Valér

Hajdu Szabolcs: "Levegőt venni mentem el"

2015.04.22. 06:58

Programkereső

Első alkalommal dolgozott együtt Hajdu Szabolcs a Maladype Színház társulatával, akikkel április 17-én mutatták be az Ernelláék Farkaséknál című önéletrajzi ihletésű előadást. A rendezővel a színházi feladatok fontosságáról, valamint munka és magánélet viszonyáról beszélgettünk. INTERJÚ

- Legutóbbi színházi rendezésed, a Békeidő óta két év telt el. Mi hozott ismét vissza a színházhoz?

- Soha nem távolodtam el teljesen, alapvetően színházi emberként identifikálom magam. Az, hogy jó ideje filmeket készítek, inkább nevezhető kitérőnek ahhoz képest, hogy tizenhárom éves korom óta színházi közegben mozgok, ami lényegében határozza meg a művészetről vallott gondolkodásomat. Törekszem rá, hogy a színházra jellemző közösségi szemlélet a forgatásokon is megjelenjen, de a filmes közösség éppen az inverze a színházi közösségnek, ugyanis a színházban többségében alkotó emberek dolgoznak - az új előadásunkban szinte csak színészek -, addig egy film esetében az emberek nagy részét technikai személyzet teszi ki, és viszonylag kevés olyan kapaszkodási pont van, ahová a tekintetemet be tudnám akasztani. Emiatt nem mindig érzem magam otthonosan filmforgatásokon. Az, hogy most éppen megint egy előadáson dolgozom, az számomra teljesen természetes. Gyakran kapok felkéréseket színházaktól, de nem mindig találom megfelelőnek a körülményeket. Ez alatt azt értem, hogy minél szabadabban tudjak dolgozni. Nem pénzkérdés. Nekem elsősorban az számít, hogy azt az időt, amit ott eltöltök, minél teljesebben, intenzívebben és jókedvűen tudjam megélni. Ha elvállalok egy színházi munkát, akkor elsősorban ezeket a szempontokat mérlegelem.

Hajdu Szabolcs
Hajdu Szabolcs

- Miért éppen a Maladype?

- Balázs Zoli (a Maladype Színház művészeti vezetője - a szerk.) keresett meg. Tetszett a szellemiség, a tér, ez a nagyon családias mikrokörnyezet és úgy gondoltam, hogy itt most tudnék olyan dolgokról beszélni, amik igazán érdekelnek. Ez a forma most tökéletesen megfelel a számomra.

- Miben látod ma a független színházi műhelyek fontosságát?

- A független színházak ismeretlen területeken raknak le útjelző bójákat. Természetesen fontos újra és újra felfrissíteni és elővenni az örökbecsű műveket, de a mi felelősségünk az, hogy ennek a kornak megfelelő történeteket találjunk, és úgy meséljük el, hogy aktuálisan rezonáljon. A független színházaknak jó esetben megvan a lehetőségük, hogy a kor pulzusán tartva a kezüket valami nagyon eleven dolgot hozzanak létre. Megvan a lehetőség a kockázatvállalásra, új formák kipróbálására. Egyébként szerintem ez általában mindenféle színház és egyáltalán a művészet lehetősége és felelőssége. Ha ez nincs, akkor tetszhalottá válik a kultúra és végső soron a társadalom is. Olyan, mintha élne, de mégsem él, mert nem születnek újabb és újabb formák és történetek. Elposványosodik, elmocsarasodik, elbüdösödik. Én azért megyek színházba, hogy friss levegőt szívhassak.

- Délibáb című filmed 2014-es bemutatójakor arra panaszkodtál, hogy a pályázati pénzek bizonytalansága felőrli az alkotót és a munka kimenetét is kétségessé teszi. Most a független színházi szférában vállaltál munkát, amely hasonlóan kiszolgáltatott.

- Itt azért nem érzem ezt annyira, mert olyan minimális a rendelkezésre álló anyagi forrás, hogy ez nem tudja jelentősen befolyásolni a munkát. Kicsit olyan a hangulat, mint a boldog békeidőben, amikor kialakítottunk egy kis szigetet és lényegében mindent kizárhattunk, mint a gyerek, aki játszik.

Hajdu Szabolcs
Hajdu Szabolcs

- Az Ernelláék Farkaséknál önéletrajzi ihletésű, hasonlóan több korábbi munkádhoz. Miért fontos számodra a saját élmények ilyen módon történő feldolgozása?

