekel - az pont nem, akinek ez oly módon szólhatna, hogy talán valamit kinyitna benne, vagy segítség lehetne abban, hogy a viszolygását, fóbiáját leküzdje.

- A témához való viszonyulásban láttál-e különbséget külföldön, Amerikában, Németországban?

- Természetesen, de köztudott, melyek azok az országok, ahol komolyan veszik mindazokat, akiknek kérdés a nemi hovatartozás. Tisztább az a közeg, ahol mindenki számára van hely, ahol az együttéléshez szív és agy kell, nem pedig félelem és rossz beidegződések. Ezt sok országban még meg kell lépni. A felcserélődő szerepek jelensége globális probléma munkahelyen, a családban is. A nehézség mindig az, hogy a kérdés intim, mégis társadalmi nyomással párosul. Itthon a kielemezetlenség és elutasítás stádiuma van, ezen jó lenne változtatni.

- Rajtad mit változtatott külföld, van-e különbség a régi és új Hámori Gabriella között?

- Sokszor felteszik ezt a kérdést, nehéz megválaszolni. Tulajdonképpen az elmúlt három évben minden munkám eltérő volt, a körülmények és a produkciók anyagi háttere változó volt, de mindegyikben közös volt, hogy társulatban éreztem magam. Sok ember hiányzik, a legtöbbet azoknak a személyes útkereséséből merítettem, akikkel dolgoztam. Tehát a lényegi változást az okozta, hogy kint megláttam a színészi és rendezői jelenlét variációit. A külföldi munkák több szabadságot kínálnak, mert többféle és nagyon különböző alkotói szemlélet lehet érvényes egyszerre. Sokat változtam abban, hogy mit vállalok el: már csak azt, ami előre visz, és inkább több időt töltök a családommal. Százszor jobb, mint folyton igyekezni.

Vajda Milán és Hámori Gabriella a Semleges Nemekben (Fotó: Dusa Gábor)
Vajda Milán és Hámori Gabriella a Semleges Nemekben (Fotó: Dusa Gábor)

- Mi volt számodra a legnagyobb különbség a kinti és az itteni életben?

- Nagyon más volt például olyan rendezővel beszélgetni, akiben nincs feszültség, mert lesz pénze és ideje a filmjére. Békés, meggyőződéses, nyugodt állapot jellemzi kint az alkotást. Több idő és energia van arra is, hogy meghallgassuk egymást, egyeztessük a gondolatainkat. Itthon ez ritka, mert az ember folyamatosan azt érzi, hogy nem leszünk kész, vagy hogy muszáj, hogy erre a darabra jöjjenek. Mindenre kihat az anyagi függés, emiatt folyamatos szorítottság van. Így is lehet dolgozni, de más a hangulata, az ember kevéssé engedheti meg magának a melankóliát, a merengést, a csendet, az összehangolódást munka közben. Ezzel együtt nekem szükségem van arra, hogy itthon dolgozzak, most mutattuk be például az Apát Gáspár Ildikó rendezésében, Lukáts Andorral a címszerepben.

- Mennyire kiváltságos helyzet, hogy a külföldi munkák ellenére az Örkényben társulati tag maradhattál?

- Kiváltságos helyzetnek is mondhatjuk, de inkább kölcsönös ragaszkodásról van szó. Mielőtt elindultam külföldre, egy évvel korábban jeleztem, hogy mi a szándékom. Akkoriban már folyamatos időpont-egyeztetési zűrzavar volt a forgatások miatt, és Mácsai Pál is érezte, hogy jobb, ha elenged. Megtisztelő gesztus részéről, hogy a tagok között szeretne látni, és én is azt érzem, hogy nincs máshol helyem, ezt a szellemiséget képviselem leginkább. Jelenleg a Stuart Máriában és a Nőnyugatban játszom. A gyakorlatban mégis régóta szabadúszóként zajlik az életem, szabadságot kaptam, és vele felelősséget is. A társulati létet mindig kétféleképpen láttam. Egyfelől amíg autoriter módon van jelen az ember életében egy intézmény, és mások hoznak döntést, nincs más teendő, mint dolgozni, kitölteni az időt, és elégedetlenkedve, de biztonságban ellenni az akolmelegben. Másfelől ha nosztalgiázva gondolok erre, akkor áldott magzati állapotnak is érzem, amikor az ember azt kapja, ami a fejlődéséhez szükséges. Most jó ideje nekem kell döntést hozni; ezt egyre biztosabban teszem, és minden eseményt próbálok harmonizálni egymással. Ősszel jelent meg Poniklo Imrével, az Amber Smith frontemberével közös lemezünk Nem örmény népzene címmel. Tavasz végétől végre több időnk lesz koncertezni a zenekarral - erre készülök, és szeretném, ha ezek személyes hangvételű estek lennének, amiken a színészt az öltözőben hagyom, és elsősorban énekelni megyek ki a közönségnek.