- Csak annyira önéletrajzi, amennyire minden művészeti alkotás az. Nem arról van szó, hogy olthatatlan vágyat éreznék arra, hogy folyamatosan saját magamról beszéljek, hanem ezekről a problémákról tudok a legtöbbet és a legpontosabban beszélni, mert közöm van hozzájuk. Az a felvetésem, hogy csak egy vagyok a sok közül, és ha magamról beszélek, akkor talán sok mindenki másról is beszélek, mert a problémáink hasonlóak. Nem hinném, hogy ha párkapcsolatról vagy gyereknevelésről van szó, akkor nagyon eltérőek lennének a tapasztalataink. Ezek a lehető leghétköznapibb alapproblémák, csak mi megpróbáljuk finom felbontásban bemutatni őket.

- Őszintén szembenézni a múlttal sokunk számára kihívás lehet. Hogyan éled meg ezt a folyamatot?

- Az új előadásban nagyon jelen idejű történésekről, a mindennapokban történő eseményekről van szó. Amikor innen kiteszem a lábamat és hazamegyek, szinte ugyanaz folytatódik otthon, mint amit itt próbálunk. Így járja át egymást a két dolog: hozzuk-visszük. Az első próbák egyikén sokat beszélgettem a színészekkel arról, miért megyünk fel a színpadra, miért kezdünk el beszélni. Csakis azért, mert valamit szeretnénk elmondani. Mindig erről szól a dolog, nem a színészi teljesítményekről vagy a jó színházi megoldásokról. Egyszerűen csak a megosztásról. Egyre inkább látom - és ez globális probléma -, hogy szigeteken élünk, még egy családon belül is, és egyre kevésbé osztjuk meg egymással azokat a dolgokat, amik nyomasztanak. A bajok gyökere mindig normális, őszinte kommunikáció hiányában rejlik.

- A színház előnye lehet a közönség, az rögtön érkező reakció, az élő helyzet. Erre itt hogyan építetek?

- Ebben az előadásban most nem lesz helye interaktivitásnak, ha erre gondolsz. Amit célul tűztünk ki, hogy a közönség úgy érezze, amit elmondunk, az igaz.

Hajdu Szabolcs és Gelányi Imre - Ernelláék Farkaséknál
Hajdu Szabolcs és Gelányi Imre - Ernelláék Farkaséknál

- Látsz fantáziát készen megírt darabok színpadra állításában?

- Nem hiszem, hogy le tudna kötni. Az ilyesmit jobban szeretem nézni. Ha csinálom, inkább az érdekel, hogy a színészeimmel találjunk valami saját magunk számára is teljesen váratlan, meglepő univerzumot, ami kapcsolódik az adott pillanathoz, korhoz, állapothoz. Számomra sokkal nehezebb egy már megírt darabba beletuszkolni valami aktuálisat. Nem mondom, hogy ez nem lehetséges, hiszen sok olyan előadást láttam, ahol ezt fantasztikusan sikerült megoldani, de nekem ez sokkal nehezebben menne, mint az, hogy első kézből írjak szövegeket.

- Milyen élményből táplálkozik a mostani darab?

- Sokat jártam külföldön az utóbbi időben, éltünk is kint a családommal. Nap mint nap próbáljuk megfejteni azt, hogy mitől érezzük jól vagy rosszul magunkat ebben az országban. Keressük az okokat. Amikor olyan külföldiekkel beszéltem, akik megfordultak Magyarországon, azon túl, hogy le voltak nyűgözve Budapest szépségétől, megjegyezték, hogy mi, magyarok milyen kegyetlenek vagyunk egymással. Az utcán vagy a villamoson az első adandó mikrokonfliktus is irgalmatlan sebességgel jut el odáig, hogy az egyik ember a másikat reflexszerűen kezdje el megfélemlíteni vagy megalázni. És ez persze beszűrődik a családokba is. Az ember persze keresi az okokat. Mindig így volt ez? Vagy csak mostanában? Miért? Mi is ilyenek vagyunk? Ha igen, miért? Elégedetlenség, frusztráció, csalódottság? Persze sok a válasz, sok a nézőpont.

- Ez a darabban hogyan jelenik meg?

- Egy nagyon egyszerű alapszituáción keresztül jártuk mindezt körül. Egy család váratlanul hazatér külföldről, egyéves kint tartózkodás után. Megérkeznek a rokonsághoz, majd meg kell próbálniuk egy légtérben létezni egymással és elviselni a másikat. Ezeket a viszonyokat kezdtük el megnézni. Tulajdonképpen két család tükröződik itt egymásra. Senki se maradéktalanul elégedett azzal a helyzettel, amiben éppen van, de természetesen az a legkevésbé jut az eszükbe, hogy saját magukban keressék az okokat. Olyan, tulajdonképpen vicces és ironikus alaphelyzetek sorozata, amelyek minden bizonnyal szinte minden családban előfordulnak.

Hajdu Szabolcs
Hajdu Szabolcs

- Úgy érzed, ez egy jellemző alaphelyzet ma, amikor annyian próbálkoznak meg a külföldi újrakezdéssel?

- Az előadás természetesen érinti ezt a kérdéskört, de nem ez a lényege. Lehet, hogy pár év múlva, amikor valaki ezt a szövegkönyvet elolvassa, akkor pontosan be fogja tudni lőni, hogy ez volt az az időszak, amikor pár év alatt elhúzott Magyarországról félmillió ember. Valaki megtalálta a boldogulását külföldön és soha többé nem gondolt arra, hogy visszajöjjön, valaki meg nem tudott feloldódni és hazajött, ami után egy furcsa, ambivalens érzéssel éli tovább az életét, hogy se külföldön, se itthon nem tudja jól érezni magát.

- Színpadi előadásaid kapcsán rendszeresen megjegyzi a kritika, hogy a történet helyett a helyzetek, az emberi kapcsolatok kihangsúlyozása fontos számodra. Ez a mostani alkotásra is igaz lenne?

- Mindig új irányból próbálom megközelíteni az aktuális témát. Nem mindig ugyanazt a sémát húzom elő, még attitűdként vagy módszerekként sem. Voltak olyan előadások, ahol abszolút a színészek improvizációiból írtam meg a szövegkönyvet, de a mostani munkánál ez nem így van, ugyanis én írom az egészet. Nem improvizációkra építettünk, hanem sokat beszélgettünk bizonyos helyzetekről, amik velünk megtörténtek, és ezeket a motívumokat használtam helyenként a darabban.

- Mivel jár számodra egy színházi alkotófolyamat és hogyan élnéd meg ezt az időszakot, ha nem színházi előadást, hanem filmet rendeznél?

- A legnagyobb különbség az, hogy filmrendezőként rendkívül egyedül érzem magam. Egyrészt nagyon hosszú ideig tart egy film elkészítésének folyamata, másrészt a forgatást leszámítva majdhogynem végig egyedül vagyok az anyaggal. Amikor elkezdek egy témát rendesen végiggondolni, akkor óhatatlanul a lét alapkérdéseiig jutok el, és vagy azt élem meg, hogy az egész teljesen értelmetlen, vagy pedig képessé válok minden apró pillanatnak örülni. A miértekre nincsenek egzakt válaszok, csak érzetek és hangulatok vannak, amiknek ki vagyok szolgáltatva. Ebben a hullámvasútban ülök folyamatosan, lényegében teljesen egyedül. Amikor színházat csinálunk, akkor is a lét alapkérdéseit feszegetjük, de maga a játék nem engedi, hogy belecsússzak magányos, depresszív állapotokba. Számomra színházat csinálni gyermeki boldogság. Soha nem frusztrálódom a teljesítmény miatt. A bemutató, amikor beengedjük a közönséget úgyis csak egy fázisa a dolognak, onnantól kezdve egy másik szintre lép az anyag, de ugyanúgy fejlődik tovább.

Tankó Erika és Szilágyi Ágota - Ernelláék Farkaséknál
Tankó Erika és Szilágyi Ágota - Ernelláék Farkaséknál

- Egy film végére ki lehet tenni a pontot, egy előadás végére nem. Mennyit alakulnak a színházi munkáid előadásról előadásra?

- Hangulat kérdése, hogy az ember hogyan jellemzi a bemutatót. Lehet például egy temetéshez hasonlítani. Amikor eltemetjük a halottat és elbúcsúzunk tőle, annak is van egy emelkedett hangulata. De azt is mondhatjuk, hogy olyan, mint egy esküvő, amikor az apa férjhez adja a lányát és elbúcsúzik tőle. A Délibáb esete nagyon tanulságos volt számomra. Magyarországon nem volt igazi bemutatója a filmnek, nem szerettem volna ezt ebben a közegben megtartani és szerencsére a producerek és a forgalmazó ezt elfogadták. Viszont maradt bennem egy különös nyugtalanság. Mint ami az Antigonéban, hogy addig nem tudnak a dolgok a helyükre kerülni, amíg a halott nincs rendesen eltemetve. Végül Pozsonyban - miután ez egy szlovák-magyar koprodukció volt - megtörtént a film bemutatója, ami után végre megkönnyebbültem. Megértettem, hogy miért fontos egy ilyen premier, az egész rituálé, annak ellenére, hogy én gyűlölöm a filmes premiereket, nem érzem jól magam ilyenkor. Egy színházi előadásnál nem így van. A bemutatóval nem válik le rólam, hanem egy újabb fejlődési szakaszba lép.

- A filmes és színházi kifejezésmódot összehasonlítva hogyan látod, mire adnak lehetőséget, miben több vagy kevesebb egyik vagy másik?

- Ami a legfontosabb, hogy a film sokkal konkrétabb valami, sokkal inkább számon kéred rajta a hétköznapi valóságot, még akkor is, ha például stilizált filmről van szó. A filmes nyelvezetbe nem fér bele mondjuk az, hogyha például erről hamutartóról azt állítom, hogy ez egy medence és egy apró víziló úszkál közepén, holott nincs benne. Ha egy filmben az egyik szereplő ezt mondja, azt gondoljuk, hogy megőrült. A színházban, ha színész jól csinálja, a néző ezt elhiszi, ott bármi és bárhogy megtörténhet, a gyerekek lehetnek felnőttek, a férfi lehet nő. A filmnél csak nagyon speciális esetben. A ház az ház, az utcasarok az utcasarok, minden az, ami. A film javára azt mondanám, hogy jobban kézben lehet tartani a fókuszt. Azt tudod mutatni, amit szeretnél, hogy lássanak. A színháznál sokkal nehezebb vezetni a nézők figyelmét, és a színházi rendezői munkának éppen az az egyik legnagyobb kihívása, hogy mozgással, hangsúllyal, ritmussal és színészi hangolásokkal, mindig találjuk meg a fókuszt, vezessük a néző figyelmét oda, ahová szeretnénk.

- A szereplők névsorát nézve több név is ismerős lehet korábbi munkáidból. Hogyan állt össze a csapat?

- Van három lány, ketten - Szilágyi Ágota és Tankó Erika - a Maladypéből, a harmadik pedig Török-Illyés Orsolya, a feleségem. A közös pont, hogy mindhárman játszottak a temesvári Csiky Gergely Színházban, ahol az előző előadásom volt látható, és mindhárman erdélyiek. Mellettük van három fiú: Gelányi Imre, Szabó Domokos és én. Mi már régi barátok vagyunk, együtt kezdtük a Gyerekszínpadot Debrecenben, együtt nőttünk föl. Nekem nagyon fontos az, hogy legyen körülöttem néhány ember, aki ismeri a gondolkodásomat és képes átadni az információkat, érzeteket, gondolatokat ott, ahol én esetleg kevés vagyok.

Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs - Ernelláék Farkaséknál
Török-Illyés Orsolya és Hajdu Szabolcs - Ernelláék Farkaséknál

- Feleséged, Török-Illyés Orsolya állandó szereplője filmjeidnek, színházi rendezéseidnek. A magánélet és a munka nálad hogy fér meg együtt?

- Láttam már sok rossz példát arra, hogyan gyilkolják egymást színész- és rendezőpárosok színházi próbákon vagy forgatások alatt. Nekünk természetes a közös munka. Persze, vannak kisebb vitáink, de az nem jellemző, hogy a magánéletet túlságosan belevinnénk. Pusztán mint anyagot, amivel dolgozunk igen, de mint fegyelmezetlenséget, nem. Legalábbis törekszünk erre. Ez, amivel most munkálkodunk, tényleg nagyon közeli az életünkhöz, és amit itt lepróbálunk, otthon szinte folytatódik. Erőteljesebben van meg az átjárás, de amennyire lehet, szublimáljuk, kidolgozzuk magunkból és nem őröljük fel egymást a próbák alatt. Én azért jövök ide, mert szeretném magam jól érezni, játszani és intenzív érzéseket megélni, nem pedig azért, hogy mindenféle dominanciaharcot vívjak akár a színészekkel, akár a feleségemmel.

- Hogyan alakul benned a kérdés: maradás vagy költözés?

- Amikor ide, a Maladype Bázisára beteszem a lábamat, akkor nagyon jól érzem magam. Pont azt mondtam Orsolyának, hogy ha mindig ennyire szabadon és mindent kizárva lehetne dolgozni, akkor eszembe nem jutna az, hogy más országban próbálkozzak. Amikor pár évvel ezelőtt elmentünk Magyarországról, akkor sem a kalandvágy hajtott minket, hiszen addig már sokfelé megfordultunk. Akkor levegőt venni mentem el, és ha most újra elmegyünk, akkor az ismét ezért lesz.